Kereső toggle

Egyenlők és egyenlőbbek

A rivális egyházak és a hatalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Létezik-e ma vallási diszkrimináció Magyarországon? – tették fel a kérdést egy elmúlt héten rendezett budapesti konferencián. A válaszadók többsége szerint ugyan nincs durva megkülönböztetés, de azért vannak egyenlőbbek az egyenlők között. Időnként a médiában és hétköznapokban is találkozni egyházellenes, gyűlölködő megnyilvánulásokkal.

Az Európai Unió diszkriminációellenes kampányának keretében a hazai vallási sokféleséggel foglalkozó konferenciát szervezett az Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkársága. Tekintettel a vallási jogegyenlőségért folytatott hazai küzdelemnek egészen a 16. századi tordai országgyűlésekig visszanyúló és nyugvópontra máig sem jutott gazdag hagyományára, a téma felvetése önmagában is örvendetes. Ha csak két napra is, de testidegen tájakról „hazatért" a jogegyenlőség és a kisebbségvédelem gondolata, hiszen az éppen a reformáció idején, tehát vallási indíttatásból keletkezett és vált kovászává a polgári átalakulásnak. Kár viszont, hogy némi szervezésbeli aránytévesztés miatt elméleti teológiai és jogi előadások nyomták el a rendezvényt. Ezért a hazai egyházak képviselőinek jutott a legkevesebb szerep - mindössze három-három perc - a legfontosabb gyakorlati kérdés megválaszolására. Pedig hirdessen bármit a teológia, vagy a jogtudomány, a diszkrimináció mindig húsba vág, azaz ilyen ügyekben a tapasztalatokból kell kiindulni, nem fordítva. A parlamenti pártok illetékesei is megérdemeltek volna egy kört, hiszen a vallási kirekesztés jelentős mértékben éppen politikafüggő.

A különféle vallások, irányzatok között törvényszerűen mindig is lesznek olyan teológiai különbségek, amelyeket egymással szemben kisebb, vagy nagyobb éllel kifejezésre is juttatnak. A vallás természetéből fakad ugyanis, hogy megkülönböztet. Abban, hogy ez a valláskritika ne csaphasson át diszkriminációba, megmaradjon a véleménynyilvánítás szabadságának békés keretei között, kulcsszerepe van a közhatalom (állam, közigazgatás, önkormányzatok) vallási semlegességének. Mivel a világi hatalomnak mindig vannak politikai és ideológiai érdekei, a semlegesség nem világnézetileg „kilúgozott" hatalomgyakorlókat jelent, hanem jogalkotási, jogalkalmazási pártatlanságot. Olyan önkorlátozó hatalomgyakorlást, amely a különböző felekezetektől egyenlő távolságot tart, egyikben sem kelt olyan illúziót, hogy a vallási „rivalizálásban" hatalmi eszközökkel mellé áll a másikkal szemben.

Mindez ráadásul nem pusztán polgári találmány, hanem harmonizál az újszövetségi bibliai elvekkel is: maga Jézus Krisztus is óv a konkoly erőszakos kiszaggatásától, mert „azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok". Gallió római helytartó Korinthoszban elhárította magától a Pál apostol elleni feljelentés kivizsgálását, mondván „ha tanításról, nevekről és a ti törvényetekről van kérdés, ti magatok lássátok, mert én ezekben bíró nem akarok lenni". Ellenpéldája, Pilátus már nem volt ennyire önkorlátozó. A főpapok nyomásának engedve elvégezte helyettük a piszkos munkát, kivégeztette a Messiást.

A pártatlanság politikájához Magyarországon ma nagyjából adott az alkotmányos és a jogszabályi háttér. Az állam vallási semlegességének követelményét az Alkotmánybíróság 1993-ban még meg is erősítette.  Ennek ellenére sem beszélhetünk arról, hogy a be nem avatkozás gyakorlata tradícióvá vált volna.

Reményt ad, hogy az utóbbi hét-nyolc évben kormányzati szinten az állami be nem avatkozás politikája a jellemző. Ebbe rondít bele a tradicionális házasság aláásása a „meleg" élettársi modell keresztül-erőszakolásával, ami viszont az agresszív szekularizáció térnyerésére figyelmeztet. Be nem avatkozási tradícióról egyelőre azért sem beszélhetünk, mert az eddigi két jobboldali kormányzati ciklusban ezzel ellentétes, felekezeti megkülönböztetésre épülő egyházpolitika folyt, amit az úgynevezett történelmi egyházak privilegizálása, a többiek hátrányos megkülönböztetése jellemzett. Ez szektakampányokban, sőt 1998-2002 között már törvényi korlátozásokban is testet öltött. Csak a kétharmados parlamenti többség hiánya gátolta meg az akkori koalíciót a vallásügyi törvény diszkriminatív szigorításában, a feles egyházfinanszírozási törvényt azonban így is drasztikusan a fiatalabb gyülekezetek hátrányára módosították. Hazánk negyedik legnépesebb egyháza, a Hit Gyülekezete ellen több mint egy tucat politikai indíttatású vizsgálat indult, és az inkvizíció légkörét felidéző parlamenti vita is lezajlott akkor. A Gyülekezetet önkényesen kizárták a tábori lelkészi szolgálatból is. A jobboldal tehát különösen adós még a be nem avatkozás politikájának felmutatásával. Amennyiben ilyen megtörténik, akkor már tényleg tradíció keletkezhet.

Vannak bíztató jelek. Így például ma már az intézményfenntartó egyházak a véleményüket rendszeresen kifejthetik a Fidesz MPP-KDNP vezetésű parlamenti emberi jogi bizottságban, függetlenül attól, hogy mikor szerveződtek önálló közösséggé. A Fidesz MPP alelnöke, Kósa Lajos csak olyan törvénymódosítást tart elképzelhetőnek, ami a tényleges visszaélések kiszűrését célozza. Herényi Károly az MDF volt frakcióvezetője elismerően egyházként emlegeti a Hit Gyülekezetét. De nyugtalanító jelenségek is vannak. Ezek közé tartozik, hogy a minap Hock Zoltán, MDF-es képviselő nyíltan kijelentette, hogy ő és néhány nem nevesített társa a Hit Gyülekezete „létezése (!!) ellen küzdöttek az elmúlt évtizedben", úgymond a „keresztény értékek" védelmében. Nem zavarta, hogy ezzel beismerte, folyamatosan lábbal tiporta az alkotmány betartására kötelező parlamenti esküjét. Kérdés, hogy mekkora kört ölel fel Hock Zoltán többesszáma. Mennyire elterjedt a mai magyar jobboldalon az a gondolat, hogy a politikai hatalmat különböző - törvényesen bejegyzett - felekezetek likvidálására is fel kell használni. Mekkorára növelhetik e kör erejét az esetlegesen parlamentbe kerülő szélsőjobboldali gyűlöletkeltők. Különösen érzékeny kérdés ez annak tükrében, hogy Orbán Viktor nem hagyott kétséget, készek felhasználni az esetleges kétharmados parlamenti többségüket „a demokrácia megerősítése érdekében". Nem fejtette ki, hogy ez konkrétan mire irányul.

Sajnos Sólyom László köztársasági elnök gyakorlata a korábbi kirekesztő jobboldali metódust tartja életben, amikor a magyar vallási palettát önkényesen és demonstratívan négy-öt felekezetre szűkíti az egyházakkal folytatott párbeszéd során. Ez magas tisztségéből eredően alkalmas arra, hogy szalonképes közjogi gyakorlattá tegye a vallási kirekesztést. Miért tanúsítson nagyobb rugalmasságot egy polgármester, ha a nemzet egységét megtestesíteni hivatott államfő maga sem vesz tudomást több jelentős felekezetről?

Helyi, települési szinten is előfordul alkalmanként diszkriminatív jogalkalmazás. Többször is megtörtént, hogy politikai-, illetve vallási okokból elfogult polgármesterek hatósági eszközökkel (közterület felügyelők, illetve rendőrség jogellenes mozgósításával) igyekeztek megakadályozni a Hit Gyülekezete közterületi rendezvényeit. Volt olyan település, ahol maga az ottani rendőrkapitány azzal söpörte félre a jogi érveket, hogy „vegyék tudomásul, ez egy klerikális város"!

Gyermekelhelyezési, láthatási ügyekben többször is versenyhátrányba kerül az a szülő, akit válófélben levő házastársa „szektásnak" bélyegez. Ilyenkor szinte megfordul a gyermeknevelési alkalmassággal kapcsolatos bizonyítási teher.

Az egyházi iskolák vallási jellegének védelmét szolgáló törvényi garanciák nem kielégítőek. Könnyen bajba kerülhet az olyan iskola, amelyik valláserkölcsi követelményeket is támaszt alkalmazottaival szemben.

A közszolgálati rádió és televízió gyakorlatilag embargót alkalmaz a Hit Gyülekezetével szemben.

Lehetne még hátrányos megkülönböztetésre utaló példákat sorolni az egyházfinanszírozási anomáliákon át egészen a börtönlelkészet területéig, ahol az úgynevezett kisegyházak lelkészei kettős alárendeltségbe vannak kényszerítve. A börtönparancsnokon kívül a történelmi egyházak lelkészei is előljáróikat képezik.

A néhány negatív példa ellenére mégis elmondható, hogy az utóbbi hét évben jelentős javulás állt be „egyházügyben". Ha a pártpolitika nem kavar be újra, ha a pártok nem ragadtatják magukat arra, hogy szavazatgyűjtési célzattal, vagy valamiféle rosszul értelmezett vallási vagy világnézeti küldetéstudatból előrántsák a „vallási kártyát", ha ellene tudnak állni annak, hogy bigott „atyafiak" ítéletvégrehajtóivá silányodjanak, akkor mutatkozhat esély a be nem avatkozás politikájának tradícióvá erősödésére. Arra, hogy végre a Kossuth téren is otthonosan csengjenek a névadó Kossuth Lajos szavai, aki ekként emlékezett a korabeli vallási jogegyenlőséget deklaráló 1848. évi XX. törvénycikkre:

„Hogy a törvény akármely vallásnak uralkodó vallási állást adjon, s hogy ezen uralkodó vallás egyháza javadalmakkal, szabadalmakkal, hatalommal felruházott valóságos állami intézmény erejével bírjon, ez annyira sérti az emberi szabadság legérzékenyebb oldalát, a lelkiismeret szabadságát, annyira ellenkezik a polgári társadalom és az állami szuverenitás alapfogalmaival, és emellett hazánkban annyi szenvedésnek, annyi szerencsétlenségnek, annyi viszálynak, annyi szívháborító botránynak volt forrása, hogy eltökélettük magunkat e borzasztó eszmét a magyar közjogból kitörölni, és helyébe ...iktatni törvénybe, hogy semmi vallásos felekezet nem bírhat fölénnyel a törvény előtt mások felett."

Olvasson tovább: