Kereső toggle

Kísér a múlt

Elmaradt a kulturális rendszerváltás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Liberális oldalról a kultúrpolitikában is átláthatóságot, számonkérhetőséget,
gazdaságosabb működést szorgalmaznak a politikusok, ám úgy tűnik, hogy a
későkádári kultúrelit ellenállása, politikai befolyása minden más ágazat
lobbierejét felülmúlja.

Legalábbis erre utal, hogy az előző ciklus liberális kultuszminiszterének,
Bozóki Andrásnak szélmalomharc jellegű reformtörekvéseit a mostani ciklusban
felváltotta Hiller István óvatosabb politikája. Ez nem véletlen, hiszen a
közszolgálati televízióhoz hasonlóan évről évre egyre nagyobb veszteséget
felhalmozó kulturális ősintézményeknek, mint például az Operaháznak, nem lehet
csak úgy nekimenni – vélekednek sokan.

„Van hazánkban egy későkádári kultúrelit, amely szinte belebetonozódott a
jelenlegi intézményi struktúrába, s egyfajta szokásjog és kapcsolatrendszer
alapján máig nyeli el a közpénzeket, egyre többet, miközben igen kevés anyagi
hasznot termel. Az automatikus állami dotáció nem sarkall a minőség
létrehozására. Hogy lehet az, hogy egyes műintézmények évek óta szinte
változatlan repertoárral és kongó nézőtérrel komoly összegeket kapnak évről
évre, miközben az ezerszer színvonalasabb kezdeményezések a létükért küzdenek?”
– teszi fel a kérdést egy neve elhallgatását kérő szakminisztériumi illetékes.
Ezzel hozható kapcsolatba Bozóki András sokat hangoztatott törekvése is,
miszerint az intézményfinanszírozásról át kellene végre térni a
programfinanszírozás elvére. A kiöregedett „garnitúrák” ugyanis a kulturális
szféra minden területén intézményesültek, kihalásos alapon működnek, miközben a
maguk szűk körének osztják a lapokat. Ámde máig jelentős véleményformáló erővel
bírnak, sokak szerint ezért is „érinthetetlenek”, mind a büdzsé, mind a
nemzetbiztonság számára.



Hiller István

A kulturális szférát uraló hűbéri viszonyok nem most alakultak ki, hiszen az
irányított kultúrpolitika a kádári érában kiemelt finanszírozási területnek
számított. Mint az Aczél-korszak egyik volt politikai prominense fogalmaz: a
hatvanas években szabályos művelődésiház-építési láz tört ki Magyarországon, s
nem véletlen, hogy a mai napig mintegy 2700 kultúrház működik országszerte. Az
akkoriban szigorúan ellenőrzött kulturális élet intézményeit a templomokkal
szemben húzták fel, kifejezetten azzal a céllal, hogy átcsábítsák onnan az
embereket. A rendszer nem tűrt meg semmilyen alternatívát, és kialakult az a
sajátos haknikultúra, amely életre hívta és eltartotta a hivatalos
előadóművészek egész seregét. A hagyományos közösségi létformáknak végül a
nyugatról – hosszú ideológiai csaták után – beengedett vívmány, a televízió
kelet-európai elterjedése adta meg a kegyelemdöfést. Az állam tudatosan öntötte
a pénzt a cenzúrázott rádióba, TV-be, színházakba, lemezkiadóba stb. Ugyanakkor
az iskolarendszer kiépítése, az analfabetizmus felszámolása, az általános
műveltségi szint emelése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a hazai népesség
kijöjjön abból a félfeudális mentalitásból, amelybe beleragadt a két világháború
között. Ám a kommunista kultúroffenzíva során létrejött a pártállammal megfelelő
viszonyt ápoló, befolyásos értelmiségi elit csoportja, amely az egykori
szakpolitikus szerint hellyel-közzel a mai napig porondon van, és ugyanazt az
érdekkijáró rendszert működteti, mint a kádári-aczéli korszak idején.

Állami emlőkön

Abban többnyire mindenki egyetért, hogy a rendszerváltás után hazánkban a
kultúrpolitika területén mélyreható változások nem történtek. A képlet sokban
emlékeztetett a régire: az állam saját prioritásai mentén, bizonyos
automatizmusok szerint osztotta le a pénzeket a meglévő művészeti
intézményrendszerbe. Marschall Miklós szakközgazdász szerint a Fidesz fedezte
fel elsőként a kultúra fontosságát, ám az újítások és a pénzelosztás mögött
náluk sem szakmaiság, hanem politikai akarnokság állt. Elég csak olyan
kurzusberuházásokra gondolni, mint a szakmailag is sokat vitatott Magyar Nemzeti
Színház épülete, a Hídember című film vagy akár a Szabó István-féle A napfény
íze ellenprodukciójaként létrehozott Glamour című film.

2000 óta – a központi költségvetés adatai alapján – évről évre egyre többet
költenek az adófizetők pénzéből a magyar kultúra támogatására. Főként a
közgyűjteményi, művészeti és örökségvédelmi intézmények fenntartására fordított
keret nőtt látványosan, nyolc év alatt több mint a kétszeresére.



Bozóki András

2006-ban az oktatási tárca tekintélyes 301445 millió forintból, míg a
kulturális tárca 93108 millió forintból gazdálkodhatott, ezzel a
kultuszminiszter a szaktárcák tekintetében a középmezőnyben helyezkedett el
megelőzve például a Családi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztériumot (66573
millió Ft), a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztériumot (29813 millió
Ft) vagy az Egészségügyi Minisztériumot (50815 millió Ft, amibe nem értendők
bele az OEP kiadásai). A szocialista–liberális kormány szlogenje a gazdaságosabb
működtetés és a magántőke bevonása, ennek azonban ellentmond a fenti tendencia,
miközben a fenntartandó intézmények az évente növekvő dotáció ellenére komoly
veszteséget termelnek.

Az állami elosztás két fő csatornája jelenleg egyrészt a hagyományos
intézményrendszer fenntartása, másrészt a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) vitatott
pályázati rendszere. Bozóki András volt kultuszminiszter kérdésünkre kifejtette:
az államnak a kultúra finanszírozásából egyre inkább ki kell vonulnia, és külső
forrásokat kell bevonnia. Az államnak egyfajta szolgáltató szervként kellene
működnie, amely biztosítja a megfelelő keretet és lehetőséget a piaci
támogatások megjelenésére. Hozzátette, ennek ellenére mindig lesznek olyan
területek, melyek állami dotációra fognak szorulni, ilyenek a nemzeti identitást
erősítő és a rétegigényeket kielégítő alkotások, illetve az országimázs
szempontjából is fontos intézmények, például a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház
vagy a Széchenyi Könyvtár. „Ezeket a területeket nem lehet pusztán a piaci
körülményekre bízni, de vannak olyan területek, amelyeket a teljes
önfenntartásra kell ösztönözni, ilyen lehet például a filmgyártás” – mondta
Bozóki.



A hazai központi költségvetésben 2000 óta folyamatosan nőtt a kultúrára
fordított állami támogatás

 Forrás: Költségvetési Törvény. A számok kerekítettek és millió Ft-ban
értendőek

Barátok közt

Sokat hangoztatott ellenérv, hogy a tőke bevonásával megjelenik egy
profitorientált szemlélet, ami miatt különböző manipulációk uralkodnak el a
kultúra területén. De ez még mindig tisztességesebb körülményeket teremt a
kulturális értékek piacán, mint az adófizetők pénzéből történő manipulációk –
véli Bozóki. A gazdaságosabb működtetés szerinte úgy érhető el, ha az állam
áttér a programfinanszírozó modellre, még akkor is, ha ez bizonyos
érdeksérelemmel jár. Az elosztás módszerével kapcsolatosan pedig az állami
források újraosztásánál szakmai testületek, kuratóriumok kezébe kell adni a
döntést, mert semmiképp sem szabadna a politika ízlésének tükröződnie a
támogatási mechanizmusban.

Ez sok esetben már most is így van, de a gyakorlat szerint a szakmai testületek
sem mentesek a lobbitevékenységtől. A 2005-ben zárult vizsgálata során az Állami
Számvevőszék kimutatta, hogy az NKA-támogatások 70 százaléka az NKA kurátorainak
érdekeltségi körébe esik. (Ez akár sikernek is nevezhető, miután 1999-ig
gyakorlatilag mindenféle szabályozás nélkül zajlott az elosztás.) Ezt Bozóki
szerint azzal lehetne kiküszöbölni, ha az Állami Számvevőszék mellett független,
külső bizottság vizsgálná évente, hogy a megítélt támogatások, nyertes
pályázatok a kurátorok érdekkörébe esnek-e vagy sem, szakmailag megalapozottak
voltak-e vagy sem. Feladata lenne az összeférhetetlenségi szabályozás szigorú
betartatása és a tiszta közélet jegyében az évenkénti ellenőrzések eredményének
nyilvánosságra hozatala. Az állam feladata a tiszta játékszabályok felállítása
és betartatása kellene, hogy legyen – foglalta össze a fő feladatokat a korábbi
miniszter.

A közelmúltban jelent meg Kóka János gazdasági miniszter kultúrpolitikai
vitairata is, amely szintén az állami kultúrfinanszírozás jelenlegi anomáliáira
hívta fel a figyelmet. Csak egy jellegzetes példa: a színházi szféra évtizedek
óta kiemelt fejezete az intézményi kultúrpolitikának. Míg az NKA évi 10 milliárd
forintból gazdálkodik, addig a színházakra évi 14 milliárd jut. Különféle,
átfogó tervezetekből nincs hiány, s az őszre ígért színháztörvény alapján úgy
tűnik, hogy ha más nem is, de a gazdasági szükségszerűség komoly megvonásokra
készteti az államot a kultúra területén is. Kérdés persze, hogy kinek a kárára,
mert önmagában az, hogy egy intézmény régóta fennáll, nem mindig hitelesítő érv:
a legfőbb kérdés az, hogy ma mit nyújt. Sportnyelven szólva, a továbbiakban
izgalmas mérkőzéseknek nézhetünk elébe.



Fotók: Somorjai László

Mi a helyzet külföldön?

A legdemokratikusabb kultúrfinanszírozási eljárás az USA-ban és
Nagy-Britanniában van – tájékoztatta a Heteket egy nemzetközi szakértő. Az
Egyesült Államokban az összes kulturális kiadás 10 százalékát teszi csak ki az
adópénzekből befolyó állami támogatás, a fennmaradó 90 százalék főként
magánadományokból és kis részben szponzoroktól folyik be. Erre azért is van
lehetőség, mert jóval alacsonyabbak az adóterhek, és a polgárok zsebében jóval
több pénz marad ilyen célokra.

A másik pozitív példa Nagy-Britannia, ahol egyetlen adófontot sem költenek
kultúrára. Természetesen van dotáció, csak azt nem a beszedett adókból, hanem a
polgárok által önként kifizetett szerencsejáték-bevételekből fizetik. Az állami
tulajdonú szerencsejátékcég bevételei elegendőek az állami és egyéb kulturális
intézmények kiadásainak fedezésére, az újraelosztás pedig szigorú civil kontroll
alatt áll.

Nyugat-Európa más országaiban az angolszász modelltől eltérően a polgárok
adópénzeit költi az állam a kultúrára, úgy, hogy a döntésekbe igyekszik szakmai
testületeket bevonni. Ebben a kérdésben nincs egységes EU-harmonizáció, a
tagállamok kultúrpolitikáját az unió nemzeti kompetenciaként hagyta meg. Úgy
tűnik, Magyarország inkább a nyugat-európai struktúra mentén halad, az állam a
magas adóbevételeket újraelosztva gazdálkodik a pénzünkkel. A reform két irányba
hat: egyrészt az állandó veszteséget termelő intézmények gazdálkodását igyekszik
optimalizálni, másrészt pályázati rendszerrel igyekszik minél szélesebb kört
szakmai alapon dotálni. A szakértő szerint jobb lenne a demokratikusabb eljárás
felé haladni, például, ha az adónk további százalékával szabadon lehetne
támogatni állami vagy magán kulturális intézményt, de más adókedvezmények is
szóba jöhetnének. Erre azonban nincs sok esély a közeljövőben előttünk álló
konszolidáció és euróbevezetés gazdasági terhe miatt.

Készülő színháztörvény

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium nemrég jelentette be, hogy a készülő
színháztörvényt 2007 őszéig tervezi véglegesíteni. Hiller István miniszter ezzel
kísérletet tesz a megörökölt nehézkes és gazdaságtalan színházi mega-struktúra
megreformálására. Noha az állam évről évre emeli az intézményfenntartásra
fordított keretet (a színházak jelenleg évi 14 milliárd forintot kapnak), mégsem
sikerült azokat pénzügyileg konszolidálnia. Ennek fő oka, hogy a színházak
minden egyes előadással veszteséget termelnek, és többjük eddig makacsul
ellenállt bármiféle gazdaságossági reformnak, mivel azok érdeksérelemmel jártak
volna. Emlékezetes Bozóki András volt kultuszminiszter korábbi próbálkozása a
Magyar Állami Operaház gazdálkodásának rendbetételére, ami a szakvezetés
ellenállása miatt megbukott. Pedig Bozóki csak annyit akart elérni, hogy
szabályosan, pályáztatás útján nevezzék ki az intézmény vezetőit, valamint a
művészek a fellépések függvényében kapjanak fizetést. Bozóki akkor „az utolsó
szocialista nagyvállalat” névvel illette az intézményt.

Olvasson tovább: