Mekkora területen vágták ki teljesen az erdőket Romániában? – kérdezem Iont,
aki évtizedekig dolgozott a Román Erdészetnél középvezetőként. Senki sem tudja,
még saccolni se merem – mondja, nehezen találva meg a magyar szavakat.
Beszélgetésünk elején már leszögezte: szerinte nincs értelme írni a témáról,
mert a fakitermelő cégek nem kicsiben játszanak, kezük messzire elér, a
kutyaugatás meg úgysem hallatszik az égig, sem Brüsszelig. Mégis beszélgetni
kezdünk, és egyre jobban belelendül az igazmondásba. A volt erdőmérnök szerint a
vágások indoklására a legjobb mese az elmúlt évtizedben a viharkárokra való
hivatkozás volt. Millió és millió köbméter fát termeltek ki ennek ürügyén.
„Mikor egészséges erdőket tüntettek fel súlyos viharkárt szenvedett területként,
tudtuk, hogy a politikai élet valamely nagy embere akar egy kis mellékjövedelmet
magának” – meséli mérnökünk. A lopást erdőtérképekkel és a faanyag mennyiségének
felületes felbecslésével fedezték – magyarázza Ion. A román közvélemény szemet
huny a dolgok felett, nem érdekli a nagyurak üzlete, hiába emeltek szót a
parlamentben is a falopások miatt. A diktatúra gondolkodásmódja él tovább: az
erdő köztulajdon, ami pedig közös, abból mindenki lophat, annyit, amennyit tud.
A politikai elit faüzleteiről nemrég közölt egy oknyomozó riportot a Ziua nevű
lap.
A román és dán újságírók által jegyzett cikk súlyos vádakkal illette az RMDSZ
politikusait is. „Verestóy Attila faügyletei közismertek. Gúnynevét is innen
kapta, a román közvélemény csak »Drujba lui Dumnezeu«, azaz »Isten láncfűrésze«
néven emlegeti a szenátort. A sok tízmillió eurós vagyonnal rendelkező Verestóy
a NIVO nevű cégen keresztül bonyolítja le faüzleteit, s a vállalatnak sógora,
Ferenczy Károly is részvényese” – áll a tényfeltáró értekezésben. A
fakitermelésből szerzett nyereséget Verestóy különböző üzletágakba fektette: jól
jövedelmez a szeszesitalbiznisz, a mezőgazdaság, az ipar és a média is. A
bútoriparban is jelentős érdekeltségei vannak, gyárai Székelyudvarhelyen és
Bákóban működnek. Igazán nagy profitot hozott 1995 és 1998 között a székelyföldi
szélviharban kidőlt famennyiség hasznosítása: Verestóy cége főleg Borszék
környékén „szüretelt”. A magyarországi vállalatok szinte ingyen tudták a
hulladék fát felvásárolni, így a magyar cégek képviseletei óriási tömegben
vitték a kitűnő fenyőárut át a határon. A deszka köbmétere 23 ezer forint volt,
míg a fűrészárué 50 ezer. Természetesen a konténereket senki nem nyitotta ki, a
vámnyilatkozatokon pedig deszka és hulladék fa volt feltüntetve – állítja Ion.
A folytatásban egy 1998-as jelentésre hivatkoznak a szerzők, miszerint a
kitermelt fa 63 százalékát Magyarországra exportálták különböző csíkszeredai
cégeken keresztül. Ion szerint az adatok fedik a valóságot, sőt az még színesebb
is. Az erdőirtók semmilyen eszköztől nem riadnak viszsza: a nyomokat tűzzel
tüntetik el, de az erdőgyújtogatás nemcsak a tolvajok, hanem a juhászok szokása
is, a pásztorok így szereznek új legelőterületet maguknak. A birkák kicsit
kormosak lesznek ugyan, de az nem számít, mert a gazdájuk lelkéhez igazodnak.
Persze a fa feldolgozva az igazi, deszkaként sokszoros áron lehet továbbadni.
Lopni nem csak az erdőből lehet – mondja Ion –, egy-egy liter pálinka a fatelep
őreinek, és este egy rakat deszka cserél gazdát, mert a feketén szerzett áru
sokkal olcsóbb. Mindenki részesedik a „fabizniszből” csak nem egyenlő mértékben.
Fából van minden Romániában, higgye el – esküdöznek nevetve a helyiek –, és a
jól betanult frázist idézik szabadon: csak átalakul az anyag, de nem vész el.
Fából lettek a szép villák, a csillogó autók, a zsíros bankbetétek, még a
szűzanya is Csíksomlyón – ironizál a nyugdíjas erdőmérnök, majd kacsintva
hozzáteszi: talán még a maguk újságját is erdélyi fából készült papírra nyomják.
Nem hivatalos adatok szerint a román faexport szinte háromnegyedét az arab
maffia tartja kézben. A tengeren át jut ki a legtöbb fa az országból. Mérnökünk
sógora darukezelőként a constancai kikötőben dolgozott az elmúlt időszakban.
Telefonon hívjuk találkozóra, hogy beszéljen élményeiről, amire kis kérlelés
után rá is áll. Emil egykor hajóra vágyott, de csak a kikötőig jutott, ahol
szinte minden munkát kipróbált már. A diktatúra bukása után hamar jelentkezett a
vadkapitalizmus árnyoldala, a kikötőkbe hordott árukon látszott a legjobban,
milyen erős a kereslet az importtermékek után, amelyek közül hamar a fa lett a
sláger. „Többnyire éjszaka érkeznek a vonatok a zárt konténerekkel, amelyek
egymás után tűnnek el a hajók gyomrában. Bennük rönk- vagy feldolgozott fa van.
A fával általában luxusterepjárón érkező arab férfiak üzletelnek, akik helybéli
sameszaikon keresztül veszik a fát. A kikötői hatóságoknak szeme sem rebben a
fakereskedelem méretei miatt, jól ki van az támasztva kemény valutával – mondja
Emil. Az erdőirtásnak véget kell vetni, hangoztatja szinte minden politikai
szereplő, de még várnak a cselekvéssel, és bár törvény született az ügyben, a
türelmi időszak még tart. A törvény betűje szerint viszsza kell adni az állami
erdőket a régi tulajdonosoknak, illetve leszármazottaiknak. A jövendőbeli
magántulajdonosok azonban kénytelenek lesznek még várni egy kicsit. Míg a
törvényhozók a végrehajtáson vitáznak, az állami erdészet még egy utolsó,
visszaszolgáltatás előtti, hatalmas kitermelésbe kezdett Székelyföld határán.
A tavalyi gyimesi, majd székelyföldi árvizek után arra tett ígéretet a kormány,
hogy ellenőrzik az árvíz sújtotta megyék fafeldolgozóit, s hogy mennyire
játszott szerepet a katasztrófákban az erdőirtás. Néhány tízmilliós bírság
kiszabásával azonban megtették a kötelességüket a rendőrök, majd szép csendben
ellaposodott a vizsgálatok folytatása – mondja Ion. „Nézze, nem lesz ennek vége,
míg egy szálfát is látnak a hegyeken” – kesereg a volt mérnök, majd nyomatékot
adva szavainak egy másik újsághírt mutat: a Gyilkos-tó környékén még Petre
Romannak és a Demokrata Pártnak is voltak fakitermeléssel kapcsolatos
érdekeltségei. „Pedig ő a miniszterelnök volt nemrég minálunk” – teszi hozzá
lemondóan legyintve.
2006. 07. 21. (X/29)
