–ŰAmint megérkeztünk Felsőzsolcára, letettük az autót egy iskolaudvaron. Néhány perc múlva arra lettünk figyelmesek, hogy homokzsákokkal másfél méter magasságig bekerítettek minket. Olyan gyorsan érkezett a víz, hogy csak így tudták megvédeni az iskolát. Ekkor kezdtük felfogni, milyen nagy a baj.
Nem erre voltak felkészülve?
–ŰMinden információt, amit lehetett, előre begyűjtöttünk. A médián keresztül azonban csak felszínes benyomást kaphattunk. Az igazi valósággal, a hús-vér emberi sorsokkal, tragédiákkal a helyszínen szembesültünk.
Mi volt az önök feladata?
–ŰElsősorban a mentést segítettük. Felsőzsolca legnagyobb részén olyan magasan állt a víz, hogy a gumicsónakkal a kerítések felett úsztunk. Az emberek hiába torlaszolták el jó előre a kőkerítések melletti nyílásokat, kapukat, az ár a legváratlanabb irányból, a kertek felől érkezett, s lényegesen magasabb szinten tetőzött, mint amire számítottak.
Gondolom, az ilyen váratlan helyzetekre az emberek sokféle módon reagálnak.
–ŰItt mindenki segíteni akart, először mégis nagy volt a fejetlenség. A homokzsákokat nemcsak hivatalos megbízottak rakták, hanem a lakosság maga is. Ebből viszont nem kívánt feszültségek adódtak, melyek etnikai ellentétekbe is átcsaptak: nem mindenkinek tetszett, hogy a romák homokzsákgátjukkal sikeresen megvédték vályogházaikat, viszont az áradat a többi lakóház felé irányult. További problémát okozott az információhiány, az emberek nem tudták, mire számítsanak, emelkedésre vagy apadásra. Mi igyekeztünk oldani a feszültségeket, s akinek a helyzete kilátástalannak tűnt, azokat biztonságos helyre szállítottuk. A romos házakban például nyolcvan év feletti idős embereket is találtunk, akik közül volt olyan, aki sokkos állapotában még a nevét sem tudta megmondani.
Mindenki elfogadta a segítséget?
–ŰSenkit sem kényszerítettünk rá, mégis nagyon sok embert sikerült kihoznunk az elöntött házakból. Persze nem mindenkit. Volt egy utca, ahol tizenöt házból tizenhárom meg volt rogyva, a tetők egy részét elérte a víz. Egyszer csak egy középkorú férfire lettünk figyelmesek, aki a tetőablakban könyökölt. „Jóember, mire vár? A háza bármikor összedőlhet!” – figyelmeztettük, és meg akartuk ragadni a karját, hogy a csónakkal biztonságos helyre szállítsuk, ő azonban csak nézett a semmibe. Üveges tekintetén látszott, hogy nem hisz a szemének, képtelen felfogni a valóságot. Miként történhetett meg mindez ővele? Egy élet munkája az, amin áll, s mindez egyik percről a másikra az enyészeté lesz. Reménytelensége akkorának tűnt, mintha szíve szerint inkább a vízsírba szeretné eltemetni magát. Mivel nem akart velünk szóba állni, nem tehettünk mást, mint hogy a rendőrök, valamint a katasztrófavédelmisek figyelmébe ajánlottuk, hátha meggondolja magát.
Úgy hallottam, nem történt haláleset, tehát ő is megmenekült. Az emberek mikor kezdték felfogni, mi történt velük?
–ŰAmíg a mentéssel voltak elfoglalva, addig a jövő és az újrakezdés problémái nem annyira foglalkoztatták őket. Amint azonban beszálltak azokba a buszokba, teherautókba, amelyek lakóhelyüktől akár 30-50 kilométer távolságba voltak hivatottak szállítani őket az átmeneti szállásra (mert Miskolc nem tudott mindenkit befogadni), elszakadt a cérna. Idős és fiatal, felnőtt és gyerek egyformán reagált: az aktivitás után jött a letargia, mindannyian szótlanul magukba roskadtak. Gondolom, ez volt a számvetés ideje: mi maradt meg, és mi veszett el. Senki nem szidott már senkit, se a külső körülményeket, se a polgármestert, se másokat, hanem csak néztek maguk elé.
Hogyan tudták a rendet fenntartani, illetve vigasztalást adni a károsultaknak?
–ŰAmint lehetett, nyilvántartásba vettük az embereket, majd feltérképeztük a kapcsolatrendszerüket. Valóságos keresőszolgálat indult, hogy mindenki megtalálja ismerőseit, rokonait. Az emberek számára már az is megnyugtatóan hatott, hogy van, aki törődik velük, van, akire számíthatnak.
A krízispszichológiának egyik leghatásosabb eszköze ugyanakkor a realitás feltárása. Az a célunk, hogy az emberek ne merüljenek bele egy irreális világba, hanem lássák az újrakezdés valós lehetőségeit, legyen jövőképük. Ehhez a feladathoz kevés az empátia, hiteles információkra van szükség. Tudnunk kell, hogy hány nap múlva vonul le az ár, milyen lehetőségek maradtak a kárpótlásra, helyreállításra. Sokszor el kellett mondanunk, hogy ez itt a krízis mélypontja, ettől fogva már csak jobb lesz.
2010. 06. 25. (XIV/25)
