Kereső toggle

Tapasztalatok egy életre

Év végi beszélgetés Dobrev Klárával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Minden sikeres férfi mögött van egy nő.
A mondás Gyurcsány Ferenc életére is igaz. Klára aggódó támasza volt az őszi
események idején, csakúgy, mint akkor, amikor együtt néztek farkasszemet a
rákkal. A gyermekeit rajongásig szerető anya minden percet kihasznál, amit
férjével tölthet, és karácsonykor akár pár nap családi „kuckóhangulat” is
maradéktalanul boldoggá tenné.



Fotó: Somorjai László

Pár nap van már csak az évből. A hátralevő hét a legtöbb családban a
számvetés ideje. Önök milyen évet zártak?

– Nagyon fárasztó és nehéz év volt. Voltak benne sikerek, felemelően
felelősségteljes pillanatok, voltak benne felhőtlen, ünnepi percek, és a
férjemmel együtt átéltünk olyan mélypontokat és megrendüléseket, amire soha,
egyikünk sem vágyott. Azt hiszem, a 2006-os évet „az életre szóló tapasztalatok”
esztendejeként jegyezzük majd meg mindketten.

A miniszterelnök úrnak az idén igencsak kijutott a gyilkos indulatokból. Több
alkalommal a tüntetéseken még a fényképét is megtaposták és elégették. Sok
kapcsolat ennek a gyűlöletnek a töredékétől is megbicsaklik, fölmorzsolódik. Mit
tesz ön mint feleség, hogy ez ne történjen meg?

– Egy kapcsolat nem marad magától erős és kikezdhetetlen. Mindketten nagyon
sokat teszünk azért, hogy egymás iránti szeretetünk és bizalmunk erős maradjon.
Amikor az egyikünknek nehezebb, fárasztóbb az élet, akkor a másik jobban
ráfigyel. Mindig is úgy volt kettőnk között, hogy mikor megnövekedtek a
gondok-bajok, akkor egy kicsit mindig erősebben kapaszkodtunk egymásba.

Ez hogyan nyilvánul meg a hétköznapok során?

– Például úgy, hogy jóval többször hívjuk egymást telefonon, kis
semmiségekkel: „Hogy vagy, Feri… finom volt az ebéd… képzeld, Annát
megdicsérték… siess haza, várlak...” Fél mondatokban elmondjuk egymásnak, hogy
éppen mi történik velünk, ez apróság, de fontos, mert erőt ad. Vagy például a
gyerekek minden évben kapnak tőlem adventi naptárt, amelyben csokifigurák, apró
játékok és hasonlók vannak. Az idén Ferinek is készítettem ilyet, és abba kis
levélkéket, kedves mondatokat írtam, amelyek az adott nap programjára
vonatkoznak. Ezek a jókívánságok sokszor jobban feltöltik az embert bármilyen
nagy ajándéknál. A férjem korán megy el és nagyon későn jön haza, épp ezért
kihasználok minden percet, amikor együtt lehetünk.

Vannak programok, amikor testőrök nélkül mennek sétálni vagy vásárolni?

– Az ilyenek mostanában ritka becses percek. Bár léteznek a biztonsági
előírások, de próbálunk úgy élni, hogy ezek a hétköznapjainkat a lehető
legkevésbé zavarják. Én például egyedül is sétálok az utcán, és semmilyen
atrocitás nem szokott érni. Mellesleg egy politikusnak, pláne egy
miniszterelnöknek Magyarországon – de azt hiszem, másutt is a világban – jóval
többet kell eltűrnie, mint annak, aki nem közszereplő.

De a férje elleni gyűlölködés bőven túlmegy ezen a határon.

– Ez így van. De van olyan támadás, kritika, amit az ember idővel megtanul
nem figyelembe venni. Vannak olyan médiumok, olyan politikusok, akikről már
akkor tudom, mit fognak mondani, mielőtt megszólalnának. És nem is csalódom.
Ilyenkor csak legyintek a bírálatukra… Hallok vagy olvasok persze olyan
megjegyzéseket, amelyeken napokig rágódom, és gondolkodom, és így van ezzel a
férjem is.

Az elmúlt években nagyon sok helyen megfordultunk az országban, és megtanultunk
valamit, ami hihetetlen erővel vértez fel bennünket: Magyarországon a túlnyomó
többség teljesen normálisan gondolkodó ember, függetlenül attól, hogy jobb- vagy
baloldali és bármit is hisz a politikáról. Ezért amikor pár száz vagy pár ezer
huligán randalírozik az utcán, üvölt antiszemita szólamokat, kommunistáz, vagy
követeli a férjem megsemmisítését, egy pillanatra sem azonosítom ezeket a
garázdákat az országgal. Mi nyugodtan elmehetünk vásárolni, sétálhatunk az
Andrássy úton vagy éppen a Várban, és akik ilyenkor elmondják nekünk a
véleményüket, tesznek valamilyen megjegyzést, vagy éppen kritizálnak, mind
normális, emberi hangnemben teszik.

Azt viszont már nem tudom a normalitás kategóriájába sorolni, amikor azt hallom,
hogy árpádsávos mikulások járják Budapest utcáit. Azt hiszem, ennél ostobább,
bugyutább politika nem létezik. Nem hinném, hogy ma Magyarországon volna egy
szülő vagy nagyszülő is, aki ne borzadna el ennek hallatán vagy éppen egy
árpádsávos mikulás láttán.

Az elmúlt hónapok történéseit látva egyetlenegyszer sem kerítette hatalmába
pánikszerű félelem?

– De igen. Szeptember tizennyolcadikán otthon néztük a tévében az
MTV-székház ostromát. Említettem az imént, hogy nagyon sok gyűlölködő szó
lepereg az emberről. De azokban az órákban a félelemtől megszólalni sem bírtam,
lebénított, hogy élő, egyenes adásban láttam az elszabadult agressziót. Bevallom
őszintén, megrémültem, egy irracionális, pánikszerű érzés lett úrrá rajtam, mert
az ilyen fokú félelem mindig irracionális. Elkezdtem félteni a gyerekeimet és a
férjemet, pedig mindnyájan otthon voltak. Irracionális volt a gyűlölettől
eltorzult arcú, követ dobálók, gyújtogatók látványa is, és irracionálisnak tűnt
azoknak a vezetőknek a szándéka is, akik a randalírozókat az utcára
szabadították. Ez iszonyatos felelőtlenség. Vannak dolgok, amelyekhez nemhogy
nem lehet, de nem is szabad hozzászoknunk. Amit szeptember 18-án és október
23-án láttunk, ahhoz egyetlen jóérzésű embernek sem szabad hozzászoknia.

Az eseményeket követve kettejük közül melyikük volt erősebb vagy
konstruktívabb? Ön vagy a férje?

– Egyértelműen a férjem. Elképesztő erővel dolgozta végig az éjszakát és az
azt követő napokat is, szinte semmit nem aludt. De más alkatúak vagyunk, ezért
is tudjuk kiegészíteni egymást.

Egyébként a mostaninál nehezebb helyzetben is voltunk már 1997-ben, amikor
Ferinél rákot diagnosztizáltak. Anna lányunk akkor már megszületett, Tamás
fiunkat éppen vártuk. Akkoriban hihetetlenül kemény hónapokat éltünk át. Azt
hiszem, egy ember életében az a legnehezebb, amikor halálos veszélyben van, akit
szeret, és szembe kell nézni azzal, hogy rövid időn belül akár el is veszítheti.
Mikor meghallottam a diagnózist, szinte összezsugorodtam, Feri viszont kihúzta
magát, és azt mondta: „Akkor megküzdünk!”

És megküzdöttek?

– Igen. És győztünk.

Az ön férje 2004 szeptembere óta az ország miniszterelnöke. Mi az, amivel az
ön élete ez idő alatt leginkább gazdagodott?

– Fantasztikus emberi értékeket, szépségeket és különlegességeket ismertem –
és ismerek – meg városokban és messzi, eldugott falvakban, és erre valószínűleg
nem volna alkalmam, ha nem a miniszterelnök felesége vagyok. A markotabödögei
polgármester asszonytól kezdve a leveleki nyugdíjasklub vezetőjén át az
onkológiai intézet professzoráig rendkívüli és színes személyiségekkel hozott
össze az elmúlt majdnem két és fél esztendő. Megtapasztalhattam: sokfélék
vagyunk, és mégis össze tudunk tartani.

Mit mondana a gyermekeikről? Milyenek?

– Csodálatosak, de esetükben nem én vagyok a legelfogulatlanabb kritikus.
Szerintem fantasztikus gyerekeink vannak, de tényleg! Bár nem kellene
megtudniuk, hogy ilyeneket mondtam róluk…

A gyermekeiknek is hasonlóan nagyszerű a véleményük a szüleikről?

– Nagyon remélem. Amikor Anna „apucikácskámnak” nevezi az édesapját, aki
ettől lányos apához illően elolvad, az azt hiszem, ezt bizonyítja. Vagy képzelje
el, Tamással én már nem mehetek fel az osztálytermébe, a második emeletre, mert
egy kilencéves férfiember számára ,,ciki”, ha anyuka kézen fogva kíséri. De
apának mindig vele kell mennie, mert az más...

Karácsonykor minek örülne a legjobban?

– Ha minél több időt tudnánk együtt tölteni. Tudja, mi nagyon ritkán nézünk
tévét, pláne közösen. Havonta egyszer valamelyik hétvégén szokott csak
előfordulni, hogy egy filmet mindnyájan meg tudunk nézni. Ilyenkor azt szoktuk
mondani, most „bekucizzuk” magunkat. A család mind a hat tagja párnákkal,
takarókkal egy rakáson ott ül a tévé előtt. Ha ez a kuckóhangulat eltartana pár
napig, az lenne a legnagyobb öröm karácsonykor. Csak mi vagyunk, senki-semmi
más, a telefonok nem szólnak, együtt vagyunk egy meleg szobában és beszélgetünk.
Végigvennénk, mi történt az elmúlt évben, s azt is, hogy mire számítunk a
következőben.

Olvasson tovább: