Kereső toggle

Román–magyar szembenállás

A közös narancs

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az első közös magyar–román kormányülés kapcsán lehet ugyan német–francia megbékélési modellről beszélni, csakhogy olyan ez, mint Pelikán elvtárs narancsa: kicsit savanyúbb, kicsit sárgább, de garantáltan a miénk. Mielőtt hasonlítgatni kezdünk, gondoljunk arra, hogy a magyar–román viszonyrendszert nemcsak az erdélyi kérdés terhelte több mint nyolcvan éven át, hanem több évszázados etnikumok közötti feszültségek, múltbeli kölcsönös sérelmekből táplálkozó sztereotípiák és a magyar kisebbség helyzetének kérdése is. Vagyis: kissé nehezebb a dolgunk, mint a németeknek, franciáknak. Nekünk – magyaroknak és románoknak – elsősorban saját érzelmeinkkel, előítéleteinkkel kell megküzdenünk ahhoz, hogy az együttműködés politikai szinten létrehozott formái tartalommal telhessenek meg. 

A magyar–román viszonyrendszerben a "mi" és az "ők" szembenállása mentén létrejött etnikai törésvonal a 19. században elindult modern nemzetépítések kezdetétől meghatározó jelentőség? volt. Míg a rendi nemzet korában a Magyarországon illetve Erdélyben élő románok számára a földesúr "az elnyomó" volt, az 1848-as forradalom idejére már etnikai tartalommal párosul, s a román köztudatban a társadalmi elnyomás megtestesítője fokozatosan "a magyar" lesz.

Az erdélyi szupremáciáért folyó 20. századi ideológiai-politikai versenyfutás állomásai olyan töréspontok a két nép történetében, amelyek mindmáig befolyásolják a másikról alkotott képet, s ennélfogva nagymértékben hozzájárultak, hozzájárulnak a két szomszédos ország viszonyrendszerének alakulásához. Az erdélyi román nemzeti mozgalom, a Supplex Libellus Valachorum 18. század végi jelentkezése óta hosszú ideig úgy tűnt, hogy a magyar és a román nemzeti érdekek eredendően ellentétesek. 

Az 1848-as forradalom már nyíltan szembeállítja a két népet, holott az Magyarország minden lakosa számára kívánja érvényesíteni azokat a szabadságjogokat, amelyekre egyaránt vágytak. Avram Iancu csapatai az ellen a magyar forradalom és szabadságharc ellen küzdenek, amelyért Aradon a magyarok mellett német, szerb, horvát tisztek vállalják a mártíromságot, elsősorban azért, mert a tizenkét pont közül az utolsó – az unió Erdéllyel – számukra többet nyomott a latba, mint az általuk is kifogásolhatatlan másik tizenegy. Az ezt követő történelmi állomások – Trianon, a II. bécsi döntés, a Maniu-gárdák vérengzései a román közigazgatás 1944-es erdélyi visszatérése során, a román nemzeti kommunizmus magyarellenessége – csak mélyítették a már létező etnikai törésvonalat, olyan mértékig befolyásolták a másikról alkotott képet, hogy gyakorlatilag ellehetetlenült a normális együttműködés a két szomszédos ország között. 

A viszonyrendszer politikai keretei többször változtak, a történelmi sztereotípiák viszont annyira meggyökeresedtek, hogy azokkal sem a kötelező proletár internacionalizmus, sem az 1989-es rendszerváltás nem tudott megbirkózni. A román köztudatban tovább élt a gőgős, valamiféle kulturális felsőbbrendűség-tudatú magyarság, az Erdélyt veszélyeztető Magyarország s a trójai falóként Romániában élő magyar kisebbség képzete; a magyarban pedig a román nemzettudat kizárólagossága, az Erdélyt elszakító ellenség, a keleti, "alacsonyabb" kultúrájú, az erdélyi magyarságot elnyomó nép képe. 

1989 magában hordozta ugyan a radikális javulás lehetőségét, de a marosvásárhelyi véres etnikai konfliktus (1990. március 20.) hamar rávilágított arra, hogy a viszonyrendszert övező politikai struktúra változása nem elegendő a magyar–román reláció normalizálásához. Azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a szomszédságpolitikát továbbra is alapvetően fogja meghatározni az erdélyi magyarság helyzetének alakulása, a kisebbség–többség viszonyrendszer. A marosvásárhelyi etnikai konfliktus olyannyira ráerősített a sztereotípiákra, hogy azok uralni tudták a kilencvenes éveket. Tíz évvel ezelőtt még sci-finek számított volna a közös kormányülés, de az is, hogy Romániának magyar miniszterelnök-helyettese, magyar miniszterei lehessenek. Nyilvánvalóan valaminek időközben történnie kellett, s a csoda nem úgy kezdődött, hogy a budapesti kormány áthelyezte székhelyét a Dambovita partjára. Ezt a valamit nevezhetjük egyszerűen integrációs kényszernek vagy piaci-gazdasági racionalitásnak, de nem tekinthetünk el attól, hogy fokozatos mentalitásváltás nélkül ma nem Magyarország lenne Románia egyik legfontosabb politikai, gazdasági és kereskedelmi partnere, és az erdélyi magyarság képviselete sem válhatott volna a román politika egyik legtekintélyesebb szereplőjévé. 

A mérföldkövet két olyan 1996-os esemény jelentette, amelyet bár sokat bíráltak mindkét oldalról, rövid idő alatt képes volt alapjaiban megrengetni a történelmi előítéleteket. 1996 őszén írták alá a magyar–román alapszerződést, decemberben pedig az RMDSZ a román kormány tagja lett. Az alapszerződéssel lekerült napirendről Erdély kérdése, az RMDSZ kormányzati szerepvállalása pedig azt bizonyította be a román lakosságnak, hogy a magyar kisebbségi közösség mégsem trójai faló. 

Az RMDSZ 1989 utáni sérelmi politizálása többek között azért nem tudott eredményt hozni, mert azon túl, hogy irritálta a román politikumot és közéletet, táplálta az erdélyi szupremáciával kapcsolatos félelmeket is. Ezekben az években mégis fokozatosan kezdett nyitni a magyar kisebbség felé először a román értelmiségi elit, majd a politikum egy része. 1996-tól viszont felgyorsult a folyamat. A közvéleményt alapvetően formáló román média hangot váltott, először Magyarország, később a romániai magyar kisebbség kapcsán. A kis, szegény, de jól teljesítő Magyarország egyre gyakoribb hivatkozási ponttá vált a román közvélemény-formálók számára, s ezzel egy időben kikopott a médiából és a köztudatból az Erdélyt veszélyeztető ellenséges országkép. (A mai román sajtó például következetesen beszámol a magyar belpolitikai, gazdasági történésekről, kulturális rendezvényekről, filmekről, könyvekről, a bukaresti magyar kulturális intézet rendezvényeiről, míg a hazai sajtó a magyar kisebbségre, a szenzációkra, a román nacionalizmus megnyilvánulásaira korlátozódik.) 

Az előítéletekkel való leszámolás, a szimbólumokkal szembeni harc mérföldköve is 1996–1997, amikor Adrian Severin külügyminiszter első útja Budapestre vezet, Victor Ciorbea miniszterelnök pedig március 15-én üdvözli az 1848-as forradalom kitörését ünneplő erdélyi magyarságot. Ezek a román politikusok sem kockáztattak kevesebbet, mint Medgyessy Péter 2002. december 1-jén az elhíresült koccintással. Túlzás nélkül leírható: a történelmi megbékélés szimbólumaként emlegetett közös kormányülés nem valósulhatott volna meg Adrian Severin és Medgyessy Péter elkötelezettsége, illetve az alapszerződés, valamint az RMDSZ sokak által megalkuvásként bélyegzett kormányzati szerepvállalása nélkül. 

Az már a jelenlegi és az elkövetkező politikai garnitúrán múlik, hogy mennyire lesznek stabilak a létrehozott keretek, mennyire ingathatják meg a belpolitikai változások. Amint a román kisebbségi törvény parlamenti vitája vagy a Románia integrációját szentesítő magyar országgyűlési döntés körül kirobbant hisztéria is jelzi, a közgondolkodásban minden változás ellenére bőven élnek még előítéletek. A politikum dolga tudatosítani, hogy nem olyan játszma ez, amelyben amit az egyik fél nyer, azt a másik elveszíti. Tekintsük ezt az együttműködést egyfajta kölcsönös előnyökön alapuló üzletnek, s akkor talán a jövőnk eredményesebb lesz, mint a múltunk. Merjünk büszkék lenni arra, hogy mi nem a német–francia megbékélést másoljuk kényszeredetten, hanem a Kelet-Közép-Európában ismeretlen, de szükséges interetnikus párbeszédmodell alapjait tettük le. Persze, lehet a dicső múltról is álmodni, csak nem biztos, hogy érdemes.

Olvasson tovább: