Kereső toggle

Bukott politikus vagy pótolhatatlan vezető?

Blair: menni vagy nem menni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár a brit és a nemzetközi sajtó már jó néhány hete Tony Blair csökkenő népszerűségéről harsog, a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a választópolgárok többsége még mindig őt tartja a legalkalmasabbnak a kormányfői pozíció betöltésére. A Munkáspárt őszi kongresszusán megtartott beszédében, és az azt megelőzően adott interjúkban Blair igyekezett eloszlatni minden olyan híresztelést, mely szerint lemondását fontolgatja. Az amerikai Newsweek magazin ugyanakkor a címlapon már tényként ír "Blair alkonyáról".



Tony Blair a Munkáspárt őszi kongresszusán. Süllyed a hajó? Fotó: Reuters

"Csak egy irányban haladhatok. Nem ismerem a hátramenetet" – jelentette ki az eltökéltségéről híres politikus az összegyűlt pártaktivisták előtt. A nagy érdeklődéssel várt beszéd során Blair semmilyen jelét nem adta annak, hogy meghátrálna a kritikusai előtt, sőt pont azokat a kérdéseket vette sorra, amelyek a legélesebb bírálatot vagy legnagyobb ellenállást váltották ki az utóbbi hetekben személyét vagy politikáját illetően. A kritikusok ugyanakkor örömmel hallhatták, hogy a beszédben érzékelhető volt némi hangnemváltás is, Blair ugyanis amellett, hogy a fő kérdésekben kitartott eddigi meggyőződése mellett, több esetben elismerte az ellentábor véleményét is.

Az egyik legfontosabb kérdés – amely egyben leginkább hozzájárult a miniszterelnök népszerűségi mutatóinak csökkenéséhez – az iraki háború volt. A kongresszuson lekerült a napirendről a háborúval kapcsolatos szavazás, amelyen Blair vélhetően vereséget szenvedett volna, de beszédében a miniszterelnök kihangsúlyozta: a konfliktust illetően ma is ugyanúgy döntene, mint néhány hónappal ezelőtt. A BBC-nek néhány nappal korábban adott interjújában szintén megerősítette: "Helyénvaló volt Szaddám Huszeint elmozdítani a hatalmából. A világ biztonságosabb nélküle."

Ugyanakkor elismerte, hogy az iraki háború kérdése nagy megosztást hozott a társadalomba és magába a pártba is. A Guardian/ICM-felmérés közelmúltban közzétett eredménye szerint például az iraki háborúnak – és egyben Blair politikájának – megítélése drasztikus fordulatot vett a nyár során: míg áprilisban a háború a közvélemény 63 százalékos támogatását élvezte, júliusra ez 51 százalékra zsugorodott, mostanra pedig az arány átfordult, és most már a többség, azaz a megkérdezettek 53 százaléka úgy véli, a háború nem volt jogos. Ennek oka elsősorban az, hogy a tömegpusztító fegyverekre még mindig nem találtak rá Irakban, és a biztonsági helyzet is instabil. Blair törékeny népszerűségének azonban a Kelly-ügy kirobbanása ártott a legtöbbet, amelynek során az a gyanú merült fel, hogy a miniszterelnök hazudott az iraki tömegpusztító fegyverek által támasztott veszéllyel kapcsolatban. (Az Independent által készített egyik felmérés szerint a megkérdezettek közel 60 százaléka véli úgy, hogy Tony Blair hazudott, ám ettől függetlenül 52 százalékuk szeretné, ha továbbra is posztján maradna.)
Blair egyértelművé tette azt is, hogy azokról a sokak által kifogásolt reformtervekről sem tesz le, amelyek az egészségügy és az oktatás területét érintik. Azonban itt is elismerte: az erőteljes vezetési stílus mellett széles kör? konzultációk bevezetésére van szükség a reformok keresztülviteléhez, s a választókkal folytatott újfajta párbeszéd kialakítását helyezte kilátásba. Blair szeretné harmadszorra is győzelemre vinni pártját a következő választásokon, hangsúlyozva, hogy eddig egyetlen munkáspárti kormány sem jutott még ilyen messzire. Ezzel igyekezett eloszlatni azokat a híreszteléseket, hogy lemondását fontolgatná. A Sunday Mirror cím? újság ugyanis nemrégiben felröppentette a hírt, miszerint Blair titokban arra készül, hogy saját pártja megmentése érdekében jövő tavasszal távozzon posztjáról. A Channel 4 tévécsatornán pedig egy olyan tévéjátékot adtak le "Az alku" címmel, amely szerint Tony Blair és Gordon Brown jelenlegi pénzügyminiszter – akiben sokan Blair esélyes utódát látják – közel tíz évvel ezelőtt megállapodást kötött arra vonatkozóan, hogy Blair fokozatosan átadja majd a vezetést Brownnak. A kormányfő a BBC-n határozottan tagadta a megegyezés létrejöttét, Brown azonban kitért az egyenes válasz elől.



A királyi család és a Blair házaspár Skóciában egy hagyományos őszi rendezvényen. Itt nem izgultak Fotó: Reuters

Ugyanakkor a párt soraiból is többen hangoztatják azt a véleményt, miszerint a baloldal csak akkor arathat majd újra győzelmet, ha Blair lemond kormányfői és pártvezéri posztjáról. Aggályaikat az egyik hagyományosan munkáspárti erősségnek számító észak-londoni választókerület időközi választásának eredménye igazolja. A Brent East-i polgárok ugyanis – a két fő rivális párt legnagyobb megdöbbenésére – a liberális demokrata ellenzék mellett voksoltak. Egyes politikusok szerint ez egyértelműen a kormány – és természetesen az azzal azonosított kormányfő – iránti bizalom megrendülését jelzi. A kampány során a fő téma az iraki háború kérdése volt, amelyet a liberális demokrata ellenzék annak idején hevesen ellenzett. Ez, úgy tűnik, olyan adu ász lett a kezükben, amelyet még a háborút szintén támogató konzervatív párt ellen is ki tudtak játszani.

Charles Kennedy, a liberális demokraták vezetője szerint elérkezett az idő, hogy Nagy-Britannia politikai arculata megváltozzon, hiszen a társadalom egyre inkább a gyakorlati kérdések és problémák megoldása alapján választ, és nem a bal- vagy jobboldal ideológiai megközelítése alapján. Az elemzők azonban óvatosságra intenek, hiszen jó néhányszor előfordult már, hogy az időközi választásokon aratott győzelmekből később nem lett sorsfordulat a politikában, és még a Munkáspártnak és a toryknak is van idejük javítani az imázsukon. Így egyelőre kétséges, hogy a liberális demokraták át tudják-e venni a vezető ellenzéki párt szerepét a toryktól, akiknek egyébként a felmérések szerint több aggodalomra van oka, mint a Munkáspártnak. Utóbbi ugyanis még mindig népszerűbb, mint a konzervatív párt, a liberális demokraták viszont tizennégy éve nem értek el ilyen jó eredményt közvélemény-kutatáson.

A kialakult válsághelyzet tehát nem ingatta meg véglegesen a miniszterelnök népszerűségét, de maga Tony Blair is elismerte: ez az időszak a meggyőződését és a jellemét egyaránt megpróbálja. Azt mondta, bár tudomásul veszi, hogy az emberek bizalma megingott, mégsem áll szándékában lemondani, hiszen nem lehet egy országot a felmérések naponta változó eredményei alapján kormányozni. Szerinte egy politikusnak ki kell tartania a meggyőződése mellett. Ugyanakkor az elmúlt idők eseményei következtében úgy tűnik, az elismert politikus pályafutása során először nagyon is sebezhetővé vált. Több elemző szerint azonban látványos karrierjének legszebb évei ezzel le is zárulnak, és ha ki is tud kerülni a jelenlegi válságból, annak maradandó politikai nyoma marad.

Sokan mégis úgy vélik jelenleg nincs hozzá hasonlóan tehetséges vezető Nagy-Britanniában, akit ráadásul nemzetközi szinten is széles körben elismernek. Az afganisztáni háború előtt ő volt Bush első számú partnere a széles kör? nemzetközi együttműködés kiépítésében, és az iraki konfliktus kitörése előtt ő beszélte rá az amerikai elnököt arra, hogy ügyet vigye az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé. Ezért sokan úgy tekintenek rá, mint aki egyedülálló módon befolyásolni tudja az amerikai elnök döntéseit. A kritikusok szerint azonban a Bushsal való összefogás a kormányfő politikai karrierjébe kerülhet (bár ezt a brit kormányfő tudatosan fel is vállalta annak idején), s Blair egyébként is túl sok energiát fordított már a nemzetközi ügyekre, és túl keveset a belügyekre.
Hazájában egyébként különösen a fiatalabb generáció körében népszerű: szerintük Blair megmozdította a brit politika állóvizét, friss, dinamikus lendülettel állt hozzá a problémák megoldásához. Új programot hirdetett a Munkáspárt számára. Fiatalon, mindössze 43 évesen került hatalomra, ráadásul kormányzása alatt még gyermeke is született. Ő lett a modern Nagy-Britannia, a "Cool Britannia" megtestesítője. Bár Blair igyekszik is fenntartani kialakult imázsát és a meghátrálás egyetlen jelét sem mutatja, a pártkongresszuson tartott beszédében az ötvenedik évében járó politikus azért némi iróniával jegyezte meg: "Most már tényleg annyinak nézek ki, mint ahány éves vagyok."

Olvasson tovább: