Kereső toggle

Út az embertelenségbe

Hóman Bálint, a pártpolitikus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hóman Bálint kettős lelkületű ember volt. Egyik énje a történettudósé, hiszen kétségtelen, hogy a 20. század egyik legjelentősebb történészeként tartható számon. Historikusi teljesítményének méltatására azonban nem vagyok hivatott, nem lévén sem a historiográfia, sem pedig az általa feltárt korszakok szakértője. Hóman azonban nem csupán történész, hanem politikus is volt, méghozzá pártpolitikus, s így kerül az én illetékességi körömbe. ő nem abban az értelemben tevékenykedett politikusként, hogy pártkatona lett volna, akinek a működése párttestületekhez, szervekhez kötődik. Viszont 1932 októberétől tagja volt a Nemzeti Egység Pártja (NEP), majd a Magyar Élet Pártja (MÉP) elnevezésű kormánypártoknak, 1944 októberében pedig csatlakozott a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége nevet viselő kormánypárthoz.

Hóman 1932 októberétől 1942 júliusáig, egy rövid megszakítással, a vallás- és közoktatásügyi miniszter bársonyszékében ült. Az 1938. május–júliusi intermezzóban különleges megbízással tárca nélküli miniszterként az eucharisztikus kongresszus lebonyolítását felügyelte.
Hóman tisztában volt a szaktudósi és politikusi minőség összeférhetetlenségével. Első tárcavállalása előtt közölte Gömbös Gyulával, hogy nem akar politikával foglalkozni. „Gömbös ekkor garanciát adott nekem arra, hogy a kormánypártba be kell ugyan lépnem, de semmiféle pártpolitikai agitációban, propagandában vagy pártpolitikai életben részt vennem nem kell” – vallotta népbírósági perében. 

A történetíró hitele

A tudomány és a politika közötti távolságtartást különösen fontosnak tartotta, amikor az 1930-as, 40-es évek fordulóját követően mindinkább kiderült, hogy szép számmal vannak olyan kollégái – így a legnevesebbek Mályusz Elemér és Baráth Tibor –, akik nem átallották, hogy szakismeretüket napi politikai célok szolgálatába állítsák. Hóman szükségesnek tartotta, hogy 1943 júniusában a Magyar Történelmi Társulat elnöki székéből részesítse élesre hangszerelt kritikában a politikai céloknak alárendelt műveket. Kifogásolta, hogy a „népi történetszemlélet” hirdetői „a fajiságot és a népiséget állítják a történet középpontjába, a népiségtörténetet a szellemtörténet helyébe, de adósak maradnak a két fogalom kifogástalan magyarázatával”. Tiltakozott az ellen, hogy a politikai nemzet fogalmát német és olasz mintára a népnemzet fogalmával helyettesítsék. Tekintettel arra, hogy 1943 júniusában Olaszország befolyása a tengelyen belül minden szempontból, így tudományosan is jelentéktelenné vált, nyilvánvaló, hogy Hóman csak udvariasságból és/vagy óvatosságból említette az olasz hatást, a megjegyzés éle a németutánzók ellen irányult. Hóman a népiségtörténetet és a fajelméletet a magyar történetírás számára használhatatlannak nyilvánította. „Ha a német és az olasz tudomány a népiség történetének előtérbe állításával látókörét kibővítette…, a magyar történetben ez a szemlélet nagyon könnyen a látókör szűküléséhez és a horizont összezsugorodásához vezetne… magyar síkon csak a politikai nemzet történeti fogalmára támaszkodva érthetjük meg nemzetünk múltját, és biztosíthatjuk jövőjét… a fajiság önmagában, benső lelki érzések, népi öntudat és történeti hivatástudat híján nem formál népiséget, nem alkot nemzetet.”
A történettudomány jellegéről szólva Hóman kiemelte, hogy az nemzeti tudomány, ami azonban „semmiképpen sem jelentheti bármily időszerű politikai célzatok érvényesítését”, a történetírónak, így Hóman, felül kell emelkednie a mindenkori napi politika látókörén. „Ma jelentős, sőt sorsfordító eszmék és törekvések múltba vetítése, bármilyen tiszteletreméltó, de a tudománytól idegen szempontok érvényesítése szép illúziókat teremthet, de semmiképpen nem vezet a múlt megismeréséhez és a jövő szolgálatához.” Sőt, az aktuálpolitikai szempontok érvényesítése azzal a veszéllyel jár, hogy a történetíró „elveszti hitelét, és megingatja a történelem megbízhatóságába vetett hitet”. 
Kétségtelen, hogy Hóman kifejezetten történeti munkáiban gondosan került minden aktuálpolitikai utalást.
A tudós és a politikus azonban valahogy skizofrén módon mégis együtt élt benne. Miniszterként és képviselőként számos előadást és beszédet tartott, cikket, tanulmányt írt. Ezekben viszont hasznosította széles körű történelmi ismereteit, argumentációját minduntalan történeti adatokkal támasztotta alá. Így vezette le mintegy történelmileg determinált szükségszerűség gyanánt a tengely-, illetve a németbarát politika szükségességét Magyarország számára. S már megkövesedett meggyőződéséhez, a kizárólagos német orientáció elkerülhetetlenségéhez keresett érveket történeti ismeretei gazdag tárházából. Így esett bele maga is a történetírás és az aktuálpolitika összekapcsolásának csapdájába, amelytől pedig határozottan óvta kor- és kartársait.
Hóman 1930-ban írott, Külpolitikai irányok a magyar történetben című tanulmányában eleve elvetett bármiféle „mindig irreálisnak, a kétségbeesés politikájának bizonyult” keleti orientációt. Az orosz hatalommal kötött szövetség úgymond „megtagadását jelentené a nemzet történeti múltjának, és… maga után vonná népünknek felszívódását a környező szláv és oláh tengerbe…” Ezzel szemben a magyar történet a szerző által ekkor még „reálpolitikai értékűnek” minősített két nyugati irányú koncepciót termelt ki. Az egyik elgondolás a lengyel–magyar–horvát–olasz összefogás, amelyik a német hatalommal szemben defenzív, háttérben a francia avagy az angolszász szövetséggel. A másik elképzelés a német–római birodalommal, illetve a jelenkorban a német és olasz hatalommal való társulás. Hóman 1930-ban még korainak tartotta volna a választást e két irányelv között, s úgy vélte, hogy a „gyakorlati politikusok hivatottak eldönteni…, melyik biztat reális eredményekkel”.

Fegyverbarátság Berlinnel

Egy évtized múltán azonban megváltozott a helyzet, és Hóman számára immár nem volt kétséges, hogy melyik koncepciót kell előnyben részesíteni.
1940-ben a Német–magyar sorsközösség címen publikált berlini előadásában abból indult ki: „a népszervező és államalapító germánság legjellegzetesebb és őseredeti jellemvonásait leghívebben őrző ágazata… a történeti németség és az ugyancsak népszervező és államalapító törökségnek… a nyugati ága, a magyar nép között szükségszerű volt az érintkezés, amely nem maradhatott sokáig ellenséges”.      
Hóman szerint a német–magyar barátság kialakulásában „igen nagy szerepe volt az osztrák németséget a magyarsággal összekapcsoló életközösségnek”. Sőt, hangsúlyozta, hogy a kapcsolat szálai a Monarchia felbomlása és az Anschluss után megerősödtek. „Az új Ostmark népe egységesen hivatott a magyar–német barátság továbbépítésére.”
A jelenkorra vonatkozólag Hóman már nem látta a nyugati orientáció fentebb említett, és 1930-ban kifejtett alternatíváját, hanem kizárólag a német barátságot hangsúlyozta mint a magyarság eminens érdekét. „A német erőt egységbe foglaló hatalmas Német Birodalom a magyarság természetes hátvédje, az erős és egységes Magyarország a németség védőbástyája a keleti erőkkel szemben vívott közös küzdelemben.” Ez a megállapítás azért is figyelemre méltó, mert már 1940 decemberében (!) mintegy megelőlegezte a fegyveres szövetséget a Szovjetunió ellen vívott háborúban…
Hóman Németország-szemléletét árnyalta, hogy nem rokonszenvezett a nemzetiszocializmussal. 1936 júniusában németországi útjáról beszámolva hangsúlyozta, hogy minden új rendszer, így a nemzetiszocializmus is, „egy bizonyos nemzet, illetőleg nép lelki adottságából sarjadt és ezért egészében máshová át nem ültethető”. Burkolt formában érzékeltette, hogy totális diktatúráról van szó, amely „erős és kemény módszereket és eszközöket is igénybe vett a közös német világszemléleten alapuló népi egység” megteremtése érdekében. Nyíltan elutasította a nácizmusra jellemző biológiai nemzetfogalmat, amely szerinte nem felel meg „a történeti és etikai nemzetfogalom általunk tisztelt eszményeinek”.
A nemzetiszocializmus elvetése azonban korántsem zárta ki, hogy Hóman a második világháború időszakában az egymást váltó kormányokban a német követelések teljesítésének egyik különösen buzgó és konzekvens szószólójává váljék.
1940 nyarán az észak- és nyugat-európai német hadisikerek nyomán a tengely európai hegemóniája tartós konstellációnak ígérkezett. A háború menetének a magyar belpolitikára gyakorolt hatása nyílt fellépésre ösztönözte a Magyar Élet Pártján belül a jobb- és szélsőjobboldali csoportokat és személyiségeket, így Imrédy Béla frakcióját, az úgynevezett agrárcsoportot, amelynek hangadója Jurcsek Béla volt, továbbá a kormányon belül Reményi-Schneller Lajos pénzügyminisztert, gróf Teleki Mihály földművelésügyi minisztert, Antal István és Szász Lajos államtitkárokat. A forrongó, Teleki Pál semlegességi politikája ellen lázongó tábor legtekintélyesebb tagja, tudósi elismertsége és szellemi ereje következtében, Hóman Bálint volt.

Szemben Telekivel

A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1940 júniusában Rapszodikus gondolatok címmel memorandumot nyújtott át a kormányfőnek. Az emlékirat azonban nem egy kusza, csapongó eszmefuttatást tartalmazott, mint a címéből gondolhatnánk, hanem egy kiérlelt szélsőjobboldali és a német orientáció erősítését célzó programot. „Le kell vonnunk minden konzekvenciáját az új európai fejlődésnek és jelen pillanatban különösképpen a tengelyhatalmak most már bizonyosnak látszó győzelmének… félre kell állítani azokat, akik a múltban kifejezetten németellenes politikát folytattak vagy ilyen értelemben beszéltek és cselekedtek” – írta Hóman. Követelte a kormány átalakítását, hogy „jellege világos és határozott legyen”, továbbá szükségesnek tartotta a személycseréket az állami élet minden vonalán, elsősorban a külügyi szolgálatban. „A sajtó, rádió és mozi híradó a legerélyesebb irányítás alá volna helyezendő… a szociáldemokrata szakszervezeteket fel kell oszlatni…” A zsidótörvények terén szakítani kell a kompromisszumos megoldásokkal, és „mielőbb meg kell hozni egy kétszakaszos törvényt, mely faji alapra helyezkedik”. (A zsidókérdéshez való viszonyára más összefüggésben még visszatérünk.)    
Hóman konkrét javaslatai kevés újat tartalmaztak az 1930-as évek hivatalos kormányprogramjához képest. Megvalósításuk sürgetése az adott helyzetben mégis határozott tagadását jelentette a Teleki-kormány politikájának. Szerinte kizárólag ezen az úton lehet a németek teljes bizalmát megnyerni, míg belsőleg csakis így lehet megvalósítani a „magyar szellemű jobboldal koncentrációját…  az idegen nyomon járó és minduntalan felkínálkozó szélsőjobbal szemben”. A konkurencián Hóman, kétségkívül, a nyilasokat és az imrédystákat értette.
Az 1940 júniusi memorandum a kvintesszenciáját foglalta magában Hóman politikai gondolkodásának, amit az is bizonyít, hogy több, hasonló feljegyzéssel bombázta Teleki Pál miniszterelnököt. 
A németbarátságot a magyar külpolitika kategorikus imperatívuszának tekintő felfogása ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy Hóman a Jugoszlávia elleni támadásról tárgyaló 1941 április eleji minisztertanácsokon, majd a Szovjetunió elleni hadba lépést eldöntő 1941 júniusi minisztertanácson a magyar fegyveres erő haladéktalan alkalmazását szorgalmazta óvatosságot, kivárást javasló minisztertársaival, elsősorban Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel szemben.

Horthy kérése

A háború idején teljes mértékben azonosult a hadviselés célkitűzéseivel, és tudóshoz méltatlan módon átvette az összes divatos propagandaszólamot. Megnyilatkozásaiban ismételten hangsúlyozta, hogy „honvédeinknek a német és olasz szövetségesekkel, finn testvéreinkkel és japán barátainkkal szoros fegyverbarátságban vívott küzdelme a magyarságnak is élet-halál harca. Fiaink messze keleten harcolva is Magyarország történeti határait védik… a szovjet háborújából a magyarságnak történelmi hivatása értelmében ki kellett vennie a maga részét… Idehaza a front mögött is nehéz felelősség és komoly feladatok terhe hárul minden magyarra” – írta 1942 decemberében  az Új Fehérvár című lap karácsonyi számában.
Hóman 1942 márciusában, kifejezetten a kormányzó kívánságára, továbbra is vállalta a Kállay-kormányban a vallás- és közoktatásügyi tárcát. Sem az újdonsült miniszterelnök, sem minisztere előtt azonban nem volt titok, hogy nézeteik távol állnak egymástól. Hóman közölte is Kállayval, röviddel dezignálása után, hogy vállalkozását politikailag „szerencsétlennek tartja… minthogy a közvélemény is e megbízatás nyomán liberális és zsidó irányba való balratolódástól és tengelyellenes vagy legalábbis kevésbé tengelybarát irányba való eltolódástól tart”. Végül is Kállay szabadulni akart miniszterétől, és 1942 július elején – Macartney brit történésznek tett közlése szerint – tudomására hozta, hogy nem tud vele együttműködni, így Hóman lemondott tárcájáról. A kormánypártnak azonban tagja maradt, hogy „belülről” felügyelje és opponálja Kállay „hintapolitikáját”, béketapogatózásait az angolszász hatalmak felé. Hóman a naplójában ki is fejtette, hogy „történelmi kérdéseket nem oldhatunk meg taktikával, hintapolitikával. A hintapolitika alapjában nem magyar gondolat… Tartósan nem lehet két lovon ülni. Veszélyes helyzetben mindkettőről leesik a lovas.” 
Hóman persze nem érte be naplóbeli mérges morfondírozással. 1943 karácsonyán kifejtette Kállaynak, hogy „a kétértelmű politika ideje lejárt, neki vagy jobbra vagy balra hajolva véglegesen és nyíltan állást kell foglalnia”. Felhívta a figyelmét arra, hogy „a hadi helyzet változásával ez a politika és a különböző üzelmek megtűrése minden körülmények között német megszálláshoz fog vezetni…” Hóman szerint az államfő mellett egy kamarilla alakult ki, amelynek tagjai gróf Károlyi Gyula, gróf Eszterházy Móric és az anglofil politika legexponáltabb hívei, gróf Bethlen István és Keresztes-Fischer Ferenc.
1944 februárjában a MÉP jobboldali többsége memorandumot intézett a miniszterelnökhöz. A memorandum szerzőjének Hómant tartották. Az emlékirat szerint „a bolsevista befolyást német vereség esetén az angolszász győzelem nem háríthatja el”, ezért „a németekkel sorsközösségre vagyunk utalva a pánszlávizmussal szemben”. A belpolitikai életben terjednek a baloldali irányzatok, a népfrontos szervezkedés szabadon folyik a szociáldemokrata párt irányításával, sőt, már elérte a gazdatársadalmat is. A zsidóság helyzetének rendezése új és hatékony intézkedéseket igényel. A zsidó tömegeket intézményesen és kemény felügyelet mellett közmunkába kell állítani, és meg kell kezdeni a kitelepítésük előkészítését. A memorandum sürgette a szigorú cenzúra bevezetését, valamint a „könyvkiadás elzsidósodásának” megakadályozását. Az emlékirat konklúziója: „a szegedi gondolaton alapuló fegyelmezett, egységbe foglaló, háborús szellemű jobboldali politikát kell követnünk”. Hóman ily módon demonstratíve csatlakozott a Kállay-kormány jobb- és szélsőjobboldali belső ellenzékéhez.
1944. március 19-én Magyarország német megszállása sokkszerűen érte Hómant. „A közvélemény általában a legnagyobb megdöbbenéssel, fájdalommal… értesült a »szövetséges« haderő bevonulásáról, a megszállás tényéről, s a német közegek önhatalmú intézkedéseiről… A német–magyar barátság és együttműködés hívei az eseményekben szükségszerű következményét látták a másfél év óta folytatott kétértelmű kormánypolitikának és a közben előállt nehéz stratégiai helyzetnek” – jegyezte be naplójába. Úgy vélte, hogy a német haderő bevonulása tekintettel arra, hogy a szovjet hadsereg a Kárpát-vonal közelébe került, katonai okokból „elkerülhetetlenné vált”.
Az okkupációért Hóman elsősorban a Kállay-kormányt hibáztatta, de elfogadta a német katonai érdekeket. A Sztójay vezette magyar Quisling-kormányban azonban nem volt hajlandó tisztséget vállalni. Veesenmayer felkérte a kultusztárca betöltésére, amit határozottan elutasított. A német követ és teljhatalmú megbízott népbírósági tanúvallomása szerint Hóman a repudiációt „egyrészt betegségével indokolta, de azt is láttatni engedte, hogy Magyarország megszállására való tekintettel nem hajlandó ezt az állást elvállalni”. Álláspontját Hitler magyarországi helytartójának írott levelében is kifejtette. Sorait különösen a német–magyar barátság jövőjének féltése ösztönözte. „Önérzetes magyarok számára a lebecsültetés és még inkább a leigáztatás érzése… egyenesen elviselhetetlen, és ezeknek az érzéseknek a kicsíráztatása egyenlővé válhat a Magyarország és Németország közötti baráti érzések halálos megsértésével” – írta. Sürgette a magyar állami szuverenitás és önrendelkezés tényleges helyreállítását oly módon, hogy az ország belsejéből távolítsák el a megszálló csapatokat, helyüket adják át a magyar haderőnek, és a német hatóságok szüntessék be hivatali ténykedésüket. Kifogásolta a Volksbund elharapózását, amelyet szintén veszélyesnek ítélt a német–magyar barátság szempontjából. Veesenmayer szerint „ez volt az egyetlen megnyilvánulás, amely a német megszállással szemben világos ellenkezést fejtett ki”.
Hóman a német megszállást követő hónapokban, jóllehet megtartotta a mandátumát és MÉP-tagságát, aktív politikai tevékenységet nem fejtett ki. Októberben azonban ő is csatlakozott a Törvényhozók Nemzeti Szövetségéhez, amelybe a parlamenti pártok mintegy 120–130 tagja tömörült. Alapvető célkitűzését abban határozta meg, hogy megakadályozza a fegyverszüneti, kiugrási törekvéseket, és biztosítsa a háború folytatásának parlamenti hátterét.
Hóman november végétől Sopronban részt vett a Szövetségnek és a Szálasi-uralmat legitimáló képviselőháznak az ülésein. Gyér felszólalásaiban erőltetett optimizmusról tesz tanúbizonyságot. Arról beszél ugyanis, hogy majd visszaszerzik az oroszok által elfoglalt területeket és ismét visszatérnek a fővárosba. Ezt aligha gondolhatta komolyan, avagy tényleg cserbenhagyta a realitásérzéke? Persze az a feltételezés sem zárható ki, hogy ekkor már csak a „végső győzelembe” vetett hit maradt az egyetlen fogódzó számára…  
A magyar–német kapcsolatokhoz és a háborúhoz való viszonya Hóman politikai arculatának egyik alapvető vonása. Politikai habitusának másik jellegzetessége: álláspontja a zsidókérdésben.

Kitartás: Szálasi mellett mindvégig

A zsidókérdés az 1930-as években fokozatosan vált a belpolitika központi problémájává. Gömbös Gyula 1932 októberében ország-világ nagy meglepetésére kijelentette, hogy revideálta a zsidókérdéssel kapcsolatos álláspontját. „A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvéremnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet” – mondotta. A zsidó politikai és felekezeti körökben eufóriával fogadták a kinyilatkoztatást, amelyet egy titkos megegyezés készített elő Gömbös egyik bizalmi embere és izraelita vezérférfiak között. A megállapodás lényege abban állott, hogy a zsidók támogatják Gömbös reformpolitikáját, a kormányfő viszont a „zsidókérdés megoldását erőszakos intézkedések nélkül és a zsidó anyagi érdekek figyelembevételével valósítja meg”. Mindkét fél állotta a szavát. A Gömbös-időkben nem került sor zsidóellenes legiszlációra, az izraelita választók pedig az 1935-ös választásokon a Nemzeti Egység Pártját támogatták.
A kormánypolitikának megfelelően Hóman is gesztusokat tett a zsidóság felé. Így 1935 márciusában az országos izraelita gyűlés díszvacsoráján kijelentette: „Én, mint a vallásügyek ez idő szerint felelős minisztere igazságosan és pártatlanul törekszem minden vallásfelekezet ügyében eljárni. Meggyőződésem, hogy a magyar zsidóság… a nemzet életében sem lehet más, mint a magyar nemzeti eszmének hű istápolója.”
A zsidókérdés azonban itt nem részletezhető kül- és belpolitikai okokból az 1930-as évek végén mindinkább a közélet előterébe került, s 1938. március 5-én elhangzott a baljós bejelentés. Darányi Kálmán miniszterelnök a kormánypárt győri nagygyűlésén bejelentette, hogy „van zsidókérdés”, amelynek megoldását – 1920 óta először – beemelte a kormányzati politikába.
Hóman röviddel ezután Szentesen egy MÉP-nagygyűlésen szónokolt, és ahogyan a Függetlenség című kormánylap kiemelte, ez alkalommal mint a NEP helyettes pártvezére, a miniszteri kinevezése, 1932 októbere óta első ízben tartott politikai beszédet. Megszólalása apropóját a zsidókérdés adta, és visszhangozta az antiszemita jogalkotás alapvető érveit: a zsidóság „aránytalan befolyását és részesedését gazdasági téren, és úgyszintén aránytalan szerepét a kulturális életben és a sajtóban”. Ezt kórosnak minősítette, mert, úgymond, a zsidóság a „különálló, sajátos életét élte, sajátos világszemlélettel és felfogással”. Sőt, az újonnan jött izraelita elemek részt vettek „bizonyos felforgató mozgalmakban” és „eszmeáramlatok terjesztésében”.
Hóman felfogása mindinkább radikalizálódott és az antiszemitizmus teljesen beépült gondolkodásába. Fentebb már utaltunk arra, hogy a Teleki- és a Kállay-kormányt ismételten sürgette, hogy alkosson további kirekesztő jogszabályokat a zsidóság ellen. Jellegzetes módon még egy olyan viszonylag periférikus területen is, mint a sport- és testnevelés,  hangoztatta a „rendezés” szükségességét. „A nemzeti érzésű magyar sporttársadalom egységesen és türelmetlenül követelte a zsidókérdés sportvonatkozásainak megoldását. E kívánságokat magam is megvalósítandónak találtam. Ha jogszabályaink szerint szükséges volt a zsidókat és a nem zsidókat a tanítás és a nevelés terén hatásosan elszigetelni… éppen ennyire szükséges volt és közérdekből sürgős megoldásra várt a sport elzsidósodását  és ezen keresztül a társadalom széles rétegeinek káros irányú befolyásolását gyökeres intézkedéssel megszüntetni” – mondotta a képviselőházban 1942 júniusában.
Még szélsőségesebb hangvételben írt Magyar sors – magyar hivatás című 1942-ben megjelent könyvében. A zsidóság „beolvadását a magyar társadalom széles rétegeinek ösztönös elzárkózása mellett, erős faji öntudata és a magyarságtól idegen erkölcsisége és szellemisége akadályozta meg… A magyarság… nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életéből az oda idegen testként beékelődő zsidóságot.” Hóman a „megoldást” a zsidóság gazdasági és kulturális befolyásának szűk keretek közé szorításában, s végső soron kitelepítésében látta.
Több ízben deklarált antiszemitizmusa összefért zsidómentő gesztusaival, különösen a német megszállás után. Ismételten listákat juttatott el a miniszterelnökségre izraelita művészekről, tudósokról, és mentséget kért számukra a zsidótörvények hatálya alól. Waldapfel Eszter, a Nemzeti Múzeum könyvtárnoka elmondta a népbírósági tárgyalásán, hogy ő maga is mentességet kapott, és Hóman személyesen vágta le róla a sárga csillagot, miközben kijelentette, ha ránéz arra az ocsmányságra, szégyelli a magyarságát. Az ellentmondás egyes cselekedetei és megnyilatkozásai között csupán látszólagos. Antiszemitizmusa a zsidóság egészét akarta a magyar társadalomból eltávolítani, kirekesztő indulata azonban nem terjedt ki egyes kiválasztott és értékesnek tartott individuumra. Ez azonban korántsem humanizálja alapvetően rasszista szemléletét. Hiszen a rasszizmus ott kezdődik, ha valaki úgy véli, hogy „vannak azért rendes zsidók, vannak azért rendes cigányok is”. Senkinek nincs joga arra, hogy saját ízlése, kénye-kedve szerint válogasson egy vallási vagy etnikai csoportból, önkéntesen kijelölje a megmentendőket, miközben beletörődik a számára közömbös, arctalan nagy tömeg végzetébe. A „szelektív” nem lehet enyhítő jelzője az antiszemitizmusnak. A szelekció ugyanis elválaszthatatlan a zsidóság tragédiájától. Nem feledhetjük, hogy az auschwitzi végállomás peronján is szelektáltak. (A szerző történész)

Olvasson tovább: