Fotó: Somorjai László
Túlélési gyakorlatok. Miért pont ez a kiállítás címe? Mennyire volt
tudatos a címválasztás?
– Tulajdonképpen mindennap, minden értelemben túlélési gyakorlatokat
folytatunk. Az ember születésétől kezdve azért küzd, hogy életben maradhasson.
Néha nehéz elviselni a rokonainkat, szomszédainkat, főnökeinket,
munkatársainkat. Vagy éppen a globális felmelegedés okozta nehézségeket,
félelmeket, az aszályt, a génkezelt élelmiszereket, és még sorolhatnám. Mi úgy
gondoltuk, hogy ez egy nagyon szélesre nyitott gondolatkör, de legtöbben
közéleti-politikai síkon értelmezték, aminek nem örültünk.
Talán nem véletlen, hogy jelenleg Magyarországon a „túlélésről” mindenkinek
ugyanaz jut az eszébe.
– Valóban, legtöbben az Orbán Viktor kontra Gyurcsány Ferenc, illetve
árpádsáv kontra rendőrcsizma ellentétekben keresték a gondolkodás lehetőségét,
de a zsűri a legtöbb ilyet kiszórta. Mi azt szeretnénk, hogy a pályázók
próbáljanak az úgynevezett „kliséktől” megszabadulni. Ezek a klisék többek
között a médiának, a közéletnek, a politikának köszönhetőek, és annak, hogy az
elmúlt húsz évben „bizonyos” előítéleteinktől nem voltunk képesek elszakadni, és
ezek most visszaütnek.
Ön mit szeretne a leginkább túlélni és hogyan? Milyen túlélési stratégiát
dolgozott ki a személyes életében?
– Az én túlélési stratégiámnak egyik része az, hogy a változatosságban
hiszek. Mindig új utakat keresek, új kihívásokat, új feladatokat. Megpróbálom az
életet feladatként, nem pedig problémaként látni. A feladatot meg lehet oldani,
a probléma viszont rosszkedvűvé teszi az embert, mert gondként értelmezi azt.
A túlélési stratégiám másik része, hogy minden ellenkező tapasztalatom ellenére
még mindig hiszek abban, hogy találok magamnak „játszótársakat”, legyen az akár
magánélet vagy alkotói munka. Hiszek abban, hogy az „emberi”, matematika tétele
más, mint a normális matematikáé.
A normális matematikában egy meg egy az kettő, az emberi matematikában pedig egy
meg egy az végtelen. Vagyis, ha megtalálod a számodra legmegfelelőbb embert, az
nagy energiákat és hihetetlen eredményeket képes szülni.
Ezenkívül, még a túlélési stratégiám része az is, hogy ironikusan szemlélem a
világot. Mindig visszakérdezek még a magam ügyeivel kapcsolatban is, hogy vajon
ez így van-e jól. Nem tudom elfogadni sem a hierarchikus berendezkedést, sem
pedig a megfellebbezhetetlen felsőbbrendűséget, amely sokszor megnyilvánul a
munkahelyeken, a politikában, vagy a világ bármely részén, ahol emberek élnek.
Abban hiszek, hogy a tehetség az megtalálja az útját, és nem pozíciókból indulva
kell vagy lehet megoldani a helyzeteket.
Ha egy külföldi végignézi ezt a kiállítást, milyen képet kap az országról, a
közhangulatról?
– Elég pontos képet kap, bár nem mintha erre lenne okvetlenül kíváncsi.
Tudni kell, hogy ilyen kiállítás sehol nincs a világon, ez egy nem létező műfaj
más országokban. Sehol nem használják ilyen formában az óriásplakátokat. Ez egy
unikum, mondhatjuk úgyis, hogy egy „magyarikum”. Egyfajta üzenőfüzetként
működik, és ezek az üzenetek egy külföldi számára is érthetőek. Persze nem
minden, hiszen a belpolitikai összefüggésrendszereket nem ismeri. De rengeteg
olyan téma van, melyek az általános emberi gyengeségeinkre mutatnak rá. Ez a
kiállítás valamifajta barométere az országnak.
2007. 09. 07. (XI/36)
