Kereső toggle

Európai tervek az erőszak megfékezésére

Jön Miszter Antiterrorizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Brüsszelben az Európai Unió jelenlegi és leendő tagállamainak állam- és kormányfői abban állapodtak meg, hogy a jövőben egyfajta koordinált tevékenységet folytatnak a terrorizmus megelőzése, illetve megfékezése érdekében. 

E megállapodás kívánatos volt és dicséretes, ám mint az Európai Unióban már gyakorlattá vált, előbb írták alá az együttműködési megállapodást, mint hogy kidolgozták volna az együttműködés koncepcióját, az egyes tagállamokra jutó pontos tevékenységi köröket, felvázolták volna annak lehetőségeit, és megszabták volna a korlátait. Képesek lesznek-e az Európai Unió országai e gyengén körvonalazott, határozatlan és laza együttműködéssel akár csak megfékezni a nemzetközi terrorizmusnak egyre intenzívebb és egyre agresszívabb megnyilvánulásait? 



Gyanús csomagot vizsgálnak Brüsszelben. Madrid után Európa felébredt, de gyorsan le is nyomta a vekkert Fotó: Reuters

Ha csak az elmúlt két hónap eseményeit vesszük számba, már akkor is megállapíthatjuk, hogy soha nem tapasztalt erővel támadt egyszerre a világ minden táján az iszlám terror.

Február 6-án a muzulmán hit? szélsőséges csecsen lázadók Moszkva szívében robbantották fel a metrót. A merénylet – a hivatalos jelentések szerint – harminckilenc halálos áldozatot követelt. Ám a helyszínen tevékenykedő mentőalakulatok több mint hetvenre becsülték az áldozatok számát. A metró szolgálatos dolgozói szerint azonban kétszáznál is több lehetett a halottak száma. E következtetést az átlagos forgalomból vonták le. Tekintve, hogy a metrószerelvényt két megálló között, a föld alatti alagútban robbantották fel, a pokolgép a zárt térben sokszoros erővel pusztított. (Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy a hatóságok és a médiumok miért igyekeztek minimalizálni az áldozatok számát?)

Március 11-én Spanyolországban, egy madridi vasútállomás közelében robbantak az újabb bombák, melyek közel kétszáz embert öltek meg. A politikusok és a sajtó kezdeti félrevezetése dacára kiderült: a merénylet elkövetői az al-Kaida, a nemzetközi iszlám terrorszervezet tagjai voltak.

Néhány nappal később a Szerbiához tartozó koszovói kantonban szabadult el a pokol, ahol szélsőséges muzulmán albánok előre megtervezett, részletesen megszervezett akciósorozatai következtében halt meg tucatnyi ember, vált lángok martalékává több száz lakóépület, valamint iskolák és kórházak, templomok és mecsetek, s lettek földönfutóvá szerb parasztok ezrei.

Mindezzel szemben csak egyszer, március 22-én sikerült csapást mérni az iszlám terror egyik zászlóvivőjére, a negyedik éve szinte naponta gyilkoló palesztin szervezetre, a Hamaszra, melynek alapítóját és szellemi atyját az izraeliek kíméletlenül ugyan, de megsemmisítették.

Ha egyenként nézzük ezeket az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy mindegyik más és másról szól. Ha egységében tekintjük, akkor azt, hogy a fejlett világot támadja az iszlám radikális, illetve fundamentalista szárnya, és csak egyetlen helyen, a Közel-Keleten találkozik valóságos ellenállással.

Pénz, hatalom és fegyver nélkül

A csecsen-terrorral akkor ismerkedtünk meg, amikor a volt Szovjetunió felbomlott, Oroszország pedig mentette a menthetőt, és "szerencsétlenségére" – hogy megőrizze kaukázusi jelenlétét – egy mindössze kétmilliós, ám annál harciasabb nép földjét is a határai között akarta tudni. 

A csecsenek, akiknek a szovjet iga megszűnésével először villant fel az önállósulás reménysugara, nem fogadták el a rájuk kényszerített, orosz kézben tartott gyeplőt.

Más eset a madridi merényleté, ahol az al-Kaida követte el a szörny? tettet, mondván, így bünteti az éppen választások előtt álló spanyol kormányt Amerika-barátságáért és a spanyol katonák iraki jelenlétéért.

Koszovóban sem az egyszer? albán polgárok lázadtak fel a gonosz szerbek ellen, mert – mint okként mondták – azok három vagy négy gyereket egy jeges folyóba kergettek, hanem az al-Kaida és más radikális muzulmán terrorszervezetek által kiképzett és feltüzelt szélsőséges szeparatisták indítottak egy újabb irtóhadjáratot a mellettük élő szerb lakosság ellen, mondván: az egyetért az önállósodásukat ellenző hivatalos szerb kormánnyal.

A sort azért nem folytatjuk Izraellel, mert ott egy ellenlépésről volt szó, amely válasz lehetett egy tíz nappal korábbi, asdódi kettős merényletre, vagy egy két héttel azelőtti, jeruzsálemi buszrobbantásra, vagy egy az előtti, meg egy még előbbi meg egy még az előttibb…, vagyis a régóta tartó folyamatos terrorra.

A fenti országok közül csak Spanyolország tagja az Európai Uniónak. A terror azonban attól északra, délre, keletre és nyugatra egyformán dúl. A múlt csütörtöki brüsszeli csúcsértekezleten elhatározott közös terrorellenes tevékenység kardinális kérdéseket vet fel. Olyanokat például, hogy mit ér az úgynevezett főkoordinátor, egy "Mr. Antiterrorizmus" kinevezése az uniós országok között, akinek a szerepéről egyetlen szót sem beszéltek? Mit tud tenni a szerep és hatalom nélküli Gijs de Vries, a volt holland belügyi államtitkár Brüsszelben, ha már robbantottak Spanyolországban, vagy ha tudni véli, hogy bármelyik európai országban újabb vonatokat, buszokat, színházakat vagy bármi mást vett célkeresztjébe egy ismert vagy addig ismeretlen iszlám szervezet? Mit tud tenni "Mr. Anti-terrorizmus", ha az uniós országok kormány- és államfői csak egy szolidaritási nyilatkozatot írtak alá, amit, ha magyarra fordítunk, az csak az együttérzés szándékát fejezi ki? Mi a szerepe "Mr. Antiterrorizmusnak" akkor, ha az uniós országok úgy döntöttek, hogy majd igyekeznek elapasztani a szélsőséges szervezetek pénzügyi forrásait? Mit tud tenni ma, ha csak a jövő év elején hozzák létre az Európai Unió Határőrizeti Ügynökségét, vagy ha csak akkor tökéletesítik a külső határok védelmét, miként ez az együttműködési dokumentumban megfogalmazódott? Mit tud tenni, ha mindez nem más, mint egy csattanós pofon egy marék túrónak?

Mert az uniós kormányfők nem azt mondták, hogy létrehozzák az európai FBI-t, nem azt mondták, hogy nemzetközi hadsereget
szerveznek a nemzetközi gerillaszervezetek ellen. Mert az egyes tagországok – unió ide, unió oda – bizony önállóan akarnak védekezni a terror ellen. Az egyik úgy, hogy agresszívan fellép ellene, a másik úgy, hogy nem ad okot a terrorra. Az adatvédelmi törvényeik pedig sokkal erősebbek a koordinációs-kooperációs szándékoknál. Mit tud tenni tehát "Mr. Antiterrorizmus" akkor, ha nem létező szervezete élén fegyver, pénz és hatalom nélkül áll a fegyverrel, pénzzel és a megfélemlítés hatalmával bíró, fanatikus, kegyetlen és hódító terrorizmussal szemben? 

A jó és a rossz terrorista

De mit kezd e nemlétező szervezet az Oroszországban végrehajtott csecsen terrortámadásokkal? Mit a közel-keleti, az iraki, a jemeni, az afgán, a szudáni, a szomáliai eredetű, vagy a Szíriában, Jordániában működő összes létező palesztin terrorszervezettel, ha azok nem az Európai Unió tagországaiban "működnek"? Mit ér az unió széplelk? elhatározása a terror megfékezésére a talán nem is létező vagy napjában többször újjászülető, de mindenesetre megfoghatatlannak tűnő fantommal, az al-Kaidával szemben? Mit tud tenni, ha fogalmunk nincs arról, hogy mi az az al-Kaida? Mit, ha az al-Kaida terroristáit vagy csak annak vezérét, bin Ladent megkülönbözteti Ahmed Jaszin sejktől,
a Hamasz rakétával kivégzett vezérétől vagy Abdelaziz ar-Rantiszitől, Ahmed Jaszin utódjától, aki kinevezése percében kijelentette, hogy neki, illetve szervezetének "csak" az a célja, hogy
Izrael államát lakóival együtt egyszer és mindenkorra eltörölje a föld színéről? 

Mert az uniós országok bizony különbséget tesznek terrorista és terrorista között. Minél több merényletet követ el a kísérteties al-Kaida, annál inkább kívánja minden európai ország is, hogy vezérét, bin Ladent úgy találja el egy rakéta, mint a Hamasz szülőatyját. Mégis: az izraeli rakétatalálat nemcsak az iszlám világot, hanem az úgynevezett fejlett Nyugatot is felhördítette. "Hogy lehet egy vallási vezetőt meggyilkolni? Micsoda barbár módszer, egy béna öregembert így megölni?" S bár mindenki tudta, vagy aki nem, hát 

annak elmagyarázták, hogy ez a béna, tolókocsis öregember csak ez elmúlt három esztendőben közel négyszáz izraeli meggyilkolásának a megszervezésében vett tevékenyen részt, hogy az elmélet, amire szervezetét felépítette, ötmillió – Izraelben, vagyis a saját hazájában élő – zsidó elpusztításáról szól.

Vajon Vlagyimir Putyin orosz elnök nem adna-e parancsot a moszkvai metrórobbantók főnökének elfogására, akár élve, akár halva? Vajon mit tenne a volt vagy jelenlegi spanyol miniszterelnök, ha módjában állna a vonatrobbantás fő szervezőjét megsemmisíteni? Kérdéseink költői kérdések.

A választ mindenki tudja.

De azt kérdezzük, hogy az uniós kormányfők vajon miért nem vonták bele a terrorizmus elleni együttműködési szerződésükbe Oroszországot is? Vlagyimir
Putyin kínlódjon maga a saját terroristáival? Megteszi, mert nincs más választása. A metrórobbantás után, miután a csecsenek szóvivője tárgyalásra szólította fel, azt mondta: "Terroristákkal nem tárgyalok, hanem megsemmisítem őket." Ha Putyin elnök kilövetné Aszlan Maszhadovot, a csecsen terroristavezért, felhördülne-e vajon a világ? S ha a csecsenek az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vinnék az ügyet, és azt kérnék a BT tizenöt tagjától, hogy ítéljék el Oroszországot, vajon elítélnék-e tizenegyen, vajon tartózkodnának-e hárman a szavazástól, és vajon Amerika megvétózná-e az elítélő határozatot, miként azt Izrael esetében tették? A kérdés tehát az, hogy milyen mércével mér a világ, milyennel az Európai Unió, és mi a világon ma a legfontosabb dolog? Vajon a területi elkülönültség? Vajon a különböző szövetségek akár együttműködő, akár egymásnak ellentmondó, különálló tevékenysége? Vajon Amerika görcsös igyekezete arra, hogy minél több ország katonáját csábítsa Irakba úgynevezett rendfenntartónak téves vagy inkább hazug önigazolására? Vajon az, hogy a NATO létszámát soha nem látott módon bővítsék, miként azt a múlt héten tették hét olyan ország hadseregével, amelyek köztudottan fabatkát sem érnek háború esetén? (Vajon ki ellen fegyverkezik a NATO, és vajon mi lesz erre – ha már nem tudjuk most – Oroszország reakciója?) Vagy az-e a fontos, a legfontosabb dolog, hogy bárhol üti fel a fejét a terror, azt ott és azonnal levágják? 

Mindenki másképp csinálja

Szerintem ez utóbbi a legfontosabb. Hiszen, ha nem ezt teszik, akkor hiába minden valós vagy vélt szövetség, megállapodás,
egyezség, minden ország a maga lehetőségeivel, a maga erejével és a maga korlátaival küszködik az őt ért vagy rá váró terrorral.

Oroszország az úgynevezett kemény kéz politikájával, a vasálarcosnak nevezett Putyin elnök politikájával, az egykori cárok vagy Sztálin, Brezsnyev módszereivel: a könyörtelen fegyveres harccal, amely a valódi ellenségek mellett ártatlan milliók halálát is okozhatja. Amerika mérhetetlen erőfölénnyel, pénzzel és hatalommal, amellyel a világ bármelyik tájára a legnagyobb hadsereget küldheti, amivel a tízévenként újragyártott fegyvereket kipróbálhatja, s egyben újabb nyersanyagforrásokra tehet szert, az igazságosság, az emberiesség, a "Gonosz Tengelyének" megszüntetése nevében. De mit tehet a szegény Spanyolország, amelyet, mert valamit tenni akart a további terrorcselekmények ellen, már ma bírálnak? Mert meghajolt. Meghajolt a terror e-lőtt, és azt mondta, visszahívom a katonáimat Irakból. És rögtön megérkezett a válasz: ha így lesz, akkor Spanyolországot békén hagyjuk. (Miként azt állítólag az al-Kaida közölte.)

És mit tehet Izrael? Csak egyet: fütyülve a világ közvéleményére, vállat rándítva az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozataira, tovább folytatja az 56 évvel ezelőtt rákényszerített és azóta is szüntelenül tartó élethalálharcát. Ad vagy kap – már nem tudni. Azt a vég nélküli bokszmeccset, amit életéért folytat, a világ csak kívülről nézi. Ha az állampolgárait éppen ölik, akkor sajnálja, ha ő öli az ellenségeit, akkor elítéli. De bármilyen mércével méri is a világ, a zsidó államnak csak egyetlen feladata van: az őt körülvevő százmilliós, ellenséges arab gyűr?ben bármi áron, bármilyen módszerrel megakadályozni azt, hogy népét ismét birkaként lemészárolják.

A struccpolitika nem segít

Kinek van igaza? A koszovói albánoknak, vagy a szerbeknek? 

A ciszjordániai palesztinoknak, vagy az izraelieknek? A ringbe bármikor beszállni kész baszkoknak, kurdoknak, íreknek, csecseneknek vagy afgánoknak? Mondhatnánk: nem tudni. Csak egyet lehet tudni biztosan: azt, hogy kinek nincs igaza. Annak, aki ártatlan emberek életét ontja. Legyenek azok Moszkvában, Madridban, Koszovóban, Tel Avivban vagy Gázában, Bagdadban vagy Kabulban, New Yorkban vagy Mombaszában, Taskentben vagy Casablancában.

Vagy esetleg Budapesten. Mert bizony magyar katonák is vannak Irakban. Olyanok, mint a spanyolok. Ott vannak. És mindegy, hogy szállító feladatokat látnak-e el, vagy őrt állnak, ha az al-Kaida csak olyan mércével mér, hogy mely országok katonái tartoznak a megszállók közé Irakban, akkor bizony Magyarország is ezen a listán szerepel. S most, hogy Juhász Ferenc honvédelmi miniszterünk Hillahban járt a magyar "kontingensnél", s onnan jelentette be, hogy a magyar kormány még egy évet szándékozik Irakban állomásoztatni zsoldos katonáinkat, vajon nem veszik-e fricskának ezt a bejelentést az iraki ellenállók vagy az al-Kaida, illetve más arab terrorszervezet az után, hogy minket eddig többé-kevésbé békén hagytak? Ugyan a magyar tábort is érte támadáskísérlet, de tudjuk, hogy az nem kifejezetten ellenünk szólt, hanem az egész nemzetközi hadsereg ellen.

Vajon nem fordul-e meg az iraki merényletek szervezőinek a fejében, hogy egy jól irányzott lövéssel talán más belátásra bírhatja a magyar honvédelmi minisztert? Vajon olyan szigorúan őrizzük-e a határainkat, hogy azokon nem jöhet be az országba egy-két jól öltözött terrorista? Vajon nem kaphatók-e a magyarországi üzletekben bombagyártáshoz szükséges anyagok és kellékek? És vajon megalapozottak-e azok az állítások, amelyek szerint mi, magyarok nem vagyunk célpontjai az iszlám terrornak, vagy ha igen, akkor is csak másodlagos, harmadlagos szerepet játszunk a szemükben? A magyar katonák ugyanis nem fapuskát hordanak a kezükben Irakban. Ők ugyanannak a nemzetközi egységnek a tagjai, amelynek az olasz, a spanyol, a thaiföldi, a lengyel áldozatok is tagjai voltak. A magyar katonák terepszín? ruhájának a vállán csak egy egészen kicsi piros-fehér-zöld címer mutatja hogy ők nem amerikaiak, hanem magyarok. Vajon felismeri-e ezt a címert mondjuk az a török terrorista, aki ma látszólag Irak, valójában az iszlám radikalizmus "védelmét" látja el? És vajon parancsba adták-e neki, hogy a magyar katonára ne lőjön? Van-e ok egy ilyen parancsra? Magyarország nem tagja a NATO-nak? Magyarország nem lesz tagja mindjárt az Európai Uniónak? Magyarország nem kötött Irak ügyében katonai szerződést az Egyesült Államokkal?

Olvasson tovább: