Kereső toggle

Foglalkozása: EMBER

Elie Wiesel szerint a legnagyobb ellenség a közöny

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nem akarom, hogy az én múltam bárkinek a jövőjévé váljon” – ez lehetne a mottója Elie Wiesel 1945 utáni életének. Az ő esetében elmondható, hogy volt élete a halál előtt is. És bár emlékszik még erre az életre, Auschwitz mindent megváltoztatott számára. „Auschwitz egy párhuzamos valóság volt, saját törvényekkel, saját társadalmi berendezkedéssel. A szabály lényege az volt, hogy a gyilkosok gyilkolni, az áldozatok pedig meghalni jöttek ide.” Elie Wiesel 2009. december 10-én a Hetek Közéleti Klubban tart előadást.

Tizenöt évesen szembesül ezzel a valósággal, ami teljesen idegen az addigi szeretetteljes családi és polgári léttől. „Igaz, időről időre történtek antiszemita kirohanások. Évente kétszer, karácsonykor és húsvétkor nem szívesen mentünk ki az utcára, mivel ezeken az estéken rendszerint összevertek minket csibészek. Nem volt túl nagy jelentősége. Bizonyos értelemben szinte már hozzá voltam szokva. Úgy tekintettem rá, mint valami természeti jelenségre. Télen hideg van, nyáron meleg van, és húsvétkor meg karácsonykor pár antiszemita csibész összever" - jellemzi azokat a boldog békeidőket, amikor apjával, a közmegbecsülésnek örvendő Slomóval, anyjával és a három lánytestvérével Máramarosszigeten éltek. Sighet, ahogy azóta írja, előbb az Osztrák-Magyar Monarchia részeként magyarnak számított, majd Romániához csatolták, később 1940-ben ismét Magyarországhoz kerül. Vesztükre. Pedig a szülők nagyon szeretik Magyarországot, Slomó meg is mozgat minden követ, hogy amint lehet, magyar papírokhoz jussanak, szeretik a magyar irodalmat, Petőfit, Adyt olvasnak, és a jiddis mellett magyarul is beszélnek otthon - románul és németül a környezet miatt, héberül pedig apja unszolására tanul. Mégis túl messze vannak Magyarországtól ahhoz, hogy felfogják, mit jelent 1944-ben Sztójay, a korábbi berlini nagykövet miniszterelnöki kinevezése a németek bevonulását követően, és mit ért Horthy kormányzó azon, hogy szabad kezet ad neki a zsidókérdésben. Amikor a helyi zsinagógába hívják a zsidókat Máramarosszigeten, nem felejtik otthon a magyar irataikat, azt gondolván, hogy most már biztonságban lesznek az őket fogadó magyar hadnagy szárnyai alatt. A magyar hadnagy széles mozdulata, amivel összetépi és a szemetesbe hajítja a papírjaikat, a reményeiket is összetöri. „Meghatározó pillanat volt a számomra. Amikor a magyarok vonatra tettek minket és deportáltak, nem a németeket gyűlöltem érte, hanem a magyarokat. Akkor azt hittem, örökre gyűlölni fogom, de ez inkább csak egy gyerek tehetetlen dühe volt" - mondta egy beszélgetés során sorstársának és tudóstársának, a szintén magyar származású, Svédországba menekült Georg Kleinnak. Klein ezt így foglalja össze: „Együtt éltünk, egy nyelvet beszéltünk, együtt rajongtunk a magyar irodalomért, valahogy azt hittem, számítani fog nekik, hogy mi történik velünk." Mindkettőjüket jobban megdöbbentette a magyarok közömbössége a sorsuk iránt, mint a németek kegyetlen bánásmódja.

Eliezer Wiesel első tizenöt évét teljesen kitöltötte az Istennel való foglalkozás, a Tóra, a Biblia, a Talmud. Ortodox neveltetéséről haszid nagyapja és apja gondoskodott, akiktől a mások iránti felelősséget is eltanulja. Később, amikor már egy örökkévalóság választja el ettől az élettől, akkor is kapcsolatban marad Istennel. „Soha nem került sor köztem és Isten között válásra. Éppen ezért vannak vele problémáim!" - próbálja megfogalmazni a kapcsolatát a Mindenhatóval.

Sem az egyre-másra születő zsidó-törvények, sem a karácsonyi pogromok nem ingatják meg a jövőbe vetett reménységüket, ha hallanak is aggasztó híreket, nem hiszik, hogy hozzájuk is elér a baj. Ezért minden előjel ellenére váratlanul éri őket az, ami Auschwitzban a vonatról leszállva várja őket. „Attól a perctől az életem egyetlen hosszú éjszakává változott" - írja le a sötétség számunkra felfoghatatlan mélységét már íróként Wiesel. Olyannyira nyilvánvaló a számára, hogy a felfoghatatlant kell megfoghatóvá tennie a szavaival, hogy nem is siet a megfogalmazásával. „Óvatosan kell bánni a szavakkal. Az igaz szavak többet tudnak elmondani az igazságról, mint maga az igazság" - vallja. A nehezen megtalált holokauszt kifejezést, amivel ő írta körül először a történteket, és ami a héber 'égő áldozat' szó görög fordítása, már nem is érzi teljesen megfelelőnek. „Erre nincs szó" - mondja végül. Mintegy hitvallásává válik, hogy „bár a holokausztnak nem mindegyik áldozata volt zsidó, ugyanakkor minden zsidó áldozata volt a holokausztnak".

Az első órában elveszti anyját és négyéves kishúgát, akiket a vonatról egyenesen a gázkamrába küldenek. Ő édesapjával marad, és szinte végig támogatja őt, pedig a tábori életben farkastörvények uralkodnak. Végighajtják őket több táboron: Buna, Gleiwitz, Buchenwald - ahol végül, mindössze egy hónappal a táborok felszabadítása előtt az apja a sok nélkülözés és betegség miatt meghal. „Azt hiszem, nagyobb örömöt tudtam okozni neki ez alatt az év alatt, mint egész gyermekkoromban" - mondja erről az időszakról. A legnagyobb fájdalmat mégsem az elveszítése okozza Elie számára, hanem az az emlék, hogy a veréstől való félelmében utoljára nem sietett beteg és gyenge édesapja segítségére, amikor őt hívta. „Valóban én voltam az?" - teszi fel magának új és új gyötrelemmel a kérdést, pedig senki nem vádolhatja.

A háború végén Franciaországba, egy árvaházba kerül, és kiderül, mintegy a véletlen folytán, hogy két nővére szintén hazajött a táborból. Egy újságcikk fotója hozza őket össze, amely az árvaházban Elie-ről készül, és az egyik nővére kezébe kerül. Másik nővére, aki először Máramarosra megy keresni őket, majdnem egy év után talál rájuk.

„Nem is az a valódi kérdés, hogy miként tudtam életben maradni, pedig erre sem tudom a választ, hanem az, hogy miképp úsztam meg ép ésszel? Erre csak azt tudom mondani, a tanulás segített" - válaszolja többek között Oprah Winfrey kérdésére, de nyilván magának is többször feltette már ezt a kérdést. 1948-ban már a párizsi Sorbonne hallgatója, filozófiát, pszichológiát, irodalmat, újságírást tanul.

Bizonyos értelemben az újságírásnak köszönhető, hogy bátorítást nyert az átéltek leírásához. Az akkori miniszterelnökkel, Mendés-France-szal akart interjút készíteni, de csak a tanácsadójához, az akkor már elismert író Francois Mauriachoz nyert bebocsátást. Mauriac, aki ekkor már idős ember, elkötelezett katolikus volt, aki a háborúban részt vett a francia ellenállásban. Drámai beszélgetés zajlott le kettejük között, és bár nem tudni, sikerült-e végül kieszközölni az interjút a miniszterelnökkel, Mauriac őszinte együttérzése hatására a fiatal újságíró számára véget érhetett a tízéves hallgatás.

Majdnem 900 oldalon írta meg a történetet, jiddis nyelven, És a világ csendben maradt címmel. Nem sokan olvasták el. 1955-ben Mauriac ösztönzésére elkészült a francia nyelvű változat La Nuit, azaz Éjszaka címmel, immár alig több mint 120 oldalon, Mauriac előszavával, de így sem talált könnyen kiadóra. Amikor 1959-ben New Yorkban az angol változattal házalnak, szintén több kiadó elutasításával szembesülnek. Három év alatt mindössze 1500 példány fogy el belőle. Mégis fontos állomás Wiesel életében, és idővel a legismertebb műve lesz. „Ha nem írtam volna meg az Éjszaka című könyvemet, semmi mást nem írtam volna" - fogalmazza meg személyes jelentőségét. Rátalál az elhívására. „Megfogadtam, hogy soha nem fogok csendben maradni, ha emberek szenvedését és megaláztatását látom. Mindig állást kell foglalnunk. A semlegesség csak az elnyomót segíti, soha nem az áldozatot. A csend felbátorítja a kínzót, de nem a megkínzottat. Lehetnek olyan idők, amikor nincs hatalmunk megakadályozni az igazságtalanságot, de olyan nem lehet, amikor elmulasztjuk ellene felemelni a szavunkat."

És a hitvallásához hűen mindenhol felemeli a szavát Boszniától az örmény népirtáson át Darfurig, valamint elkötelezett támogatója Izrael államának. Tevékenysége elismeréséül 1986-ban megkapja a Nobel-békedíjat. A norvég bizottság elnevezi őt az „emberiség üzenetvivőjének". Ezt követően hozza létre, immár feleségével, Marion Erster Rose-zal, aki 1969-től a társa, az azóta is működő Foundation for Humanity emberiességi alapítványát, amelynek célja, hogy a közöny, az intolerancia és az igazságtalanság ellen küzdjön. Mindeközben lelkesen tanít,  New Yorkban, a Yale-en és professzor a Bostoni Egyetemen. „Soha nem indítok kétszer egyetlen kurzust sem" - mondja, vagyis mindig új témával, új kihívással várja a diákjait. 2006-ban Oprah Winfrey-vel visszatér Auschwitzba, amiről Oprah így nyilatkozik: „Egyszerre éreztem közösséget az ott meghaltakkal és a tanúskodni itt maradt túlélőkkel. Soha nem éreztem még ennyire embernek magam." És hogyan volt képes erre Wiesel? „Ha egyetlen szív szakad meg tízezerszer a történet újramesélésébe, akkor tízezer szívnek nem kell egyáltalán megszakadnia. Nem akarom, hogy az én múltam bárkinek a jövőjévé váljon." 2009 nyarán Angela Merkel német kancellár és Barack Obama amerikai elnök mellett Elie Wiesel volt a harmadik felszólaló, amikor az államfők Buchenwaldba látogattak, hogy tisztelegjenek az oda elhurcoltak és ott megöltek előtt. Wiesel az Air Force One fedélzetén érkezik, és szinte egész napját az amerikai elnökkel tölti, a felkérést mégis közvetlenül a megemlékezés előtt kapja. „Tudja, Mr. Wiesel, úgy gondolom, önnek kéne beszélnie harmadikként" - mondja neki Obama, és Wieselnek mindig van gondolata, szava, ha azokra gondol, akik nem tértek vele vissza a táborból. Egyik nyilatkozatában így fogalmaz: „Néha az az érzésem, hogy a történelemnek nincs érzéke az igazsághoz, most azonban azt gondolom, hogy humorérzéke viszont mégiscsak van, hiszen én, akit itt el akartak pusztítani, most győztesen, az Air Force One fedélzetén térek ide vissza!"

IDÉZETEK AZ ÍRÓTÓL

Az élet ellentéte nem a halál, hanem a közöny.
Végeredményben a legnagyobb hatalom, amire az embernek törekednie kell, az a hatalom, amit önmaga felett gyakorol.
Ha az egyetlen ima, amit életedben mondasz, az, hogy „Köszönöm!”, eleget mondtál.
Az az ember, akiben nincs hála, abból hiányzik valami emberi. Az embereket tulajdonképpen a hálához való viszonyuk határozza meg.
A szavak időnként, a kegyelem különleges pillanataiban, elérhetik a tett minőségét.
Gondolkozz szárnyalóbban, érezz mélyebben.

Névjegy

Elie Wiesel, aki 1928-ban született, ma feleségével, Marion Rose-zal Amerikában él, amelynek 1963 óta állampolgára. Itt él fia, Elisha is a családjával. A felesége szintén túlélő: Belgiumban, Franciaországban és Svájcban vészelte át egészen kisgyerekként a vészkorszakot. Nemcsak az alapítvány munkájában segíti férjét, hanem könyveinek angolra fordításában is, mivel Wiesel többnyire franciául ír. Eddig mintegy negyven könyve jelent meg.

Olvasson tovább: