Kereső toggle

Vér vagy föld

Kettős állampolgárság a történelemben és ma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rendszerváltás után Közép-Európában új reneszánszát éli az állampolgárság nemzetiségi értelmezése. „Élhetnek-e együtt egy államban szerbek és horvátok?” – ez a kérdés foglalkoztatta leginkább a közvéleményt 1990-1991-ben az újonnan függetlenné vált Horvátországban. Az elfogadott új állampolgársági törvény a horvát nemzettel azonosította a horvát államot, éppen ezért a krajinai szerbek nem akarták felvenni a horvát állampolgárságot, és hivatali esküt sem akartak tenni az új államra.

A szerbek ráadásul úgy vélték, hogy az új horvát állam túlságosan emlékeztet az őket üldöző náci usztasa államra. Válaszul a horvát állam lényegében eltiltotta őket a közügyek gyakorlásától, és számos embert elbocsátottak  közalkalmazotti állásából. Ezen a ponton a szerbis elveszítették a közös együttélésbe vetett hitüket. Egy részük visszatelepült Szerbiába, egy másik rész viszont fegyvert fogott. A történet folytatását ismerjük.

Az orosz nem lett

Szlovákia függetlenségének kikiáltása óta a nacionalista beállítottságú szlovák kormánypártok makacsul elutasítottak minden törekvést, hogy az alkotmány bevezetőjét, miszerint Szlovákia államalkotó eleme a szlovák nemzet, módosítsák. A szlovák sajtó, a közélet magyarellenes propagandával van tele, a társadalomban nő a magyarokkal szembeni előítéletesség, mindamellett, hogy a valóságban sok szlovák személy nem ért egyet a magyarellenességgel, és nem támogatja a nacionalista pártokat. A magyar kormány most határozott lépést tett, amikor megnyitja az állampolgárság kapuit a nem-rezidens szlovákiai magyarok előtt. A szlovák kormány határozott lépéssel válaszolt: aki magyar állampolgárságot kérelmez, attól megvonják a szlovák állampolgárságot, eltiltják bizonyos közügyek gyakorlásától, el is veszítheti az állását.
Mint ahogyan a 16. századbeli Franciaországban a központi kérdés az volt, hogy a hugenották vajon veszélyt jelentenek-e a királyság számára („lehet-e két vallás egy királyságban?”), aztán a 19. század második felében a német romantikusok kérdeztek: vajon lehet-e németajkú egyén francia állampolgár? – az új társadalmak ma is hasonló dilemmával küzdenek. Például lehet-e egy orosz nemzetiségű egyén lett állampolgár, és ha igen, milyen szinten kellene neki megtanulnia a lett nyelvet? Elméleti kérdés sok gyakorlati következménnyel. Lettország függetlenségének elnyerése után 1991-ben 700 ezer volt szovjetunióbeli lakost (túlnyomó részben orosz nemzetiségűeket) nyilvánítottak „nem-állampolgárrá”; a mai napig 344 ezer „nem-állampolgár” él Lettországban.

Protestánsok pedig nincsenek

Az állampolgárságot szabályozó törvényhozást két alapvető elv szerint szokás rendezni, osztályozni. Mind a vérségi elv (ius sanguinis: leszármazással válik egy ember állampolgárrá a születés pillanatában), mind a területi elv (ius soli:
a születési hely szerinti állampolgárságát kapja meg automatikusan az ember születéskor) már az ókori Római Birodalomban is ismertek voltak. A ius sanguinis egyébként az ókori germán jogrendszerben is ismert fogalom volt, majd bekerült a Német-római Birodalom jogrendszerébe is. A ius sanguinis önmagában elválaszthatatlan volt az egyházjogtól, a középkor jogrendszerétől. A középkorban a ius sanguinis nem tartalmazott utalást az alattvalók etnikai hovatartozására, viszont pontosan meghatározták, kiből lehet alattvaló, kiből nem – egészen pontosan csak római katolikus vallásúakból lehettek a Római Birodalom alattvalói, a zsidók például nem.
Érdemes megjegyezni, hogy a francia királyságban XIV. Lajos, a „Napkirály” a nantes-i ediktum visszavonásával (1598-ban) nemcsak a protestantizmust tiltotta meg, hanem azt is kinyilatkoztatta, hogy hitüket gyakorló hugenották (protestánsok) már „nincsenek” a királyságban. Más szóval a hitvalló protestánsokat megfosztották az állampolgárságuktól: mivel már „nincsenek” hitvalló hugenották az országban, következésképp vagy el kellett menekülniük az országból, vagy aki nem volt erre képes, illetve nem akart, a hegyekben, barlangokban bujkált, vállalva az esetleges mártírhalált.
A történet további folytatását is ismerjük: az akkori 20 milliós lakosságból 1,5-2 millió hugenotta volt, közülük a becslések szerint 200 ezer–1 millió ember a kivándorlás mellett döntöttek (a sok „értelmiségi” kivándorlása a történészek szerint az országban hatalmas gazdasági hanyatlást vont maga után).
Az 1789-es francia forradalom első lépései között az egyetemes emberi jogok kikiáltása mellett a ius soli elvnek a jogrendszerbe történő beiktatásával („minden itt született külföldi állampolgár gyermeke francia állampolgár”) párhuzamosan a hugenották jogegyenlőségét is kikiáltották. Többévnyi viharos országgyűlési vitára volt viszont szükség ahhoz, hogy 1791 novemberében a franciaországi zsidók a törvény eredeti szövege szerint „francia állampolgárságot” nyerjenek.
A ius soli aranykorát a brit birodalmi állampolgársági jog mellett az amerikai polgári forradalom hozta, illetve a brit birodalomból később kiváltott térségek is. Az amerikaiaknál a ius soli elv értelmezése a demokráciával szoros összefüggésben állt: annak, „aki közöttünk él és adót fizet”, politikai jogokat kell biztosítani (ebben az időben az elv alkalmazása részleges volt, hiszen a nők, az őslakók, a rabszolgák nem gyakoroltak állampolgári jogokat). A francia jogrendszert a két jogi felfogás közötti állandó ingadozás jellemezte, az alapvetően ius soli rendszer ius sanguinis elvekkel történő kiegészítésével. A modernitás és a felvilágosodás zászlaját eddig is egyedül vivő ius solinak viszont nem kellett sokat várnia, hogy „méltó ellenfelet” találjon a szintén a modernitás jegyében született rivális régi-új jogelméletben: a nemzetiségi alapú ius sanguinis elméletben.
A 19. század közepétől az olasz és a német nemzetegyesítési folyamat az első nemzetállamok kikiáltását eredményezte. Az új nemzetállamok jogrendszerének egyik alapköve a megújult ius sanguinis lett. A romantikus szerzők, Johann Gottlieb Fichte és Johann Gottfried von Herder a vérségi elven alapuló állampolgárság újbóli értelmezését szorgalmazták – hogy a szemükben tudományos, modern, naturalista értelmezésnek is megfeleljen, nem a birodalomra vagy az egyházi jogra, hanem a „természet jogaira” hivatkozva. Egy nemzet kibontakozásához a nemzetállam a legideálisabb környezet, az állampolgársághoz való jogalapja az objektív nemzeti hovatartozás, amely „tudományosan” megközelíthető: a nyelvtudás, közös történelem stb. A nemzetállam határait a természet szabja meg, egyszóval a határoknak vissza kell tükrözniük egy adott térség nemzetiségi összetételét (az elmélet később kiegészül az „élettér” fogalmával).

Született állampolgárok

Az új elmélet gyakorlati következményeire sem kellett túl sokáig várni: a francia felségterületen élő elzász-lotaringiai német ajkúak objektív okokból németek, tehát az új Németországhoz kellene tartozniuk. A történet folytatását is ismerjük. Franciaország nem nyugodott bele a területek elvesztésébe, arra hivatkozva, hogy az érintett lakosság Franciaországhoz kíván tartozni, így a közmegegyezés, a lakosság akaratnyilvánítása először képezett „jogalapot” egy terület visszakövetelésére (szubjektív megközelítés).
Az első világháború utáni rendezés során viszont Közép-Európában nem került sor az érintettek megkérdezésére, hanem ismét objektív, tudományos (naturalista) szempontokat követve, nemzetállamokat hoztak létre (illetve, amikor úgy ítélték, hogy egy nemzet egyedül nem lesz „életképes”, akkor több „hasonló” nemzettel együtt összezárták egy nagyobb, új államba – akár akarták, akár nem. Így született Jugoszlávia és Csehszlovákia.
A ius sanguinis későbbi pályafutása ismert. Németországban, majd a megszállt vagy a németekkel együttműködő országokban a ius sanguinis szigorításával, a zsidóellenes intézkedések hosszú sora után – numerus clausus, közügyektől való eltiltás stb. – megfosztották a zsidókat állampolgárságuktól. A határon túli német kisebbségek katonai eszközökkel történő integrálását, illetve az Anschlusst a német birodalmi állampolgárság automatikus kiterjesztése kísérte.
A második világháború után a területi rendezések során előfordult, hogy annak eldöntésére, melyik terület melyik államhoz tartozzon, a vitatott területeken referendumot tartottak. Ha általánosságban a nemzet fogalma ius soli típusú is, szubjektív értelmezése megerősödött a jogrendszerekben. Ausztria és Németország akkor is teljes mértékben szabadságot élveztek a ius sanguinis alapú jogrendszer fenntartására, mivel az nemzeti identitásuk fontos „alapköve”. Németország esetében a határokon túl élő nagy számú német ajkú kisebbségnek széles körű hazatérési jogot biztosít – de a honosítás a hazatérés után következik. Ausztria Olaszországgal szerződés keretében rendezte a dél-tiroli német ajkúak sorsát.

Olvasson tovább: