Kereső toggle

Szakik és cselédek a Temze partján

Riport Londonban élő magyar fiatalokról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Do you have ice tea?

No, we haven’t. But where are you from?

From Hungary.

Akkor szia, Levente vagyok. Szóval teát nem tudok adni, és kávét se igyál, mert
az meg pocsék.

A fenti párbeszéd Londonban, az Oxford Street egyik gyorséttermében zajlott
le, miután – Levente szerint tipikusan magyar módon – ice teát kértem. A
nyíregyházi fiatalember csak néhány hónapra jött Londonba, viszont már nem
először – és nem is utoljára. Rajta kívül még mintegy nyolcezer honfitársunk
dolgozik Nagy-Britanniában, legalábbis a hivatalos adatok szerint. A valóságban
persze ez a szám magasabb.

Zsolt négy éve érkezett. Sofőrként kezdte, ma az építőiparban dolgozik
vízvezeték-szerelőként, és lényegében befutott. Feleségével és kilenc hónapos
kisfiukkal saját – hitelből vásárolt – lakásukban laknak, van autójuk, és
spórolni is tudnak.

A mesebelinek tűnő történet mögött persze nem kevés erőfeszítés is áll, ám
kétségtelen, hogy ugyanezt itthon – ezzel a munkával, ennyi idő alatt – nehéz
lett volna elérni. „Kis túlzással azt is lehet mondani, hogy ha például
asztalosként egy pubban összeakadsz valakivel, aki az építőiparban dolgozik, már
rendezve is van az itteni életed. Főleg, ha értesz is ahhoz, amit csinálsz, és
szorgalmas vagy” – mondja saját tapasztalataira alapozva a fiatalember.

Szakmunkásként ugyanis minimum tíz fontot meg lehet keresni óránként, ami
körülbelül 1600 fontos havi fizetést jelent. (Ezt forintra átszámolni általában
nem érdemes, hiszen a megélhetés is drágább, de azért tegyük meg: az órabér 4000
forint, a havi fizetés pedig 640 ezer – asztalosként.) Ez a minimum, de Zsolt
állítja, nem lehetetlen, hogy egy szakmunkás évi 60 ezer fontot keressen. Egy
tréfás anekdota szerint a brit apák egymás között ma már azon morfondíroznak,
hogy orvosnak vagy vízszerelőnek adják-e a gyermeküket…

A gyerek persze orvosnak megy – szak- és segédmunkásnak vagy sofőrnek és
eladónak ott vannak a külföldiek. Az unióhoz két éve csatlakozott országok
fiataljai ki is használják a megnyílt munkaerőpiac adta lehetőségeket. Legtöbben
a lengyelek közül jöttek – hivatalosan csaknem 200 ezren, a valóságban ennél
jóval többen –, de vannak itt litvánok és szlovákok is szép számmal, és
természetesen magyarok. Kérdés, hogy mit szólnak mindehhez az „őslakosok”. „A
napokban hallgattam egy rádióműsort, amelyben brit vállalkozók és munkások
panaszkodtak, hogy a bevándorlók nagyon lenyomják az árakat. Más betelefonálók
viszont arról számoltak be, hogy miközben az angol szobafestő két hétig
bíbelődik egy konyha kifestésével, majd pedig olyan árat mond, hogy a tulajdonos
kis híján leesik a székről, a lengyel megjelenik időben, gyorsan, jól dolgozik,
és keveset kér” – meséli Zsolt, aki egyébkent nem került még kellemetlen vagy
megalázó helyzetbe azért, mert magyar. Azt is hozzá kell tenni: a bevándorlók
általában olyan munkákat végeznek el, amit a britek már nem szívesen. Ezért van,
hogy számos cégnél a menedzsment szintjénél lentebb csak külföldieket találni.

Andrea is több éve él Londonban, még akkor érkezett, amikor az itteni
munkavállalás jóval körülményesebb volt. Első éjszakáját ráadásul a doveri
idegenrendészeti fogdán töltötte, mert meghívólevele ugyan volt, de az abban
szereplő telefonszámon éjnek idején senkit nem tudtak elérni a hatóságok. Később
minden rendeződött, pedig a magyar hölgy egy szó nem sok, annyit nem tudott
angolul. „A barátnőim segítettek állást szerezni. Kezdetben cselédként dolgoztam
egy családnál, ahol az asszony minden reggel lerajzolta nekem, hogy mit főzzek,
vagy hogy mit vásároljak a boltban. A szállás és az ellátás mellett ötven fontot
kaptam hetente” – emlékszik vissza Andrea, aki ma már igen jól bírja a nyelvet,
és nannyként, vagyis bejáró gyermekvigyázóként dolgozik. Mint mondja, ezért a
munkáért heti 250-400 fontot lehet kapni, de ha valakinek egy gazdagabb
családhoz sikerül bejutnia, a fizetés akár 600 fontra is felugorhat. Andrea
egyelőre nem akar hazajönni – még túl mélyen él benne az emlék, hogy varrónőként
hétvégén is túlórázva mindössze 80 ezer forintot keresett. A gyermekvigyázást
azonban otthagyja: utazási irodában szeretne dolgozni, ehhez jelenleg végzi a
szükséges iskolát. Barátnője, Erika szintén gyermekvigyázóként dolgozott, ám
kilenc hónapja sikerült hasznosítania magyar diplomáját:
élelmiszertechnológusként helyezkedett el egy cukrászüzemben. Heti 280 fontot
keres.

250-300 font egy hétre egyébként nem számít túl magas összegnek. Ahhoz képest
azonban, hogy – saját lakásban – a körülbelül kétszázfontos minimálbérből is
viszonylag kényelmesen meg lehet élni, nem rossz fizetés. Közös albérletben
lakva a megélhetés heti 150-200 fontra jön ki, ezért a főállásuk mellett többen
rendszeresen vállalnak némi mellékest is. Aki nem spórol, az általában ruhákra,
éttermi étkezésekre, no meg utazásra költi a pénzét. Londonban szinte nem
találni olyan ott dolgozó külföldit, aki ne tett volna már rövidebb-hosszabb
kirándulást akár a határon túlra is. Erika most éppen Spanyolországból érkezett
haza, de megesett, hogy a szilvesztert Andreával a Kanári-szigeteken egy
panzióban töltötték – 500 fontból, vagyis a havi minimálbér feléből.

Persze akadnak ellenpéldák is. Kitti például egy jómódú családhoz került
gyermekvigyázónak, de csak két hétig bírta. „Már az első napon kiderült, hogy
nem a gyerekekkel kell foglalkoznom, hanem a nyolcszobás házat fogom reggeltől
estig, minden apró részletében kitakarítani. Ez még nem lett volna óriási baj,
de éjszakára bezártak a szobámba, még vécére sem mehettem ki, körülbelül úgy
tartottak, mint egy állatot. Életem legrosszabb élménye volt” – meséli a magyar
lány.

Arra többen is felhívták a figyelmet, hogy ha valaki ismeretség vagy segítők,
pláne nyelvtudás nélkül jön Angliába, az veszélyes is lehet. Nem egy történetet
hallani arról, hogy a főnök vagy a családfő kikezdett az alkalmazottal. Volt
olyan, akit a rendőrök menekítettek el egy családtól. „A legrosszabb, ha valaki
azért jön ki, mert nem tud magával otthon mit kezdeni, és azt gondolja, hogy itt
kevés munkával lehet sok pénzt keresni” – mondja a szintén gyerekekkel
foglalkozó Anita. Tapasztalatai szerint közülük kerülnek ki azok, akik „jó
magyar szokás szerint” ráakaszkodnak a másikra, és elvárják, hogy mindenben
segítsenek nekik honfitársaik.

Érdekes az is, hogy az itteni magyarok közül nagyon kevesen mondják, hogy végleg
letelepednének Londonban. Többségük azért kényszerült otthagyni szülőhazáját,
mert nem tudott érvényesülni, hiába tett meg ezért mindent. Itt jól élnek, mégis
tervezik a visszatérést – igaz, konkrét időpontot kevesen említettek.

Mire büszkék a britek?

A britek meglehetősen büszkék nemzetiségükre, és tulajdonképpen mindenre, ami
brit. Egy tévéműsorban például ékesszólóan dicsérték az angol konyhát, amihez
enyhén szólva erős képzelőerő kell. George Mikes, Londonba emigrált magyar
származású újságíró humorista írta: „A kontinensen élőknek jó ételeik vannak –
az angoloknak pedig jó étkezési szokásaik.” Így igaz. Nem véletlen, hogy szinte
minden nációnak vannak sikeresen működő éttermei, étteremláncai Londonban, az
angol iskolai étkezést megreformáló, hősként ünnepelt Jamie Oliver pedig a
„csigaevő” franciáknál tanulta a konyhaművészetet. Mindeközben a brit elit a
villa domború felén egyensúlyozza a véres húshoz feltálalt főtt borsót –
merthogy itt ez a szokás. A másik jellegzetes példa a foci. A pubok ablakában, a
kocsikon és néhol még a magánházakon is ott virít az angol lobogó: egész Anglia
készül a vébére. Meg vannak győződve róla, hogy megnyerik a tornát – az első és
mindmáig egyetlen angol világbajnoki cím megszerzésének negyvenedik évfordulóján
ki más is nyerhetné?

A határtalan nemzeti önbizalom ellenére Nagy-Britanniában nem lehet találkozni
masszív idegengyűlölettel. Az elmúlt évtizedek migrációs politikájáról ugyan
megoszlanak a vélemények – van, aki Londont csak „Londonisztánként” emlegeti, és
azt mondja, hogy sokan csak élősködni és nem megélni jönnek ide –, ám a nyílt
rasszizmus megmarad a választásokon mindig csúfosan leszereplő náci párt
sajátjának.

Olvasson tovább: