Az euróövezet szétesését most már valós lehetőségként taglalják a jelenlegi válság kezeléséről és lehetséges hatásairól Londonban megjelent legújabb elemzések. Angolszász lapok ugyanis hosszasan elemzik, hogy az újra feltűnő „gazdasági nacionalizmus” milyen veszélyeket rejt Európa számára.
Az első világháborút követően az európai országok gazdasága nem tudott a hadiiparról gyorsan átállni a civil üzletmenetre, gazdasági visszaesés tört rá Európára, és ezért jellemzően befelé fordultak a nemzetek. Ez a bezárkózás a háborút elvesztő – egyben kárpótlást is fizető – nemzetekre volt leginkább jellemző, ami a gazdaságirányításban erős protekcionizmusban öltött testet.
A válság következtében ugyanis az egyes államok arra törekedtek, hogy megóvják hazai piacaikat a külföldi gazdaságok otthon eladhatatlan termékkészleteinek beáramlásától. A hazai piacok védelmében ezért magas vámokat, szigorú mennyiségi korlátozásokat vezettek be, sőt, az is előfordult, hogy az árfolyam-ingadozások és devizaválságok miatt megszüntették a nemzeti valuták szabad átválthatóságát is.
Az 1929–33-as világgazdasági válság hatására a korábbi európai szabadkereskedelmi rendszer végleg megszűnt. Az vált jellemzővé, hogy az államok egymás kárára is védték saját piacaikat, s a nemzeti gazdaságok az önellátás irányában alakultak át. Mindez – a gazdasági válság miatti társadalmi feszültségekkel kiegészülve – azt is eredményezte, hogy Európa számos országában a radikális jobboldali politikai erők kerültek hatalomra. A „nemzeti sérelmek” aztán Európában korábban nem tapasztalt barbár katonai konfliktushoz vezettek.
A második világháborút követően az európai integrációt sürgető politikusok és gazdasági szakemberek „ideológiája” éppen az volt, hogy „újra kell alakítani az európai családot”. A tervek között egy nemzetek feletti (úgynevezett szupranacionális) szervezet szerepelt, amely a nemzeti kilengéseket, sérelmeket és konfliktusokat képes feloldani, kezelni és elsimítani. Azonban a világégést követően az országok éppen nemzeti alapon szerveződtek újjá, ezért egy ilyen „nemzetek feletti”, új európai rendszert nem tudtak elfogadtatni a közvéleménnyel.
Az integrációpártiak ekkor dolgozták ki azt az elméletet, amit a szakirodalom funkcionalizmusnak nevez, miszerint a politikai helyett a gazdasági integrációra helyezik a hangsúlyt, és az majd elvezet a politikai egyesüléshez. Liberális szabadkereskedelmi egyezményeket kötöttek, vámunió(ka)t hoztak létre, és elkezdték gazdasági, ipari és tudományos területen lebontani az országhatárokat és leépíteni a nemzeti protekcionista megoldásokat. A koncepció bevált, hiszen 1957-ben létrejött az Európai Gazdasági Közösség, 1967-ben az Európai Közösségek (EK), majd a közösség állam-, illetve kormányfői megállapodnak az EK Európai Unióvá alakításáról, tehát a gazdasági egységesülés mellett idővel elindult a politikai integráció is (a legjelentősebb mérföldkő ebben az 1992-es maastrichti szerződés volt).
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
