Kereső toggle

Üzenet az emberiségnek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az alábbiakban három olyan szövegrészletet közlünk, amelyek Elie Wiesel életének fontos állomásaihoz kötődnek. Elsőként Az éjszaka című világhírű önéletrajzi ihletésű regényének egy megrázó jelenete olvasható; majd a Nobel-békedíj átvételekor elhangzott beszédének főbb gondolatai; végül Barack Obama és Angela Merkel társaságában, Buchenwaldban elmondott szavai.

A raktárban gyakran dolgoztam egy fiatal francia nő közelében. Nem beszéltünk egymással: ő nem tudott németül, én pedig nem értettem franciául.
Úgy láttam, zsidó, jóllehet itt „árjának” számított. Kötelező munkaszolgálatra deportálták.
Egyik nap, mikor Idekre éppen rájött a dühroham, az útjába kerültem. Úgy vetette rám magát, mint valami vadállat. Ütötte-verte a mellemet, a fejemet, ellökött magától, aztán visszarántott, egyre hevesebben ütlegelt, s végül véresre vert. Mivel összeszorítottam a szám, hogy ne ordítsak fájdalmamban, hallgatásomat megvetésnek vélhette, mert egyre hevesebben sújtott rám.
Hirtelen lecsillapodott. Mintha misem történt volna, visszaküldött dolgozni. Úgy tett, mintha valami játék ért volna véget, amelyben egyenrangú társa voltam.
Elvonszoltam magam a sarokba. Mindenem sajgott. Egyszerre éreztem, hogy egy hűvös kéz törölgeti vérző homlokomat. A francia munkásnő volt. Szomorú mosollyal tekintett rám, s egy darab kenyeret csúsztatott a kezembe. Egyenesen a szemembe nézett. Éreztem, hogy szólni szeretne hozzám, és csak a félelem tartja vissza. Hosszan nézett, majd felderült az arca, s csaknem hibátlan németséggel ezt mondta:
Szorítsd össze a szád, kistestvér… Ne sírj. Tartogasd a haragod és a gyűlöleted későbbre. Eljön még az a nap, de nem most… Tarts ki. Szorítsd össze a fogad, és tarts ki…
Sok évvel később Párizsban újságot olvastam a metrón. Szemben velem egy nagyon szép hölgy ült. Fekete haj, ábrándos szemek. Ezeket a szemeket már láttam valahol.
Ő volt.
– Nem ismer meg, asszonyom?
– Nem ismerem önt, uram.
– 1944-ben, Németországban volt, ugye? Bunában?
– Igen.
– Az elektromossági raktárban dolgozott.
– Igen – bólintott zavartan.
Majd, pillanatnyi szünet után így szólt:
– Várjon csak… Emlékszem már…
Idek, a kápó… a zsidó kisfiú… és a maga kedves szavai… – mondtam.
Együtt szálltunk ki a metróból, s leültünk egy kávéház teraszán. Emlékeink fölidézésével töltöttük az egész estét. Búcsúzáskor megkérdeztem:
– Megengedi, hogy föltegyek egy kérdést?
– Tudom, mit akar kérdezni.
– Nos mit?
– Hogy zsidó vagyok-e… Igen, az vagyok. Hívő zsidó családból. A megszállás alatt hamis papírokat szereztem, és árjának adtam ki magam. Így hívtak be kötelező munkaszolgálatra, így történt, hogy amikor deportáltak Németországba, nem kerültem koncentrációs táborba. A raktárban senki sem tudta, hogy beszélek németül. Gyanút keltett volna. Az a pár szó, amit mondtam magának akkor, vakmerőség volt a részemről. De tudtam, hogy nem fog elárulni… (Elie Wiesel: Az éjszaka – részlet)
***
Emlékszem: tegnap történt, vagy egy örökkévalósággal ezelőtt. Egy zsidó kisfiú megismerte az Éjszaka Birodalmát. Emlékszem a zavarodottságára, emlékszem a gyötrelmére. Minden olyan gyorsan történt. A gettó. A deportálás. A lezárt marhavagon. Az égő oltár, melyen népünk történelmét és az emberiség jövőjét készültek feláldozni.
Emlékszem, hogy megkérdezte az apját: „Ez igaz lehet? Ez a huszadik század, nem a középkor. Ki engedné meg, hogy ilyen súlyos bűntényeket kövessenek el? Miként maradhatna csendben a világ?”
És a kisfiú most hozzám fordul. „Mondd meg – kérdi –, mit tettél a jövőmmel, mit tettél az életeddel?” És elmondom neki, hogy mi az, amit megpróbáltam tenni. Azt, hogy megpróbáltam ébren tartani az emlékezést, hogy megpróbáltam küzdeni azokkal, akik felejteni akartak. Mert ha felejtünk, bűnösök vagyunk, cinkosok vagyunk.
Aztán elmagyarázom neki, milyen naivak voltunk, hogy a világ tudta, és hallgatott. És hogy emiatt esküdtem meg: sosem maradok csendben, ha bárhol is emberek szenvednek és megaláztatáson mennek keresztül. Állást kell foglalnunk. A semlegesség mindig az elnyomót segíti és soha nem az áldozatot. A hallgatás mindig a kínzót bátorítja, sohasem a meggyötörtet. Néha közbe kell avatkoznunk. Amikor emberi életek veszélybe kerülnek, amikor az emberi méltóság forog kockán, amikor az országhatárok és az érzékeny kérdések jelentéktelenné válnak. Ahol férfiakat, nőket üldöznek a fajuk, vallásuk, politikai nézetük miatt, az a hely abban a momentumban a világegyetem központjává lesz. (…)
Annyi igazságtalanság és szenvedés kiált és figyelmet kíván: az éhség, a rasszizmus, a politikai üldözés áldozatai – Chilében például, vagy Etiópiában – írók és költők, foglyok annyi földrészen, baloldali, jobboldali kormányzat alatt. (…)
Oly sok a tennivaló, annyi mindent lehetne tenni.  Egyetlen ember – egy Raoul Wallenberg, egy Albert Schweitzer, Martin Luther King –, egyetlen tisztességes ember is nagy változást hozhat, a halált életté változtathatja.
Amíg egy disszidens is börtönben vesztegel, a szabadságunk nem az igazi. Amíg akár egy gyermek is éhezik, az életünket kín és szégyen tölti el. Amire mindennél inkább szüksége van ezeknek az áldozatoknak az, hogy tudják, nincsenek egyedül; hogy nem felejtjük el őket; hogy amikor beléjük fojtják a szót, itt van a mi hangunk, hogy míg az ő szabadságuk a miénken múlik, a mi szabadságunk minősége az övéktől függ.
Ezt mondom a zsidó kisfiúnak, aki tudni szeretné, hogy mit tettem az éveivel. Az ő nevében szólok önökhöz és fejezem ki a köszönetemet, mint olyan valaki, aki az Éjszaka Birodalmából került elő. Tudjuk, hogy minden pillanat a kegyelem pillanata, minden óra ajándék; ha nem osztjuk meg másokkal, árulók vagyunk. Az életünk többé nem csupán a miénk; mindazoké, akiknek kétségbeejtően nagy szüksége van ránk.
Köszönöm Aarvik elnök úr! Köszönöm önöknek, akik a Nobel bizottság tagjai! Köszönöm Norvégia népének, hogy ezzel az egyedülálló eseménnyel azt jelentették ki, hogy a túlélésünknek üzenete van az emberiség számára. (Részlet a Nobel-békedíj átadáson elhangzott beszédből – 1986. december 10., Osló)
***
Az, hogy ma idejöttem, egyúttal az apám sírjához vezető utat is jelentette. De nincsen sírja. Valahol az égben van a sírja: az lett a zsidó nép legnagyobb temetője azokban az években.
Amikor meghalt, az volt a legsötétebb nap az életemben. Megbetegedett, legyengült, és én ott voltam. Ott voltam, amikor szenvedett. Ott voltam, amikor segítségért kiáltott, vizet kért. Ott voltam és hallottam az utolsó szavait. Mégsem voltam vele, amikor szólított, bár ugyanabban a barakkban voltunk; ő a felső ágyon, én az alsón. Hívott, de nem mertem megmoccanni. Egyikünk sem mert. És aztán meghalt. Ott voltam és mégsem voltam ott.
Azt gondoltam, egy nap visszajövök és beszélgetek vele. Mit mondhatnék neki, hogy mit tanult a világ? Nem is tudom. (…)
A világ nem tanult. Amikor 1945. április 11-én felszabadított minket az amerikai hadsereg, valahogy mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy mindez legalább lecke volt, hogy soha ne legyen többé háború; hogy a gyűlölet nem választási lehetőség; hogy a rasszizmus őrület; és hogy értelmetlen az a szándék, amely más emberek elméjét, területeit vagy törekvéseit kívánja leuralni.
Tele voltam reménnyel. Paradox módon annyira reménykedő voltam! Sokan azok voltunk, pedig jogunk lett volna lemondani az emberiségről, lemondani a kultúráról, lemondani az oktatásról és lemondani annak az esélyéről, hogy méltósággal lehet élni egy olyan világban, ahol a méltóságnak nincs helye.
De ezt a választási lehetőséget visszautasítottuk, és azt mondtuk: nem! Továbbra is hinnünk kell a jövőben, mert a világ megtanulta a leckét. De most újra mondom, hogy nem tanult. Ha tanult volna a világ, nem lett volna Kambodzsa, se Ruanda, se Darfur, se Bosznia.
Fog-e valaha tanulni a világ? Szerintem ezért olyan fontos Buchenwald (…)
Az emlékezésnek össze kell hoznia az embereket, nem pedig elválasztania. Az itt található emlékek nem a harag magjait akarják elvetni a szívünkben, ellenkezőleg, a szolidaritás érzését azok felé, akiknek szüksége van rá.
(Részlet a buchenwaldi beszédből –2009. június 5.)

Alapítvány a szabadságjogokért

Az Elie Wiesel Alapítványt 1986-ban hozta létre a Wiesel házaspár. Célkitűzésük a kirekesztés, az intolerancia és az igazságtalanság elleni küzdelem. A történelem legnagyobb befektetési botránya azonban őket sem kímélte: a Maddoff-botrány egyik áldozataként az Alapítvány minden anyagi tartalékát elveszítette.
Első konferenciájukat 1988-ban Párizsban tartották meg, a 21. század kihívásai és ígéretei címmel. Az esemény megrendezésében, melyen öt kontinens hetvenöt Nobel-díjasa vett részt, Mitterand francia elnök is részt vállalt. A konferenciát megelőző napon, amely az auschwitzi tábor felszabadításának 43. évfordulója volt, Elie Wiesel Lengyelországba utazott a résztvevők egy csoportjával, és végigjárták a haláltábort.
Az alapítvány második konferenciasorozata A gyűlölet anatómiája névvel a Bostontól Moszkváig hirdette Elie Wiesel élettapasztalatát, miszerint: „A gyűlölet nem ismer határokat, se etnikai, se vallási határokat.
A gyűlölet ragályos. Különféle álarcok alatt minden vallási és társadalmi csoportban jelen van.” A Bostont, Haifát, Oslót, Moszkvát és New Yorkot végigjáró rendezvénysorozat vendégei közt olyan hírességek voltak, mint Vaclav Havel, Nelson Mandela, Jimmy Carter. A konferencia célja a totalitárius rendszerektől a demokráciáig vezető békés út megtalálása, különböző etnikai és vallási csoportok közötti nagyobb megértés lehetőségeinek fölfedezése volt. Mindezt az érintett felek, írók, tudósok, teológusok, jogászok, politikusok, oktatók együttműködésével.
A jövő vezetői elnevezésű konferenciasorozatról Wiesel így vélekedett: „Alkalmam volt találkozni a világ jelentős vezetőivel. Voltak, akik nem akartak meghallgatni, mások meghallgattak ugyan, de nem szenteltek nekem figyelmet, megint mások odafigyeltek, de azt mondták: Mit tehetünk? Így aztán úgy döntöttük, hogy a holnap vezetőit szólítjuk meg ma.”
Ezután több rendezvényük is a jövő generációját célozta meg, felhívva figyelmüket a világ különböző pontjain – így Boszniában, Észak-Írországban, Afrikában és a Közel-Keleten – lezajlott, illetve folyamatosan zajló etnikai konfliktusok közti összefüggésekre. A 2000-ben, Bostonban tartott konferencia 40 kiváló fiatalt hozott össze szerte az USA-ból, hogy megvitassák a generációjukat érő kihívásokat. Azt vizsgálták, hogyan tudnának hatékonyabban részt venni a közösségeik életében és a többieket is kimozdítani a közönyös állapotból.
A reménység jövője címet viselő rendezvénysorozatra 1955-ben, tíz évvel a hirosimai atomtámadást követően került sor a legnagyobb példányszámú japán újság, az Aszahi Simbun társrendezésében. „A mottónk az legyen: A kétségbeesés ellenére kell, hogy legyen reménység. A szenvedés ellenére az emberségnek győznie kell. És a világ minden különbsége ellenére a legnagyobb ellenség, a legnagyobb veszélyforrás a közöny ” – mondta Wiesel. A konferencián a világ vezetői, Nobel-díjasok, elismert írók, tudósok, orvosok, véleményformálók és üzleti vezetők tárgyaltak a nukleáris fegyverkezés veszélyeiről, illetve a kormányoknak a kultúra, a társadalmi reménység és a demokrácia megteremtésében játszott szerepéről.
A híres Petra-konferenciasorozatot Abdullah jordán királlyal karöltve rendezték, melyre a korábbi gyakorlathoz híven Nobel-díjas tudósokat, valamint prominens politikai vezetőket hívtak meg. Az ősi sziklaváros négyszer adott otthont az eseménysorozatnak. A rendezvények itt is a rasszizmus, a faji diszkrimináció és a vallási fanatizmus elleni küzdelem jegyében zajlottak. „Félek, hogy az emberiség egy szakadék felé száguldó vonaton utazik. Ha nem húzzuk meg időben a vészféket, talán túl késő lesz. Meg kell mutatnunk a világnak, hogy helyre tudjuk állítani az emberi méltóságot, a reménységet és a jövőt” – mondta ekkoriban Wiesel.
A második rendezvény történelmi jelentőségű volt, hiszen itt találkozott először egymással Ehud Olmert izraeli miniszterelnök és Mahmúd Abbász palesztin elnök. Az eredményért Wiesel 2006-ban az ENSZ békenagykövete kitüntetést kapta.
A negyedik konferencia fő témája az éhínség volt. A Nobel-díjas író ugyanis sorsából fakadóan tudja, mit jelent igazán éhesnek lenni. „Az éhség megaláz. Az éhes ember csak a kenyérre tud gondolni, semmi másra. Az éhség lesz az univerzuma. Az imája, a vágya, a reménysége: egy darab kenyér…”.

Olvasson tovább: