Kereső toggle

Trianon és a magyar néplélek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarország a második világháború után vette csak tudomásul a trianoni békeszerződés által kijelölt új határokat. A kommunizmus idején nem volt divat előhozakodni vele, a téma rendszerváltás utáni reneszánsza pedig finoman szólva is felemásra sikeredett. Azok a politikusok és értelmiségiek, akik érdemben vethetnék fel a kilencven éve történtek máig tartó üzeneteit, alapvetően két jól elkülöníthető táborra oszlanak. Egy részük az uniós csatlakozással megoldottnak tekinti a problémát, míg a másik mezőben elhelyezkedők a magyarság kollektív tudatában beállott zavar egyik okaként tekintenek a történelmi igazságtalanságra.

Magyarország 1920. június 4-én írta alá a trianoni szerződést. Arról azonban nem sokat hallunk idehaza, hogy Ausztriának már 1919. szeptember 10-én Saint Germainben alá kellett írnia. Amikor Clemenceau francia miniszterelnök a párizsi tárgyalások során földarabolta az Osztrák-Magyar Monarchiát, azt találta mondani, hogy „Ami marad, az Ausztria". Európa harmadik legnagyobb, 51 millió lakosú hatalmából maradt egy 6 és fél milliós ország, egy torzó. Elvesztették Dél-Tirolt, a német ajkú északi tartományokat és Karintiát. Egyedül Csehszlovákia felé 3 és fél millió magát német ajkúnak valló embert csatoltak el. Európa nagy része életképtelennek tartotta a megmaradt Ausztriát, ezért is hívták magukat a túlélés reményében eleinte Német-Osztrák Köztársaságnak. Ezért az álomért - hogy majd egyszer Németországgal egyesülhetnek - nem kis árat fizettek később. 1938-ban jött az Anschluss, és az eredmény száz és százezer halott és rengeteg kár lett. Csak '45 után ébredtek föl, és jöttek rá arra, hogy Ausztria hogyan válhat önállóan is életképessé. Mindenféle módokon igyekeztek feldolgozni a traumát, és szinte teljesen kigyógyultak a pángermán álomból. Ez a kijózanódás, ez a felismerés  az önállóság igenlése lett, egyébként az osztrák felemelkedés kulcsa. És ma ez az ország az Európai Unió negyedik leggazdagabb tagállama. Hosszú tárgyalások után kiegyeztek az olaszokkal, és Dél-Tirolnak ma már német nyelvű kormányzója van, az ott élő német ajkú lakosoknak pedig maximális jogokat biztosítanak. Jelenleg a lakosság 85 százaléka tekint hazájára véglegesült nemzetként, és már csak 5-8 százalék mondja, hogy még a nemzetté válás folyamatában vannak.

Sok Budapesten élő vagy alkotó európai értelmiségi, tudós áll döbbenten azon jelenség előtt, hogy Magyarországon kilencven évvel az elcsatolások után még belpolitikát (sőt külpolitikát!) lehet csinálni Trianonnal. Ma már senki sem hiheti, hogy Közép-Európában megváltoztathatók a határok, hiszen az unión belül épp a határok szerepe válik egyre jelentéktelenebbé. A magyar politikában Trianont sajnos még mindig csak a visszatekintésre és nem az előrenézésre használják a politikusok és a nacionalisták. Hogy teljesen jogtalanul jártak el a nagyhatalmak Ausztriával és Magyarországgal, nem kérdés, de ennek felemlegetése csak a meglévő szakadékokat mélyíti Európa szívében, holott az uniós csatlakozás lehetősége nem csekély gyógyírt jelenthet erre a problémára. 2010-ben nem ez az európai szomszédpolitika fejlődésének iránya: ma már nem divat politikai aprópénzre váltani a nemzeti tragédia következményeit.

Azzal is tisztában vagyok ugyanakkor, hogy 1945 után Magyarországon nem demokratikus berendezkedés alakult ki, és 1989-ig Trianont, a nemzeti kérdéseket, a kisebbségek helyzetét, mint minden más kényes kérdést, a szőnyeg alá söpörték. Mivel megvitatásuk még csak húsz éve zajlik, sajnos az ország sok értékes évet és ezzel együtt sok tanulságot is elvesztett. A világ sok mindent átértékelt azóta, és az egymással szemben sérelmeket dédelgető nemzetek szép lassan egymásra találtak. Mi miért nem azért küzdünk, hogy a kisebbségben élő magyarok maximális jogokat élvezhessenek az adott országban? Ki gondolta volna, hogy Romániában magyar miniszterelnök-helyettesek, miniszterek és államtitkárok lesznek a kormányban? Nem többet tehetnek ők az ott élő magyarokért, mint az újabban már Kolozsváron is masírozó gárdisták? Ha sikerül társadalmi egyenlőséget elérni, és megvan az oktatás, a szólás, a hitgyakorlás, a letelepedés, az érvényesülés szabadsága, akkor a határ egyre kevésbé fontos. A nagy Magyarországot a Nobel-díjak száma, világhírű költőink, zeneszerzőink, természettudósaink, feltalálóink mutatják meg Európának, és nem az, hogy milyen matricát teszünk a kocsinkra.

Ami a magyarság kollektív tudatában zajlik az első világháború óta, az szorosan összefügg Trianonnal és annak a következményeivel. A döbbenetes az, hogy azóta nem állt elő olyan történelmi, gazdasági, politikai helyzet, amelyben erről a témáról szabadon lehetne beszélni, értelmezni, kibeszélni, feldolgozni a traumát. Látszólag persze szólásszabadság van, de valamennyi úgymond mértékadó fórum csak nagy körültekintéssel és szóvirágokkal beszél a kérdésről. Ennek egyik okát abban látom, hogy máig egy régről ránk maradt beidegződés köti görcsbe a közbeszédet meghatározó értelmiségiek lelkét, száját, akik ezért célszerűségi szempontok alapján döntik el, hogy miről érdemes társadalmi vitát kezdeményezni, és miben rejlik, mondjuk rájuk nézve, kockázat. Kicsit túllihegték a szolgalelkűséget, és úgy próbáltak pozícióban maradni, hogy rájátszottak szomszédaink és a Nyugat által megfogalmazott, vélt vagy valós vétkeken alapuló kollektív bűntudatra. Hiányolom azt az új, tiszta beszédű, józan gondolkodású, racionális, két lábbal a földön álló, képzett értelmiséget, amely - mint a nemzet egyik legsúlyosabb problémáját - Trianon kérdését is terítékre tűzi, és alaposan átbeszéli a következményeit.

Pszichológiai szempontból nézve úgy is mondhatjuk, hogy tulajdonképpen Trianon lelki következményei azok, amelyek nem teszik lehetővé a magyarságnak sem a múlt, sem a megélt valóság közös megbeszélését. Emiatt tévelygünk, ez a tabu gátolja meg, hogy helyére tegyük a dolgokat. Ha egy nép kollektív tudata nem autentikus a saját létével, akkor egy nyíltan megfogalmazott vagy csak elképzelt idegen akaratnak alárendelten működik. Vagyis, ha a közösségi tudat nincs összhangban önös létérdekével, akkor nem tudja megfogalmazni céljait, és semmilyen farkasveremből nem tud kivergődni. Ez a kollektív cselekvésképtelenség a magyarság esetében például abban mutatkozik meg, hogy az elmúlt húsz évben nem voltunk képesek - legalább az alapelvek szintjén - megfogalmazni egy olyan nemzetstratégiát, amely az adott helyzetben ennek a kérdésnek a kezelését lehetővé tette volna. Jómagam - jelen körülmények között - egyetlen receptet látok a Trianon-trauma föloldására: az önrendelkezés és a regionalizmus elve fölkínálja számunkra a magyarság által lakott területeken a szép fokozatosan kialakuló autonómiák rendszerét, melynek folyómányaként létrehozható egy új, magyar, korszerű nemzetstruktúra. Ez a decentralizálás tökéletesen megfelelne a kor igényeinek, nem sértené az érintett nemzetállamokat sem, hiszen a szóban forgó, magyarok lakta régiók még ebben a lesújtó állapotban is sokszor fejlettebbek a befogadó ország más körzeteinél.

Máig érthetetlen számomra, hogy miért nem használtuk ki azt a rendszerváltáskor keletkezett kegyelmi helyzetet, amikor a magyar érdekeket nyolcvan év után végre megjeleníthettük volna a nemzetközi porondon. A Nyugat akkor még rugalmas és nyitott volt a Közép-Európában megoldásra váró kisebbségi problémára.

Az uniós csatlakozás tudott valamelyest enyhíteni ezen a traumán, de ezzel nem mentesítettük magunkat a cselekvés kényszere vagy lehetősége alól, sőt: még inkább meg kell tanulnunk védekezni, és az érdekeinket képviselni. A csehek, a szlovákok és a románok csatlakozása a bizonyíték, hogy az unió nem kíván beavatkozni a nemzetrészek vitájába, és a kisebbségek jogainak biztosítását is a tagállamokra bízza. Brüsszel vonatkozó javaslatai és ajánlásai szódavizet nem érnek, mivel semmilyen szankciórendszer nem társul melléjük. Pedig ha az európai közösség nem rendezi a nemzeti kisebségek helyzetének és általában a nemzeti önrendelkezésnek a kérdését, akkor a kialakulóban lévő állapot fokozatosan önmaga karikatúrájává válhat. Több millió embert érintő problémáról beszélünk, amely ciklikusan visszatérő konfliktusok forrása is a kontinensen.

Trianon problematikáját én azzal a statisztikai adattal kezdeném, hogy az ország lakosságának közel a fele gyakorlatilag nem tud semmit arról, hogy a határainkon túl is élnek magyarok. Vagyis a nemzeti kérdések egyik legfontosabbika iránt a magyarok jelentős hányada közömbös. Ezt mutatta a 2004-es népszavazás is, és ezt a jelenséget írja le nagyon találóan a következő keserű vicc: „Hogyan lesz a székelyből román? Úgy, hogy átjön Magyarországra." Azok többsége pedig, akik tudnak erről valamit, könnyen kerül néhány felelőtlen, főleg radikális jobboldali orgánumokban megjelenő cikk hatása alá. Ezek az írások vagy műsorok minduntalan a határkérdést feszegetik, mondván, hogy miközben a szomszédságunkban országok bomlottak föl, Magyarország nem tudta korrigálni a határait. Tudatukban soha nem vált el egymástól az etnikai és a területi revízió kérdése. És hogy kik puskázták el szerintük a nagy történelmi lehetőséget? Természetesen az Antall-kormány és az Orbán-kormány. Az a tény sem hozza őket zavarba, hogy sem Szerbia és Horvátország között, sem Szerbia és Koszovó között, sem Oroszország és Ukrajna között nem változott a határ, noha nemzeti-etnikai alapon ez indokolható lett volna. A tudatlanság az oktatás hiányosságaira vezethető vissza, de a politika is hibás annyiban, hogy különféle okokból egyik kormány sem volt képes olyan aktív nemzetpolitikát folytatni, amely ugyan kiadásokkal járt volna, viszont hosszú távon számtalan haszonnal még gazdaságilag is.

A kommunizmus idején kifejezetten gyanús volt, aki Trianont merte emlegetni. Az egyetem elvégzése után két évig voltam középiskolai tanár, ahol feladatként  kaptuk (amit én természetesen nem hajtottam végre), hogy ötödik általánostól kezdve harcoljunk „a magyar nacionalizmus" ellen, s ez gyakorlatilag a magyar nemzeti érzés elleni föllépést jelentette. Azt gondolták (vagy csak mondták), hogy ha mi ezt tesszük, akkor biztosan a román elvtársak is küzdeni fognak a román nacionalizmus, vagyis a magyarellenesség ellen. Ehhez képest a kommunizmus keretein belül valamennyi szomszéd országban erősödött egyfajta nacionalizmus, csak Magyarország volt az, amelyik - '56 miatt is - félt a magyar nacionalizmustól. A rendszerváltozás óta pedig azt látjuk, hogy elsősorban a baloldali kormányok idején nem működött az a külpolitika, amely a hangsúlyt a szomszéd nemzetekkel való, minden ároni jó viszonyra helyezte. Az elmúlt nyolc év is azt bizonyítja, hogy illúzió - folyamatosan gesztusokat téve - ettől várni a magyarellenesség csökkenését.

Politikai múltam is azt mutatja, hogy én a magyar nemzet érdekei iránt erősen elkötelezett személy vagyok, akinek ugyanakkor meggyőződése, hogy szükség van Kárpát-medencei szolidalitásra. Fájlalom, hogy tovatűntek azok a remények, amelyek a nyugati példát követve itt Közép-Európában is a múlt sérelmei helyett szoros együttműködést vártak az egyes tagállamok között. Annak, hogy ez a modell nem működött, egyik oka a magyar kisebbségekhez való viszony. Hogy nincsen háborús veszély vagy hasonló feszültség hazánk és a szomszédos országok között, az egyebek mellett azért is van, mert Magyarország nem őrült meg, és nem tett erre okot adó lépéseket. Sajnálatos, hogy a környező országok többsége nem érezte szükségét annak, hogy ezt a magatartást mondjuk a magyar kisebbségek helyzetének jobbá tételével igyekezzen viszonozni. Hazánk '45 óta beletörődött a kialakult helyzetbe, de abba nem törődhet bele, hogy egyes szomszédaink rosszul bánnak a hozzájuk csatolt magyar közösségekkel - jogaik és védelmük érdekében hatékonyan fel kell lépni.

A trianoni békeszerződés Magyarország és részben a vele szomszédos országok határait írta elő. A Monarchia felbomlása már 1918. október végén megtörtént azzal, hogy mindegyik nagyobb népcsoport deklarálta függetlenségét, maguk az osztrák területek is köztársasággá alakultak. Az uralkodó, IV. Károly pedig november 13-án „visszavonult" uralkodói jogainak gyakorlásától. Ezt követően, november 16-án Magyarországon is kikiáltották a köztársaságot. A Versailles környéki békék - így a trianoni is - ebben a vonatkozásban annyit írtak elő, hogy tiltották a Monarchia helyreállítását, sőt azt is, hogy Magyarországnak Habsburg uralkodója legyen. Egyetlen terület újratárgyalására sem tettek később ígéretet. A békeszerződés kísérő levele csak annyit tartalmaz, hogy a határmegállapító bizottságok jelenthetik a Népszövetségnek, ha igazságtalan határszakaszt találnak. A Népszövetség alapokmánya viszont tartalmazott egy olyan klauzulát, amely lehetővé tette az igazságtalannak talált határ revízióját. A magyar külpolitika erre állandóan hivatkozott is. (Ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az 1975-ös helsinki egyezmény is csak a határok erőszakos megváltoztatását tiltja.)

Az 1980-as évektől Trianon már nem volt tabutéma Magyarországon. Ormos Mária Páduától Trianonig című könyve 1983-ban jelent meg. Kétségtelen viszont, hogy a rendszerváltás óta a téma reneszánszát éli. A politikai és szellemi pluralizmus következményeként ma Trianonnak is többféle interpretációja van. A szakkönyvekben és a tankönyvekben ritka kivételtől eltekintve a Trianon-problémát racionálisan és szakmailag korrekt módon kezelik. Néhány sajtótermékben és az elektromos média egy részében kevésbé vagy egyáltalán nem. Szerintem tévednek azok, akik „Trianon mitikus erejének" tudják be az egészséges nemzeti öntudat kialakulásának hiányát.

A Trianonból következő problémák súlyát jelentősen enyhítette az 1989 utáni demokratizálás. Azóta a magyar kisebbségek szabadon szerveződhetnek, és akadálytalanul tarthatják a kapcsolatot az anyaországgal. 1989 előtt ez közel sem volt így. Az uniós csatlakozás, különösen Schengen, további javulást hozott e téren. Maga a probléma, vagyis a kulturális értelemben vett magyar nemzet megosztottsága azonban nem szűnt meg. Csupán a probléma kezelésének a lehetőségei javultak.

Olvasson tovább: