Kereső toggle

A fejlesztés maga a válságkezelés

Nem akar Gyurcsány Ferenc utódja lenni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A hatalomért civakodó, rosszkedvű elit és a társadalmat az állami
újraelosztásban való érdekeltség, illetve az öngondoskodásban való érdekeltség
szerint kettémetsző választóvonal bénítja le az országot, ezért nem haladunk ma”
– vélekedett lapunknak Bajnai Gordon önkormányzati és területfejlesztési
miniszter. Bár a fejlesztések tekintetében Magyarország az első helyen áll a 27
európai állam közül, az országban mégis keserűség tapasztalható, aminek az az
oka, hogy az embereknek elegük van az ígérgetésekből. A miniszter szerint a
helyzetet nem hangulatjavító intézkedésekkel kell orvosolni – ezért terveznek
évtizedekre.



A vállalkozások támogatásának néhány év alatt meg lehet a hatása

Megmutatná a laptopját?

– Nincs laptopom.

De hát Karsai József szocialista képviselő azt mondta, hogy az ön laptopjában
vannak a Brüsszeltől érkező ezermilliárdok.

– Asztali számítógépen dolgozom, de abban sincsenek milliárdok, csak
áramkörök. A milliárdok nagy része Brüsszelben van még, illetve több mint
ötszázhetvenmilliárdot már kifizettünk a pályázóknak az első fejlesztési
tervből.

Ez a 2004–2006 közötti időszakra vonatkozik, ugye?

– Igen. A tavalyi év végéig az összes nekünk járó pénz nyolcvanhét
százalékát kifizettük, és ezzel a magas aránnyal az első helyen állunk a velünk
egy időszakban csatlakozó tíz tagország között. A pénzek tehát nem laptopban
vannak, hanem utak, iskolák, óvodák épültek belőle, vállalkozástámogatásokra,
képzési programokra fordítottuk. Mind a tizenkilencezer-kilencszáz pályázati
nyertes fenn van a honlapunkon, bárki megnézheti, ki mennyit és milyen célra
nyert. Ha járja az országot, sok ezer helyen láthatja a táblákat, amelyek
jelzik, mi készül az EU támogatásával.

Nem igazán emlékszem ilyen táblákra. De lehet, hogy én vagyok figyelmetlen.


– Menjen ki az M0-s autóútra, nyáron adják át. Menjen ki Csepelre, a
szennyvíztisztító több tucat focipálya-méretű építkezésére, menjen el az
orosházi elkerülő útra, utazzon el Debrecenbe az Augusta kórházba, melyet
tizenkétmilliárdért építettünk át, vagy a miskolci diagnosztikai központba.
Nézze meg a baranyai falvakat, ahol szinte minden település gazdagodott a helyi
turisztikai vonzerőhöz kapcsolódó fejlesztéssel.



A politikai rendszert hat hónap alatt meg lehet változtatni…

Ha ennyi minden épül, vajon miért nem ez határozza meg a közhangulatot?
Ilyen mérvű fejlesztés közben mivel magyarázható a kormánnyal szembeni nagyfokú
elégedetlenség?

– A fejlesztéseket nem hangulatjavító céllal kell végigvinni. Olyan
fejlesztéseket támogatunk, melyek Magyarország sorsát a következő harminc évre
meghatározzák, és mondhatni véglegesen Európa modernebbik részéhez csatolják. Ez
az oka, hogy nem a hangulatjavító célzatú, pénzszóró, szépészeti beavatkozásokat
pártoljuk, hanem minden egyes projektnél azt figyeljük, hogy növeli-e a
foglalkoztatást, gyorsítja-e a növekedést, javítja-e az ország polgárainak
képzettségét. A folyamatban lévő fejlesztések egyébként általában nem javítják a
hangulatot.

Miért?

– Mivel egy fejlesztés rengeteg kínnal jár. Ha épített már házat, tudhatja,
hogy másról sem szól, mint folyamatos válságkezelésről, problémák megoldásáról,
döntéshozatalról. Gondolja el ezt egy közberuházásnál, amely nem néhány 10 vagy
100 millió forintba kerül, hanem sok milliárdba. Nem egy magánember dönt, hanem
közpénzről, testületekről, közbeszerzésről van szó, útépítés esetén még
kisajátításról, régészeti feltárásról, elvi engedélyekről is. Egy
nagyberuházásnál ma Magyarországon átlagosan harminchét engedélyt kell
beszerezni különböző hatóságoktól, ami sokszor évekig tartó folyamat.

A nemzetközi tapasztalat szerint a nagyberuházások kétharmad része az
előkészítés és egyharmada a végrehajtás. Amennyiben nincs jól előkészítve – és
erre is sok példát lehetett mostanában látni –, akkor többnyire félbeszakad,
vagy hosszú évekre elhúzódik, rosszabb esetben csak gödrök maradnak utána. A
költségek is irreálisan megnőhetnek, vagy menet közben kiderülhet, hogy
elfogyott a pénz a működtetésre. A fejlesztésre az unió ad pénzt, de a
fenntartást már a mi adónkból kell kigazdálkodni. Érthető módon senki nem akar
több adót fizetni, ezért olyan fejlesztéseket kell végrehajtanunk, amelyek révén
esetleg még kevesebb adót is kell hosszú távon beszedni.



…a gazdasági rendszert hat év alatt…

Nincs a kormányon belül olyan elvárás ön felé, hogy mivel ön kezeli ezt a
hatalmas pénzt, tessék ezzel úgy bánni, hogy a hatalom is profitáljon belőle
népszerűségben?

– Vannak, akik így gondolkodnak, ez hozzám is eljut, de nem a kormányon
belül jellemző. Szerintem az emberek nem buták: pontosan tudják, hogy az ország
jövője azon múlik, képesek vagyunk-e Európához és a világ fejlettebb részéhez
tartósan felzárkózni. Nagyon sok olyan polgármesterrel találkozom, aki –
párthátterétől függetlenül – abban bízik, hogy úgy lesz népszerű, ha megépítteti
a főteret, közepén szökőkúttal. Ugyanakkor a helybéli polgároktól sokszor
hallom, hogy nem erre van szükség, hanem munkahelyre, útra, szennyvízkezelésre,
iskolára, óvodára, bölcsődére. Vagyis felzárkózásra és hosszú távon adót termelő
és ebből fenntartható módon működő városokra, településekre és országra.

El lehet vakítani az embereket ígéretekkel, populizmussal, de szerintem ez ma
nem a kormányt jellemzi. Ha az országban keserűség van – amire ön is utalt –,
annak az az oka, hogy elegük van az ígérgetésekből. Éppen ezért a
fejlesztéspolitikánk nem arról szól, hogy látványberuházásokat csinálunk
kapkodva, hanem hosszú távon gondolkodunk. Mondom ezt úgy, hogy – miközben óvok
a kapkodástól –, Magyarország a tavaly kezdődött, hétéves uniós költségvetési
ciklus első évében a fejlesztések tekintetében az első helyen áll a huszonhét
európai ország közül. Mind a kiírt pályázatok számában, mind a kiemelt projektek
jóváhagyása tekintetében messze az elsők vagyunk. Ezt nem én mondom, hanem
Danuta Hübner, az Európai Bizottság regionális politikáért felelős biztosa
jelentette be január elején Brüsszelben.

Most a 2007–2013-as időszak első évéről beszélünk. Meg tudja mondani, hogy
ebben az időszakban mennyi pénz jár az uniótól?

– A hét év alatt huszonkét egész kilenctized milliárd euró, és ezt kell
Magyarországnak minimum tizenöt százalékkal kiegészítenie. Ezenfelül van még a
vidékfejlesztési és agrárprogram, az további három és fél, négymilliárd eurót
jelent. Mindennel együtt közel harmincmilliárd euró mozdul meg és válik az
országot előbbre vivő projektté, ezért szoktunk nyolcezer milliárd forintról
beszélni.

Nemrégiben említette, hogy a felzárkóztatási program sikertelenségének, de
akár egy adott ország általános sikertelenségének egyik fő oka a korrupció.
Magyarországnak milyen területeken kellene fejlődnie, hogy sikeres lehessen?

– Úgy gondolom, hogy négy olyan tényező van, melyben Magyarországnak
biztosan előre kell lépnie, változtatnia kell. Az egyik a teljesítmények
tisztelete. Ha egy kultúra nem ismeri el az egyéni teljesítményeket, a kiugró
teljesítményt, a tehetséget, akkor azt a motort fullasztja le, amely előre viszi
a társadalmat. Mi szeretjük fejbe verni azokat, akik egy kicsit tehetségesebbek
a többinél, visszahúzni a sárba, mert „itt mindenki egyenlő”.

A második tényező az öngondoskodás. Nem az az állam erős, amely nagyon sok
polgárát el tudja tartani, hanem az, amelynek erősek a polgárai, képesek
önmagukról gondoskodni, ezért például egyre többen képesek akár kevesebb adót is
fizetni. Így válik erőssé az állam, így lesz képes azokat támogatni, akik
viszont rászorulnak.

A harmadik tényező a normakövetés. Ha már az adót említettem, Magyarországon
kétmilliónál kevesebb olyan ember él, aki adót fizet és a magánszektorban
dolgozik, tehát nem a már befizetett adókból fizet újra adót, mert az állami
alkalmazott ezt teszi – ez nem hiba, csak tény. Viszont kétmillió ember nem tud
egy tízmilliós társadalmat fenntartani, ráadásul éppen ezért nagyon magas az egy
főre jutó adóterhelés. A normakövetést, a közös szabályok betartását kellene
erősíteni. Mert az nem megy, hogy te sem tartod be meg én sem, és ezen alapul a
közmegegyezés.

Nem egyszerű normakövetővé válni egy olyan országban, melynek az elitje – így
például a törvényhozói is – tele van korrupciós ügyekkel.

– Nem egyszerű, de éppen arról beszélek, hogy önmagában a kívülről jövő
pénzek nem fogják sikeressé tenni az országot, ehhez kultúraváltásra is szükség
van. Befejezve az előbbi gondolatmenetet, a negyedik olyan terület, ahol
változtatni kell, a szolidaritás kérdése. A magyar társadalom – hasonlóan más,
gyorsan felzárkózó országokhoz – nagyon kettészakadt az elmúlt tizenhét évben.
Ma van egy nyugatos Nyugat- és egy leszakadó Kelet-Magyarország, vannak európai
szinten is színvonalas, élhető nagyvárosaink, elsősorban Budapest, amely az
Európai Unió GDP-jének százhuszonöt százalékos fejlettségén áll. És vannak
kistelepüléseink, melyek húsz-huszonöt százalék körüli szinten vannak, ami
elképesztően alacsony. Az itt élő embereket nem a segélyre kell rászoktatni,
hanem ahhoz kell segítséget nyújtani, hogy be tudjanak kapcsolódni abba a
gazdasági, vállalkozási, fejlődési, oktatási, kulturális fejlődésbe, amely az
ország szerencsésebb részének már megadatott.

Ez a négy terület, amelyen tehát égetően szükséges lenne változtatni, nem
tartozik az ön feladatköréhez.

– Valóban, közvetlenül nem, ám én nem hiszek abban, hogy bármilyen feladatot
teljesíteni lehetne anélkül, hogy az ember ne helyezné azt el valamilyen
értékrendben.

Ki vagy kik felelnek a kormányban ezért a négy területért?

– Ezek olyan horizontális elvek, melyeknek minden egyes intézkedésünk mögött
ott kell lenniük. Az egészségügyi reform vagy a tandíj nem az öngondoskodásról
szól?

A gazdaság fehérítése nem a normakövetés erősítéséről szól?

Most az látszik, hogy mindegyik területen nagyon nagy a társadalom
ellenállása. Mitől fog ez megváltozni? Szépen lassan ráébrednek az emberek, hogy
mégis a kormánynak van igaza?

– Szerintem egy pillanatra fel kellene emelnünk a fejünket, és szét kellene
nézni, mit tesznek a nálunk jobban fejlődő országok. Ugyanezt csinálják.
Erősítik az öngondoskodást, tisztelik a teljesítményt, versenyképes adórendszert
működtetnek, megpróbálják oktatással felzárkóztatni a leszakadókat, és nem
kizárni a társadalom egyik felét a fejlődésből. Lehet azt mondani, hogy nálunk
nem ez a megoldás, mert itt egy sajátos magyar út van, de ennek a hozzáállásnak
a lassú vagy akár a gyors lemaradás a vége.

Ez a befelé forduló, rosszkedvű, egymással a hatalomért civakodó elit, valamint
a társadalmat az állami újraelosztásban való érdekeltség, illetve az
öngondoskodásban való érdekeltség szerint kettémetsző választóvonal bénítja le
az országot, ezért nem haladunk ma.

Hogyan éli meg, hogy belekerült ebbe „a befelé forduló, rosszkedvű, egymással
a hatalomért civakodó elitbe”?

– Erre mondta egy ismert magyar szerző, hogy az életedben a helyzeteket nem
választhatod meg, csak a helyzetekben való viselkedést.

Tíz év múlva milyen Magyarországot lát maga előtt?

– Ha a fejlesztések aktív részt tudnak vállalni ebben a kulturális
fejlődésben, és ha más intézményes átalakulások, társadalmi folyamatok
átszervezése is ugyanebbe az irányba tud hatni, akkor van esélyünk arra, hogy
kevesebb mint tíz év múlva megint egy optimista és jól fejlődő ország legyünk.


A vállalkozások támogatásának néhány év alatt meg lehet a hatása. Az
infrastruktúraprojekteknek az átfutása minimum három-négy év, de a rosszul
előkészítettek között előfordul, hogy nyolc-kilenc évre is kitolódik. De a
leghosszabb távú projekt a humánfejlesztés, mivel ha most egy hároméves roma
gyereket bölcsődébe vagy óvodába viszünk ahelyett, hogy egy leszakadt telepen
élné az életét, ha hatévesen sem zárjuk ki a fejlődésből a szegregáció által,
hanem végigmegy egy jobban működő közoktatáson, ha be tud kerülni a középfokú
oktatásba, onnan esetleg – amire ma alig van példa az említett roma gyerekek
esetében – a felsőoktatásba, akkor mostantól számított tizenöt-húsz év múlva
lesz belőle egy, a magyar társadalomba integrálódó, adót fizető és a boldog élet
esélyeivel rendelkező ember. A részeredmények persze már menet közben is
láthatók. Dahrendorf véleménye szerint a politikai rendszert hat hónap alatt meg
lehet változtatni, a gazdasági rendszert hat év alatt, de a társadalmat csak
hatvan év alatt.



…a társadalmat hatvan év alatt.

A fejlődéssel szemben mennyire visszahúzó erő a politikai klientúra?

– Ez mindkét oldalra jellemző. Max Weber a Politika mint hivatás című
könyvében írja, hogy már száz évvel ezelőtt is jellemző volt minden politikai
pártra, hogy jelentős klientúrával működik. Szerintem inkább az a kérdés, hogy
ez a klientúra hogyan választódik ki. Teljesítményalapon vagy megélhetési alapon
– ez a kérdés.

Úgy tűnik, nálunk nem elsősorban a teljesítmény alapján.

– Ezt ne ítéljük meg ilyen sommásan, mert vegyes a kép. Az egész dolognak az
a csapdája, hogy amiről én beszéltem, az egy modernizáció, amit nem lehet a
társadalomból kiszakítottan véghez vinni. Nem lehet a társadalomban meglévő
folyamatok ellenére csinálni, hanem meg kell találni a módot, ahogy ez
beleágyazódik, szervesül, és a meglévő folyamatokból jó irányba tud továbbmenni.
Ezért én nem hiszek abban a jozefinista filozófiában, hogy a modernizálni kívánt
társadalmat ellenségnek kellene tekinteni. Éppen ellenkezőleg.

A mód, ahogy csináljuk, ahogy segítjük a társadalmi változásokat, az határozza
meg, hogy sikeres lehet-e egy ilyen modernizáció, vagy kényszerűen elbukik.

Magyarországnak az az öröksége – minimum a Kádár-rendszerből; de lehet, hogy
Mária Teréziáig kellene visszamenni –, hogy rettentő sok embert tettek
érdekeltté az államtól való függésben és az állami gondoskodásban. Sokan
gondolkodnak úgy, hogy ez ugyan rossz, de már megszoktuk. A népszavazás erre
épül. Kezdeményezői populizmussal próbálják visszatolni az országot egy
működésképtelen modellbe, amibe tulajdonképpen a Kádár-rendszer is belebukott. A
kérdés tehát az, hogy engedjük-e visszatolni a hatalom megszerzésére irányuló
érdekből, vagy abbahagyjuk az önámítást, és azt mondjuk, hogy a felnőtt
munkaképes korú magyar társadalom negyvenhárom százaléka nem dolgozik, és ez
fenntarthatatlan. Ebben iszonyú felelőssége van a politikának, és ma nagyon sok
felelőtlenséget látok.

Többször felmerült a neve Gyurcsány Ferenc utódjaként. Volna kedve ahhoz,
hogy miniszterelnök legyen?

– Úgy gondoltam, hogy ebbe a mostani feladatba szívesen befektetek néhány
évet az életemből. Jelenleg nem látok annál nagyobb kihívást, mint dolgozni az
ország hosszú távú gazdasági növekedését és foglalkoztatottságát elősegítő
fejlesztéspolitika projektjein. Politikai ambícióim viszont nincsenek.
Magyarországon a miniszterelnököt általában a többségi párt adja. Én nem vagyok
párttag.

Olvasson tovább: