Kereső toggle

Politikai fogoly maradtam

– mondja Regéczy-Nagy László, a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnöke

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kommunista tömeggyilkosok büntetlensége a jogállam kiváltságáért fizetett ár. A bársonyos átmenet ára, hogy nincs tiszta víz a pohárban. Az én letartóztatási parancsomat maga Biszku Béla belügyminiszter írta alá, mert akkoriban az angol követségen voltam sofőr, és az ÁVO fedezni akarta magát a követséggel szemben, ha a külügy esetleg valami zajt csap. A teherautó elég sűrűn fordult, simán kint maradhattam volna külföldön, de Bécsből visszajöttem, hogy Bibó és Göncz mellé kerülhessek a vádlottak padjára. 15 évet kaptam.

A kis fogházban majdnem kilenc hónapig hallgattam az akasztásokat, a földszinten folyt a halálos ítéletek kivitelezése. A Nagy Imre-perből életben maradottakat az első emeleten zárták be kettesével. Később kivittek Vácra, ronda hely volt, de legalább a zárkán nem volt bádog, és láttam a napot. Aztán bekerültem a gyűjtőbe rabszállítót javítani, az már úri dolog volt. A végén műszaki rajzoló voltam a börtön tervezőirodáján. ’63 nyarán szabadultam, hónapokkal az amnesztia után. Továbbra is a szőnyeg alatt voltam, tapostak ahol értek, a le nem ült kilenc évet akarták rajtam behajtani. Vagy segédmunkás voltam, vagy állástalan fordító. Egész egyszerűen sehova nem vettek föl, ahova életrajz kellett. Mindent elvállaltam, az ilyen szerencsétlen nem válogat, hanem kiszedi és megeszi, ami ehető.
Jött ’90, amikor azt hittem, hogy fölszabadulok. Göncz elnök lett és felkért, hogy lépjek be hozzá az elnöki hivatalba. Az egyik rabtársunkkal, egy ezredessel vállaltam el, de ő szegény ott helyben főbe lőtte magát az asztalánál még aznap, máig sem tudjuk miért. Így aztán egyedül maradtam ’56-os az államfő hivatalában, mindenki más régi kommunista volt, a kávéfőző nénit is beleértve. Ez volt életem következő börtönrezsimje, nagyon enyhe rezsim, de abban harminc smasszer vigyázott egy politikai fogolyra.
Idén azt szeretném kérni Nagy Imre sírjánál, hogy valljanak színt azok, akik a szovjet gyarmat tisztviselői voltak itt fél évszázadon át: azért ment csődbe a rendszer, mert ők ragaszkodtak a marxizmus-leninizmushoz, vagy azért, mert nem ragaszkodtak hozzá. Mindkét esetben felelősek, csak másképp.
Amikor Pozsgayt az öreg Bush kikérte Washingtonba, akkor az ovális iroda kandallója melletti beszélgetésben elmagyarázta neki, miben állapodtak meg Máltán Gorbacsovval. Ha mi magyarok, a magunk heves szabadságvágyával vert hadként akarunk megszabadulni a szovjet megszállóktól, akkor megint begyújtjuk a térségünkben szunnyadó elfojtott indulatokat, és otthon a hadsereg megbuktatja Gorbacsovot. Ezzel a világméretekben elindult enyhülés a visszájára fordulhat, és akkor a magyarok nemcsak magukkal szúrnak ki, hanem mindenkivel. Erre én azt mondom, hogy ’56-ban a világ szabadságáért áldoztunk a vérünkkel, másodszor pedig a rendszerváltás hajnalán a kultúránkkal, a tudatunkkal, a lelkünk szabadságával. Előre fizettünk önmagunk teljes, önkéntes feladásával. Megfizettették velünk a világgyőzelem ránk eső árát, de nem kaptunk érte világgyőzelmet.
Mikó Imre gróf, Erdély legnagyobb történésze azt mondta, hogy a történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk, azon állunk. Az a közösség, az a nemzet, amely nem áll semmin, vagy csak ingoványon, sokkal könnyebben manipulálható, mint amelyik tudatos és mind a két lábával szilárd talajon áll.

Olvasson tovább: