Kereső toggle

Budapest ostroma, ahogy egy 12 éves gyerek átélte

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Apám rövid szabadsága karácsony előtt lejárt, vissza kellett térnie egységéhez. Egyik reggel zöld katonai gépkocsi jött érte. Apám búcsút intett nekünk, anyám pedig elfordult, hogy ne lássam könnyeit. De nem kellett sokáig búsulnia, mert a kocsi alig néhány óra múlva visszatért. Az oroszok ekkor már bekerítették Budapestet.



Ostrom után. Ennyi maradt Fotó: MTI

Légiriadó már hetek óta nem volt. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő, pedig csak vihar előtti csend volt. Karácsonyesténk a szokott módon zajlott le, de éjfélkor gránátok robbanása ébresztett. Az oroszok megkezdték Budapest ostromát, mi pedig levonultunk az óvóhelyre.

Napok múltával észrevettük, hogy lakónegyedünket csak kora délután éri belövés. Napi teendőink ehhez a megfigyeléshez igazodtak. Délelőtt anyám a konyhában tett-vett, én pedig az éjjel frissen esett hóból a pincebejárat előtt termetes hóembert formáztam. 

A Molnár és Moser cég angyalföldi gyártelepén apámnak mint üzemvezetőnek szolgálati lakása volt. 1945. január 17-én délelőtt dörömböltek a gyár kapuján. Orosz katonai gépkocsit kellett bebocsátanunk. Legyőzöttek voltunk, meghódítottak minket. A német megszállást orosz váltotta fel, de legalább úgy látszott, vége volt a háborúnak.

Nyikolájnak hívták az első oroszt, akivel megismerkedtem. Jóindulatú óriás volt, apámnál fejjel magasabb. A gyár árukészletére kellett vigyáznia, de néhány hétig, míg a budapesti szovjet parancsnokság a gyár hadizsákmánynak tekintett áruit teherautókkal elvitette, minket is védett. Távozása után vettük észre, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk nélküle.

Első ostrom utáni sétánk a Városligetbe vezetett, hogy meglátogassuk Gizi nénit, aki a panoptikum mellett lakott. A Lehel út sarkán tíz orosz halott feküdt egymás mellett, elszállításra várva. Nem messze tőlük, egy hórakáson három német katona fagytól merev hullája hevert, de nem egymás mellett, hanem egymáson, ahogy összeszedték és egymásra dobálták őket.

"Kaput!" Ezt a szót gyakran hallottam orosz katonáktól. Azt hittem, ez oroszul háborút jelent.

Egyik reggel, március vége felé, elkísértem apámat, hogy megnézzük, mi maradt meg Budapestből. Gyalog mentünk, mert villamosok még nem jártak. A belváros Duna-parti részén csak kiégett romokat láttunk. A hidakat a németek felrobbantották, de az orosz hídászok pontonhídján átjutottunk Budára. Fenn a Várban, a romok között, fekete bársony szövetdarabkán ezüstös SS fénylett. 

"Ezt valószínűleg egy SS-katona tépte le zubbonyáról fogságba esés előtt, hogy megmentse az életét" – vélte apám.

Nekem a Lehel úti német katonák hullái jutottak eszembe. Jéggé fagyott karjukat hiába emelték megadásra.

Kifáradtunk, megéheztünk, s így jól jött, hogy apám öccse a belvárosban lakott. Amikor ajtót nyitott nekünk, alig ismertem őt meg dús sötétbarna szakállával. Karácsony óta nem borotválkozott, mert úgy gondolta, szakállal öregebbnek látszik, és ezért nem viszik el romtakarításra.

Nagybátyám és nagynéném az ostromot szerencsésen átvészelték, csak éppen elegánsan berendezett lakásuk szenvedett valamelyest. 

Mi jókor jöttünk, mert kivételesen lópörkölt volt ebédre, melyet szokatlan íze ellenére jó étvággyal elfogyasztottunk.

Olvasson tovább: