Kereső toggle

Mécs Imre: Még nem késő, megtehetik.

Temetetlen ügynökmúlt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mintegy harminc-harmincöt egykori kormánytag neve került szóba érintettként első körben az úgynevezett Mécs-bizottság vizsgálatai során. Később tízfősre zsugorodott a lista: az ő esetükben volt biztosan bizonyítható az együttműködés az egykori állampárt titkosszolgálatával. Az említett bizottság körüli feszült légkörben a testület kormánypárti tagjai nem kívánták nyilvánosságra hozni a neveket és tevékenységüket. Ezt egyébként bármikor megtehetnék, hiszen a titokgazda feloldotta a titkosítást, ezért az általuk megismert információk nem tekinthetők államtitoknak, tehát bármelyik bizottsági tag őszintén elmondhatná, hogy kiről mit hallott és olvasott. Mécs Imre elnök ma sem kívánja ezt megtenni. Úgy gondolja, maguk az érintettek – akik megkapták a dokumentumok hiteles másolatát – ugyanakkor előállhatnának és elősegíthetnék a múlt rendszer működésének megismerését. "Beszélhetnének. Még nem késő, megtehetik" – mondja a politikus. Mécs Imrével, az 1990 utáni kormánytagok állambiztonsági érintettségét vizsgáló bizottság volt elnökével beszélgettünk.



Mécs Imre. "Ebből ennyit lehetett kihozni." Fotó: Somorjai L.

– Az elmúlt hetekben parázs vita alakult ki arról, hogy van-e értelme a vizsgálóbizottságoknak. Ráadásul az Alkotmánybíróság is kritikát fogalmazott meg velük kapcsolatban. Az Ön nevével fémjelzett, úgynevezett Mécs-bizottság tevékenysége is vitát váltott ki. Mindezek fényében Önnek mi a véleménye erről?

– A vizsgálóbizottságok statútuma nincsen rendezve, amit a bizottságunk tevékenysége kapcsán a házelnöknek jeleztünk is. Az AB döntésének a lényege az, hogy az Alkotmány szerint minden állampolgárnak hívásra meg kell jelennie az Országgyűlés bizottsága előtt, és válaszolnia kell a kérdésekre, de nincs olyan törvény, amely ennek a meghallgatásnak a részleteit és garanciáit tartalmazná. Az AB ezért valamennyi eddigi bizottsági meghallgatás tekintetében alkotmánysértést állapított meg, és kötelezte az Országgyűlést a szükséges törvény megalkotására. 

Bizottságunk munkájának eredményét az "exlex" állapot befolyásolta. Nem tudtuk nyilvánosságra hozni vizsgálataink eredményét, mert ugyan a titkosítást az illetékesek – az úgynevezett titokgazdák – feloldották, de az adatvédelmi biztos az adatvédelmi törvényre való hivatkozással ezt ellenezte. 

A helyzetet bonyolítja, hogy az Alkotmánybíróság korábbi iránymutatásai szerint a volt állambiztonsági szervezet valamennyi tevékenysége a parancsuralmi rendszer fenntartását, erősítését szolgálta, tevékenysége nem nevezhető jogállaminak, ezért a velük együttműködő közszereplők adatai közérdekűek, így nyilvánosságra hozhatók. Az adatvédelmi biztos ezzel nem értett egyet. A helyzetet az Országgyűlésnek kell megoldania. 

– Politikai ellenfelei szerint érthetetlen, hogy Ön, aki 1956-os hős, illetve hiteles antikommunista, a teljes átvilágítást szorgalmazó SZDSZ tagja, miért ment bele a Medgyessy Péter ügyének "tehermentesítésére" szolgáló bizottság vezetésébe. Nem vesztett az ügyön? 

– Részemről nem tehermentesítésről volt szó. Amikor a miniszterelnökről kiderült, hogy az egykori állampárti titkosszolgálat tisztje volt, akkor a részéről is őszintén felmerült, hogy az egész kérdést általánosan rendezzük, és készségét fejezte ki egy általános, alapos és széleskör? átvilágítási törvény megalkotására. Ezért született az a döntés, hogy az összes rendszerváltás utáni kormányt világítsa át a bizottság. Számomra az volt a legfontosabb, hogy megmutassuk az előző rendszer röntgenképét, hiszen a pártállami diktatúra egyik legfontosabb pillére volt a titkosszolgálat. 

Vizsgálataink során adatokat kaptunk a titkosszolgálatoktól és a Történeti Hivataltól, melyekből egyértelműen és vitathatatlanul kiderült: valamennyi kormányban voltak olyanok, akik együttműködtek a kommunista titkosszolgálattal. Ezt így, bizonyítottan, csak a bizottság tevékenységét követően lehetett kijelenteni. 

– A fellelhető dokumentumokból ez hitelt érdemlően megállapítható? Hallani olyan véleményeket, hogy "széthordták" a papírokat.

– A különféle híresztelések ellenére meglehetősen épen megúszta a rendszerváltást a kartonrendszer, melyről készült fotó- és számítógépes nyilvántartás is. Igaz, ezek az adatbázisok nem tűnnek százszázalékosan teljesnek, de nagymértékben hitelesnek mondhatóak. Alapos vizsgálataink során nem tapasztaltunk olyat, hogy meghamísítottak volna adatokat, illetve utólag toldottak volna hozzájuk bármit is. Megnyugtató választ ugyan arra nem kaptunk, hogy loptak-e el iratokat. Tapasztalataink szerint fogaskerékszer? nyilvántartó rendszer működött, ahol az információk több helyen is ellenőrizhető módon dokumentálva voltak. Tudom, olykor elhangzik, hogy iratmegsemmisítések során "vittek haza" iratokat. Ez történészek között is vita tárgya. Egyáltalán nem lehet kizárni. Azt saját magam láttam, hogy több helyen voltak nyilvántartva az információk. A teljes törlés nagyon nehéz feladat lenne.

Persze az tapasztalható, hogy milyen visszataszító módon élnek vissza egy-egy dokumentummal, elég csak Pokorni úr édesapja adatainak nyilvánosságra hozatalára vagy a Medgyessy Péter ellen indított támadásra gondolni. Engem az is aggaszt, ami nem kerül nyilvánosságra. Azok az információk és dokumentumok, amelyekkel esetleg politikusokat és közéleti szereplőket zsarolnak és tartanak sakkban. 

– Ön esetleg úgy gondolja, hogy szerencsésebb lett volna a dokumentumokat bezárni egy páncélszekrénybe és eldobni a kulcsot, hogy soha többé senki ne foglalkozzék ezzel a kérdéssel?

– Egyáltalán nem, a teljes nyilvánosság híve vagyok. A társadalomnak joga van megismerni saját múltját, ami a megtisztuláshoz vezető út első lépcsője. Az Ön által leírt eset azért nem működik, mert valakik mindig előveszik a kulcsot, és visszataszító módon előkapnak egy-egy dokumentumot a sok közül. A politikusok zsarolhatóságáról van szó, ami pedig alapkérdés. Ha a rendszerváltáskor nyilvánosságra hoztunk volna mindent, ahogy javasoltuk, túl lennénk már a krízisen. Ehelyett elhúzódó válságot tapasztalunk. 

A vizsgálóbizottságnak a jelenség feltárása volt a feladata. 

– Ön akkor most miért nem áll elő azoknak az adataival, akikről kiderült, hogy együttműködtek az egykori titkosszolgálattal, hiszen a titokgazda feloldotta a titkosítást? Nem követne el államtitoksértést.

– Mint már említettem, az adatvédelmi biztos nem tartotta törvényesnek az adatok nyilvánosságra hozását. Pereket pedig nem akartunk. Egyébként abban bíztam, hogy a koalíciós partnerünk által – a botrány idején – megígért új átvilágítási törvény alapján nyilvánosságra hozhatók az adatok. Létre is jött a kialkudott törvényjavaslat, amely egyrészt az egyházi vezetőket és az újságírókat is beemelte volna az átvilágítandók körébe, másrészt a vizsgálatot kiterjesztette volna az egész III-as főcsoportfőnökségre. Azonban puccsszerűen néhány szocialista képviselő egy módosító javaslattal az említett csoportokat kivette az átvilágítandók köréből, sőt ehhez némi jobboldali segítséget is kapott. Az SZDSZ ezt a felhígult javaslatot nem támogathatta, ezért nincs új átvilágítási törvény.

De az kiderült, hogy minden kormány "érintett", illetve emellett a szaklevéltárról szóló törvényt úgy sikerült megalkotni, hogy szabadabban és nagyobb iratanyagot tekintve kutathatóak a pártállami állambiztonsági anyagok, így az általunk feltárt anyagokra a kutatók előbb vagy utóbb rábukkanhatnak.

– Egy sajtótájékoztatón már elmondta az érintettek nevét.

– Sajnos, általam nem ismert forrású kiszivárogtatás révén megjelent tíz név egy napilapban. Ezt a névsort nem voltam hajlandó sem megerősíteni, sem cáfolni. A sajtótájékoztatómon pontosan azt mondtam, hogy ezeknek a személyeknek az anyagáról anonimizált másolatot kértünk, amelyet később elküldtünk a számukra. A cikk kapcsán ketten tiltakoztak. Nekik a bizottság kormánypárti tagjai megmutatták a dokumentumokat, s a beszélgetésről jegyzőkönyv készült. Mindkettőjük esetében megállapítottuk, hogy nem áll rendelkezésre annyi adat, hogy mindent kizáróan bizonyítani tudjuk az érintettséget, és elfogadtuk nyilatkozatukat.

– Járai Zsigmondra és Szalay Gáborra gondolt? 

– Egyikőjük kartonját sem tartottuk bizonyító erejűnek. Tisztességesek voltak, felszólítás nélkül elmondták, amit tudtak. Így tanúkká váltak arról, miképp bomlasztotta és szőtte át a társadalmat a diktatúra titkosszolgálata.

– Ők ki is maradtak a tízből. Volt olyan közülük, aki ezt követően őszintén elmondta, hogy mit végzett egykoron?

– Például Fazakas Szabolcs. Az ő érvei is érthetőek. 

– A tíz névből volt olyan, aki "kevesebbet" mondott, mint amit Ön a papírokban látott?

– Azt vártam, hogy őszintén elmondják a múltjukat, ők is tanúkká váljanak, vagy pedig az újságírók elmennek hozzájuk, és elkérik a dokumentumaik másolatát. Ha nem lenne semmi takargatnivalójuk, akkor ezt megtették volna, valamint átadták volna a sajtónak a hiteles, magukról szóló anyagokat. Nem ez történt. 

– Kudarcnak érzi a bizottság tevékenységét?

– Nem. A kudarc az átvilágítási törvény elbukása. Mi arra építettünk. Néhai Antall Józseffel nagyon jó kapcsolatban voltam. Tudom, hogy szabályosan rosszul lett, mikor megkapta Németh Miklóstól az ügynökök és érintettek válogatott listáját.

– Ez nem legenda?

– Nem. Ez tény. Ha nyilvánosságra hozza, akkor az első kormány azonnal elveszti a többségét. A pártok azóta is, amikor erre a kérdésre kerül a sor, mindig maszatolnak. Fura mód a Medgyessy-ügy révén jutottunk el oda, hogy követelhettük a tisztázást. De végül egyedül maradtunk. 

– Önök a vizsgálat során mennyi "nevet" – jelentős politikust – láttak?

– Először megkértünk minden, az aktákban egykori és jelenlegi kormánytagokra vonatkozó adatot. Egy sor nevet kaptunk. Az első körben azokat zártuk ki, akikről a rendelkezésünkre álló adatokból kiderült, hogy nem működtek együtt. Például azért, mert megfigyeltek voltak. Antall Józsefről olyan adat volt, hogy valakit a közelébe akartak juttatni, hogy információt "vegyen" le róla. Hasonló helyzet volt Orbán Viktorral kapcsolatban. Csak felesleges zavarkeltés lett volna a néhai és a volt miniszterelnök nevét megfuttatni. A rosszindulatra példa: Szalay Gábor esetében csak egy kartont találtunk, de a sajtóban már dossziét emlegettek. Szóval senkit nem kívántunk méltatlanul negatív helyzetbe hozni. Volt, akikkel kapcsolatban megfigyeltként kerültek elő adatok, mert a megfigyelteknek is adtak fedőnevet. Nekem cinikusan a "Bogár" fedőnevet adták, mert amikor 56-os tevékenységem miatt halálra ítéltek, így hívták a hóhért, akinek – ha nem módosítják az ítéletemet – ki kellett volna végeznie. 

A második kategóriába azokat tettük, akik gyanúba keveredtek, de nem volt az együttműködésükre meggyőző bizonyíték. A harmadik kategóriába azok kerültek, akik a titkosszolgálati szakértők szerint vélhetően együttműködtek. A többszörös ellenőrzés során csökkent ez a szám tízre. A biztos tízre. 

– Önök egy halott miniszter tevékenységével is foglalkoztak.

– Igen, az ő neve is felbukkant, s a szakértők szerint hosszú időn keresztül volt kapcsolatban a titkosszolgálattal, három tartótiszt neve is szerepelt a kartonján. Számomra lelkiismereti problémát jelentett, hogy emlékét tisztázzam, amit a család kérésére meg is tettünk. A három tiszt közül már csak egy élt, akit meghallgattunk, és jegyzőkönyvet vettünk fel vallomásáról. Kiderült, hogy az illető Ford-ösztöndíjas volt, és a vallomás szerint minden Ford-ösztöndíjassal a hatvanas években elbeszélgettek, és kartont állítottak ki róluk. Valójában a halott személy nagy valószínűséggel nem működött együtt a szolgálattal, amely kvázi "talonban tartotta". Ezt levélben közöltem is a családdal, akik megköszönték a tisztázást. Ha nem jön létre a bizottság, és nem foglalkozik gondosan az illető becsületének tisztázásával, akkor ügynökként marad fenn a neve a levéltárban.

– A jelenlegi titkosszolgálati vezetőktől kaptak-e bármiféle jelzést, hogy esetleg nem így kellene végezniük a tényfeltárást?

– Nagyon készségesek voltak. Semmiféle negatív jelzést nem kaptam tőlük. A szerepük egyébként kulcsfontosságú volt, mert mi az általuk adott anyagból tudtunk dolgozni. Bíztam benne, hogy a valóságnak megfelelően közvetítették az adatokat. Semmilyen ezzel ellentétes tevékenységre semmiféle jel nem mutatott. 

– Mit tenne másként? 

– Ebből ennyit lehetett kihozni. Ma már okosabbak vagyunk az Alkotmánybíróság (AB) döntése alapján. Tulajdonképpen az AB igazolta az észrevételeinket, hogy rendezni kell a vizsgálóbizottságok törvényi helyzetét. Másrészt mindegyik vizsgálóbizottság dugába dőlt. Számomra úgy tűnik, hogy az ilyen bizottságba delegált tagoknak az a céljuk, hogy az adatokat megismerjék, de a végleges munka már nem. 

– Mire gondol?

– Például az ellenzék tevékenységére az általam vezetett bizottságban. Az első szakaszban az volt fontos számukra, hogy megtudják: kiről mit lehet tudni. Majd ezt követően obstruálták a grémium tevékenységét. Szerintem szorongás volt bennük, hogy mik fognak kiderülni. Valamit tudtak, de számomra úgy tűnt, hogy sok mindent nem. Voltak meglepetések. 

– Az MSZP korrekt volt a bizottságban?

– Tulajdonképpen igen.

– Miért alakult úgy, hogy azok a nevek, amelyek nyilvánosságra kerültek, inkább a jobboldalhoz köthetőek?

– Ezt nem mondanám, például Fazakas Szabolcs baloldali miniszter volt. 

– De ő nem olyan szimbolikus személy, mint például egy olyan jobboldali politikus, egykori kormánytag, aki nagy részt vállalt a csatlakozási tárgyalásokban. A nevét azért nem mondom, mert nem kívánom Önt kellemetlen helyzetbe hozni.

– Semmilyen hátsó megfontolás nem volt a lista összeállításakor. Sőt egyikőjük sem indított bírósági eljárást, hogy hamisat állítottak róluk az újságban. Szerintem az érintettektől az lett volna tisztességes, ha Járaihoz, Szalayhoz és Fazakashoz hasonlóan becsületesen feltárják a múltjukat. Tanúkká válva elősegíthették volna a múlt rendszer megítélését. Még nem késő, megtehetik.

Olvasson tovább: