Kereső toggle

Az ügyészség és a parlamenti demokrácia

Együtt egymás ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Talán helyes, ha tartózkodik az ember a független intézmények elleni támadásoktól, vagy így értelmezhető nyilatkozatoktól" – jelentette ki Orbán Viktor, a Fidesz-MPSZ elnöke, volt miniszterelnök a minap. 

A nyilatkozat nem jelölte meg, pontosan mire is gondolt, de aligha tévednek, akik úgy értelmezik Orbán szavait, hogy az a legfőbb ügyész, illetve a PSZÁF
elnöke elleni kormánypárti nyilatkozatokra utal. 

Amennyiben a kormány vagy a kormánypártok valóban független intézményeket támadnak, akkor a volt miniszterelnök szavai valóban megfontolandóak. Az alkotmányos demokráciának kétségtelenül alapvető működési feltétele, hogy minden szereplő tiszteletben tartsa az alkotmány rendelkezéseit, sőt az alkotmányos szokásokat is. Érdemes megvizsgálni, hogy ebben a vonatkozásban milyen teljesítményt mutatott fel a két nagy párt.



Bárándy Péter igazságügyi, Lamperth Mónika belügyminiszter és Polt Péter legfőbb ügyész. Kezükben a jövő Fotó: Vörös Szilárd

A jelenlegi konfliktus kiéleződésének egyik látványos eleme a K&H Bank volt vezérigazgatójának váratlan ügyészségi kihallgatása, és az a döntés, hogy Rejtő E. Tibort a rendőrség Aradi utcai fogdájából egy büntetés-végrehajtási intézetbe szállították. Az üggyel kapcsolatban meglehetősen zavaros információk kerültek nyilvánosságra. Az ügyészség arra hivatkozik, hogy a fél éve hatályba lépett új büntetőeljárási törvény szerint jogszerűen járt el, ami igaz. Az azonban elgondolkodtató, hogy ha fél éve új szabályozás van, azt a rendőrség miért nem vette eddig észre? Csak nem azért, mert új jogszabály ide, új jogszabály oda, az ügyészek mindeddig nem éltek a kibővített hatáskörükkel, azt csak ebben a nagy figyelmet keltő ügyben tették meg.

Az ügyészség illetékese az egyik rádióműsorban azt mondta, hogy Rejtő E. Tibort azért kellett a rendőrségi fogdából átszállítani a börtönbe, mert a fogdában a sikertelen csótányirtás következtében nem voltak megfelelőek a körülmények. Amennyiben valóban sok volt a csótány (amiben nincs okunk kételkedni), akkor helyes, hogy Rejtő E. Tibort nem hagyták ott. A kérdés csupán az, hogy mi van a többi őrizetessel? Az ő fogva tartásuk körülményeit nem befolyásolják a csótányok? Lehet, hogy a csótányok csak a volt bankelnökökre veszélyesek, a többi fogva tartottra nem?

A felvetődő konkrét kérdések még hosszan sorolhatók, arra azonban az eddigi felvetések is rámutatnak, hogy ebben az ügyben valami nem stimmel. Ráadásul a Legfőbb Ügyészség viszonylag éles hangú nyilatkozata tovább ronthatja a helyzetet, hiszen nyilvánvaló, hogy az 1400 fős ügyészi apparátus mint a nyomozást irányító szervezet teljesen ki van szolgáltatva a létszámában közel harmincszor nagyobb rendőrségnek. Valószínűleg az egész büntető igazságszolgáltatást válságba sodorhatná, ha a két szervezet közötti viszony tovább mérgesedne.

A két szervezet közötti konfliktus hátterében vitathatatlanul a legfőbb ügyész iránti politikai bizalmatlanság húzódik meg. A kormánypártok a legfőbb ügyésznek immár tizenkét interpellációra adott válaszát utasították el, így bátran állítható, hogy a legfőbb ügyész nem élvezi az Országgyűlés többségének bizalmát. Az ellenzék viszont töretlenül bízik a legfőbb ügyészben, és minden interpellációt politikai támadásnak tekint. Hogyan alakult ki ez a helyzet?

A probléma alapjai arra vezethetők vissza, hogy 1990-ben az MDF–SZDSZ megállapodás eredményeként elfogadott alkotmánymódosítás egy közjogi kentaurt hozott létre. Ez azt jelenti, hogy a legfőbb ügyész alkotmányos pozíciójában vannak olyan elemek, amelyek arra utalnak, hogy egy, a parlamenti többségtől független intézményről van szó, és vannak olyanok, amelyek arra utalnak, hogy a legfőbb ügyész igenis a mindenkori többségtől függő helyzetben van.

A legfőbb ügyész parlamenti többségtől való függetlenségére utal, hogy míg az Országgyűlés mandátuma négy év, a legfőbb ügyészt hat évre választják, ugyanúgy, ahogy a Legfelsőbb Bíróság elnökét vagy az országgyűlési biztosokat. Ugyanakkor, míg a klasszikus független intézményeknél, ahol a mandátum időtartama eltér a parlament mandátumánál, általában a megválasztás feltételei is kivonják a pozíciót a kormánypártok döntési jogköréből. A legfőbb bírót, az alkotmánybírákat, az országgyűlési biztosokat, az Állami Számvevőszék elnökét kétharmados többséggel kell megválasztani, ezzel szemben a legfőbb ügyész megválasztásához egyszer? többség is elegendő.

Míg a klasszikus független intézmények vezetőihez interpelláció nem intézhető, addig a legfőbb ügyész az alkotmány szerint "az Országgyűlésnek felelős" és interpellálható.

Ennek a szabályozásnak az volt az indoka, hogy az MDF is és az SZDSZ is azt a közjogi álláspontot vallotta megállapodásuk megkötésekor, hogy a legfőbb ügyésznek a kormány alá kell tartoznia, mire azonban az ezt rendező jogszabály tervezete elkészült, az akkori két nagy párt között olyan mértékben megromlott a viszony, hogy annak kétharmados elfogadása nem következett be.

Az Antall- és a Horn-kormány idején a szabályozási ellentmondás nem okozott problémát, mivel Györgyi Kálmán személyében olyan legfőbb ügyészt jelölt a pártokkal történt egyeztetés után Göncz Árpád akkori köztársasági elnök, aki a képviselők döntő többségének támogatását élvezte. (1990-ben Györgyi Kálmánt a képviselők 82, 1996-ban pedig 94 százaléka támogatta.)

Györgyi Kálmán két évvel megbízatásának lejárta előtt, 2000 tavaszán, máig tisztázatlan okból lemondott. A döntés hátterében sokan Fidesszel való konfliktust sejtettek. Ezt követően Mádl Ferenc köztársasági elnök egyeztetést kezdett a pártok között. Az egyeztetések alkalmával kiderült, hogy a hat parlamenti párt három-három arányban megosztott a kérdésben. A különös csak az volt, hogy a megosztottság nem kormánypárt–ellenzék határvonalon húzódott. Két kormánypárt, a Fidesz és a Kisgazdapárt, valamint az ellenzéki MIÉP Polt Pétert, a Fidesz egykori képviselőjelöltjét támogatta, míg két ellenzéki párt, az MSZP és az SZDSZ, valamint a kormánypárti MDF egy Csongrád megyei bírót látott volna szívesen a legfőbb ügyészi tisztségben. 

Mádl Ferenc ahelyett, hogy további egyeztetéseket folytatott volna új konszenzusos jelölt megtalálása érdekében, Polt Pétert javasolta legfőbb ügyésznek, akit azután a képviselők 55 százaléka támogatott.

Az eddigiekből az tűnik ki, hogy Polt Péter sem jogilag, sem politikailag nem tekinthető független személyiségnek, ő csak a függetlenségnek abba a nimbuszába burkolózik, amit Györgyi Kálmán megteremtett, ahhoz azonban, hogy a jelenlegi legfőbb ügyészt függetlennek tekintsük, legalább akkora támogatottsággal kellene rendelkeznie, mint elődjének. Ennek azonban az ellenkezője igaz. Polt látványosan nem bírja a többség támogatását.



Polt Péter parlamenti interpellációja előtt. A látszat csal, a többség nincs mögötte Fotó: Vörös Szilárd

Polt Péter megválasztásának pillanatában nyilvánvaló volt, hogy amennyiben kormányváltás történik, a helyzetbe be van programozva a konfliktus. A hatályos szabályok szerint a kormány, illetve a kormánypártok nem tudják eltávolítani a legfőbb ügyészt. A jelenlegi szabályok szerint a legfőbb ügyész ugyanis csak a jogszabályban meghatározott összeférhetetlenség, illetve bűncselekmény elkövetése esetén váltható le. Amennyiben Polt Péter nem mond le, 2006-ig hivatalban maradhat. 

Miközben a helyzet jogilag egyértelmű, ugyanilyen egyértelm? politikailag. Az alkotmány azon rendelkezéséből, hogy a legfőbb ügyész az Országgyűlésnek felelős, az következik, hogy pozíciójának legitimitása az Országgyűlés többségének támogatásától függ. Márpedig közjogi értelemben nincs különbség aközött, hogy ki van kormányon. Nem lehet azt az álláspontot képviselni, hogy amikor a Fidesz és szövetségesei vannak többségben a parlamentben, akkor ők jelenítik meg a nemzeti szuverenitást, míg ha az MSZP kerül többségbe, akkor a parlamenti többség pártpolitikai érdekeket jelenít meg.

A parlamenti demokrácia alapfeltevése, hogy az Országgyűlés többsége képviseli a nemzet többségét. Ez igaz akkor is, amikor a Fidesz, de akkor is, amikor az MSZP alkotja a többséget, aki ezt kétségbe vonja, az a parlamentáris demokrácia alapjait kérdőjelezi meg.

Nincs olyan jogszabály, amely előírná, hogy a legfőbb ügyésznek le kell mondania, ha a parlament rendszeresen leszavazza (ez Polt Péterrel eddig tizenkét esetben fordult elő), de ilyen jogszabály a miniszterek vonatkozásában sincs.

Mit szólna a jelenlegi ellenzék, ha egy MSZP-s vagy SZDSZ-es minisztert rendszeresen leszavaznának? Helyesnek tartanák-e, ha minden magyarázat nélkül a miniszter a helyén maradna? Amennyiben nem, hanem a lemondását követelnék, akkor a legfőbb ügyész vonatkozásában is így kellene eljárni. A legfőbb ügyészt ugyanis ugyanúgy a képviselőknek csak relatív többsége választotta, mint ahogy a miniszterelnököt. Közjogi értelemben egy miniszter és a legfőbb ügyész felelőssége között nincs különbség.

A Fidesz azon politikai döntéseivel amelyeket 1998 és 2002 között hozott, amikor korábban pártatlan pozíciókat pártkatonákkal töltött fel, olyan közjogi vírusokat helyezett el a rendszerbe, amelyek most fejtik ki hatásukat. Emlékezetes, hogy 1998-ban a Fidesz az adóhatóság korábban elsősorban szakmai szempontok alapján megbízott vezetőjét a párt pénzügyi háttéremberével, Simicska Lajossal váltotta fel. A titkosszolgálatok élére a párt fő ideológusa került. A Nemzeti Bank élére a Fidesz-kormány pénzügyminiszterét választotta meg. A PSZÁF elnökének pozíciójába és a legfőbb ügyészi pozícióba ugyancsak látványosan az akkori kormánypártokhoz h? emberek kerültek.

Egyes pozíciókban azóta megtörtént a váltás, máshol erre nincs jogi lehetőség, a kialakuló patthelyzet legrosszabb feloldása az lenne, ha pártkatonákat pártkatonákkal váltanának fel, mert ez évtizedekre konzerválná a jelenlegi konfliktusokat. 

A következő hetek döntik el, hogy az egyes politikai erők számára a közjogi berendezkedés pártpolitikai csatatér marad, vagy él még a köztársaság alkotmányos rendjének tisztelete. Az utóbbira csak akkor van remény, ha a kormánypártok önmérsékletet tanúsítanak, az ellenzék pedig segítséget nyújt egykori híveinek a tisztes visszavonuláshoz. 

A kormánypártoknak őrizkedniük kellene az olyan ötletektől, amelyek az egyébként működőképes jogszabályokat alakítanák a pillanatnyi abnormális helyzethez. Ezzel tehetnék egyértelművé, hogy fontosabb számukra a köztársaság ügye, mint pillanatnyi politikai érdekük. (Természetesen a véleményüket, vagy ha kell, kritikájukat továbbra is megfogalmazhatnák.)

Az ellenzék pedig azzal tehetne hitet a jogállam mellett, hogy támogatja a viták kereszttüzébe került egykori híveiket abban, hogy minél hamarabb kivonuljanak jelenlegi, mindenki számára kárt okozó pozíciójukból. 

Az érintettek pedig méltóságteljes visszavonulásukkal győzhetnék meg a közvéleményt arról, hogy tisztelik az alkotmányt, amire felesküdtek. 

Amennyiben nem ez történik, akkor olyan értékeket is feláldoznak, mint az igazságszolgáltatás hatékonysága vagy a parlamenti demokrácia tisztelete.

Olvasson tovább: