Kereső toggle

Szinetár színre lép

Operáció a Viperaházban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az opera a színházi m?fajok királynője, és mint ilyen a legnagyobb, a legszebb, a legdrágább, a legkényesebb, és még sorolhatnánk a közhelyeket. Az operának van múltja, jelene, fantomja, mítosza. (Egy időben úgy tűnt, hogy a m?fajnak nem lesz jövője, de ez a veszély elmúlt.) És az opera bonyolult is: nemcsak előadás, hanem társulat és épület is, a benne dolgozók nemcsak művészek, hanem műszakiak, irodisták, kétkeziek is. Ez természetesen minden operaházra igaz, nemcsak a budapestire. De nincs talán még egy olyan operaház a világon, amelyet a bennfentesek viperaháznak becéznének. Márpedig a mi Magyar Állami Operaházunkat maguk a társulati tagok nevezik így, és még a legöregebbek sem emlékeznek rá, honnan, kitől ered a csípős szójáték. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy viperafészekbe nyúl az, aki a budapesti Operaház kialakult rendjén kíván változtatni. Az elmúlt évad erről szólt.



Szinetár újra színre lép Fotók: Somorjai L.

A bajok nem akkor kezdődtek, amikor Győriványi Ráth György megkapta a főzeneigazgatói kinevezést, majd hónapokkal később, több sikertelen kísérlet után rátaláltak a bankszakmából érkező Locsmándi Miklós főigazgatóra is, és elindult a 2001–2002-es évad.

Győriványi Ráth György a Magyar Televízió 1986-ban tartott Nemzetközi Karmesterversenyén szerzett harmadik helyezésével és közönségdíjával hagyott emléket a magyar zenei életben. Ezt követően szinte azonnal külföldön megnyert egy karmesterversenyt, és Olaszországban kezdett dolgozni turnézó karmesterként. 

Operaelőadást 1995-ben vezényelt először. Ahogyan őt nem ismerték itthon, úgy ő sem ismert gyakorlatilag senkit, amikor megpályázta a budapesti Operaház főzeneigazgatói posztját. Ezt az érintetlenséget előnynek hitte, hiszen nem befolyásolta őt semmiféle előítélet, ellenben magával hozott európai szokásokat, amelyekről joggal feltételezte, hogy Budapesten sem teljességgel ismeretlenek, hiszen az itteni nagy énekesek többsége hosszú éveket töltött külföldön – vendégként. A korábbi igazgatók készséggel engedték el a szólistákat a mégoly hosszú és nem is mindig minőségi vendégszereplésekre, nem kis feszültséget keltve ezzel, hiszen a társulati kötelezettségek gyakran a külföldi szereplésekhez alkalmazkodtak. Fénykoruk múltával a nagyok újra itthon énekeltek, és szükség is volt rájuk. Míg a külföldi búcsúzást hangjuk fáradását követően tudomásul vették, addig az anyaszínháztól most csak kevesen fogadták el, amikor – szakmai nyugdíjat és további fellépéseket ígérve, de – meg akart tőlük válni, amit az érintettek biztonságuk megszűnéseként éltek át. Márpedig az új vezetés egyik legnagyobb tragikai vétsége ez volt: távozást ajánlottak azoknak a vezető magánénekeseknek, akikről Győriványi Ráth György úgy gondolta, már nem tudnak a követelményeknek megfelelni. Mint főzeneigazgatónak szíve joga így ítélni. Nagy kérdés, hogy mennyi múlott a stíluson, ahogyan ezt a művészek tudomására hozták. A főzeneigazgatóval folytatott beszélgetés után a magánénekesek olyan levelet kaptak a főigazgatótól, amely sértette emberi és művészi önérzetüket. Győriványi Ráth György azt mondja, nem ismerte e levelek szövegét. A szándék másfelől az volt, hogy egyes előadásokra szerződtetett fiatalokkal frissítsék a repertoárt, és külföldi vendégeket hívjanak a hiányzó helyekre. Az elmúlt öt évben a ház nyugalmát minden más szempont fölé helyező vezetés nem kockáztatta meg, hogy minden áron frissítsen. Igaz, hogy korábban a Szinetár Miklós vezette Operaháznak pénze sem volt új státusokra, vendégművészekre, központi támogatása akkoriban nem nőtt, sőt csökkent. 

Az új vezetés jelentős állami támogatásra számíthatott: a 2001–2002-es évadtól kezdődően közel négymilliárd forintról szólt az ígéret, amivel kapcsolatban a Rockenbauer Zoltán által "címzetes főigazgató" címmel kitüntetve távozó Szinetár Miklós azt mondta: "Dupla állami támogatással bárki jobb igazgató, mint én." Arról azóta sem beszél senki, hogy a vezetői alkalmatlanság miatt közalkalmazotti társulati taggá nyilvánított két vezető terveinek megvalósítására szánt pénz milyen feltételek teljesülése esetén illeti meg az Operaházat. És Szinetár jóslata sem vált be: a pénz nem tette jobb igazgatóvá utódját. Ugyanott találta magát, ahol pontosan egy évvel és egy hónappal korábban elbúcsúzott: igazgatóként az Opera színpadáról június 27-én megtartotta az évadzáró társulati ülést, amelyről távol maradt Győriványi Ráth György és Locsmándi Miklós. 

Amikor Szinetár Miklós tavaly a stafétabotot átadta, a konstrukció több szempontból hibás volt: Győriványi Ráth Györgynek mindössze két hónap állt rendelkezésére, hogy művészeti vezetőként átlássa a helyzetet, amelybe belekerült. Európai esetben ez legalább két év lenne. Az sem volt tisztázott, hogy ki lesz a főigazgató, aki papírforma szerint a felettese. Sem a hazai hagyományok, sem az európai szokások nem hasonlítanak erre a megoldásra. De az is példa nélkül áll, hogy ilyen súlyú feladatot olyan valakikre bízzanak, akik szakmailag nem az elsőrangúak köréből érkeznek. De honnan is lehetett volna alkalmas vezetőt találni olyan rövid idő alatt, ami a pályázatban rendelkezésre állt? A szakmai zsűri hatból két pályázatot ajánlott az akkori kulturális miniszter, az operabarát Rockenbauer Zoltán figyelmébe azzal, hogy javasolják a személyes meghallgatást, mielőtt döntene. A magát a Ki kicsodában "világhír? karmesterként" jellemző Győriványi Ráth György volt az első, Peskó Zoltán, nemzetközi hír? karmester, a düsseldorfi Rajnai Opera egykori főzeneigazgatója, ma a Lisszaboni Operaház zeneigazgatója – kevés szavazat különbséggel – a második jelölt, aki azonban ekkor visszalépett. Győriványi Ráth György 2001. április 1-jétől főzeneigazgató lett a budapesti Operában, amelyet nem ismert.

A közönséget ritkán érdekli az, ami a színfalak mögött van. (Kivéve a fantomot.) A közönség a pénzéért jó előadást akar látni és hallani. Legyen szép a díszlet, elbűvölő a jelmez, ragadjon magával, amit látok és hallok! A pénzünkért sikert akarunk. Így gondolkodik a közönség. Pedig az opera nem csak az, ami a színpadon látható. Magukat megnevezni nem kívánó operai források szerint az előző vezetés idején több kft. is létrejött egy-egy operai vezető irányításával, a legkülönbözőbb feladatokra. A rendelkezésre álló apanázs egy részét ők kapták, így megduplázódott az ugyanazon munkáért felvehető járandóság. Hogy ez valóban így lehetett, arra a kulturális bizottsági meghallgatáson az (ex)főigazgató konkrétan is utalt: elmondta például, hogy a díszlet és jelmezműhely külső vállalkozóktól rendelte meg a munkákat, belső kapacitáshiányra hivatkozva. Ezt a drága módszert meg kellett szüntetni. Éppígy a "kemény parancscsal felszámolt jegymaffia" utalás sem lenne érthető, ha nem súgna egy operafolyosói hang: előfordult, hogy a sikerelőadások jegyeit egy tételben, készpénzért fölvásárolta egy belső ember, majd tovább árusította, vélhetően nem kevés haszonnal. Ha ezekről nem is, más botrányszagú ügyekről nyíltan, de álnévvel hetek óta folyik a vita egy zenei honlapon, és indulat süt a sorokból. A bizottsági meghallgatás légkörét még a légkondicionálóból fújt levegő sem tudta mindig lehűteni, egyes résztvevők olykor a nyílt sértegetésektől sem riadtak vissza, dilettánsnak nevezve a következő évad műsorát és agresszívnek a(z) (ex)főzeneigazgatót. 

Voltak elismerten jó változások: a pontosan tervezett évad, benne a próbák előre tudható rendjével, vagy a kezdetben bizalmatlanul fogadott kórus- és zenekari meghallgatások, amelyek eredménye lett a minőségi fizetési kategóriák bevezetése. Ugyancsak jót tett a társulatnak Győriványi Ráth György logikus utasítása, hogy az előadásokon ugyanazok a muzsikusok vegyenek részt, akik a próbákon be voltak osztva. De az Erkel Színház és az Opera hermetikus szétválasztásának terve, az együttesek (kórus és zenekar) elkülönítése jókra és jobbakra újabb megrázkódtatást jelentett. Az operában ősidők óta létező másodosztályúság rémét mindig is így fejezték ki: "megyek a gyarmatra" – ami azt jelentette, hogy az illető aznap az Erkelben próbál vagy lép föl. De más ez akkor, ha a résztvevők mondják, és más, ha a vezetés bélyegzi annak. Ráadásul bizonyos produkciókhoz nem elég a csak egyik vagy másik épületben dolgozó együttesek létszáma. E művészi gondok megoldása közben rendezni kellett a szerződések garmadáját, a bérrendszert, az informatikai hálózatot, a műszak állandó sztrájkkal fenyegető helyzetét. 

A két vezető arról számolt be, hogy az elképzelthez képest sokkal súlyosabb összevisszaság és ügyviteli rendetlenség fogadta őket, így az előre tervezett változtatások a feltételezettnél nagyobb ellenállásba ütköztek. Az új vezetés által tizennyolc ponton végrehajtott rendteremtés a "kócerájszínházban" (Locsmándi Miklós kifejezése) igen rapid módon és kíméletlen stílusban történt, anélkül, hogy kettejük közül legalább az egyik otthonosan mozgott volna az operai közegben. Mindezek együtt vezettek a bizalmi válsághoz, aminek jeleit különböző támadások formájában az első naptól érzékelhették. A petíciók, levelek, aláírásgyűjtés csak később kezdődött. A sajtó egyre nagyobb figyelmet szentelt az ügynek, és az úgynevezett Üzemházban nem tudták kitenni a hivatalos papírokat az éppen esedékes ruhapróbákról, mert a tábla tele volt újságcikkekkel. Így azután Locsmándi Miklós a bizottsági meghallgatáson nem kis derültséget keltett, amikor úgy ítélte meg, hogy a "munkabéke" korszaka jött el a házban. Lehetséges, hogy nem tudott mindarról, ami negatívumként egy év alatt összegyűlt? Az otthon ülő magyar énekes helyett közismerten rossz külföldit hívni – védhetetlen tévedés. A fiatal énekes koverolására (készenlétben tartani betegség esetére) világhírűt beállítani – nevetséges intézkedés. (Ezért nevezték el egymás között az operisták cseppet sem dicsérőleg Kóvergardennek a házat.) Kizárni a balettigazgatót az igazgatóságból – rossz helyzetfelmérésre vall. Dramaturg nélkül operaházat működtetni – szakmai hiba. Elzárkózni a társulat tagjai elől, az iroda elé idős hölgyet ültetni, majd a levelekre, kérésekre nem válaszolni – kommunikációs hiba. Illegitimnek minősíteni a szakszervezetet és a közalkalmazotti tanácsot – politikai hiba. Főzeneigazgatóként gyakorta külföldön vendégszerepelni, itthoni vezénylésért dupla gázsit kérni, a zenekar tagjait kimazsolázni – vezetői hiba. Mindezek a társulat által felpanaszolt esetek, amelyekben kibogozhatatlanul keveredik a koncepciós tévedés és a szerencsétlen véletlen okozta piszlicsáré ügy. Ehhez járult a már említett gyors és kíméletlen módszer, amellyel a változásokat el akarták érni.

Szinetár egy, a tavalyi leköszönésekor adott interjúban pontosan fogalmazott erről: "…egy állandó repertoárszínház – főleg egy olyan nagyüzem, mint a naponta két előadást tartó budapesti Operaház – olyan, mint egy hatalmas óceánjáró, amelyet csak apró manőverekkel lehet kormányozni, mert különben felborul." Mondhatnánk azt is, ő előre megjósolta. Tehette, hiszen ismerte Győriványi Ráth György pályázatát, és ismerte a házat. A két új vezetőnek a Szinetártól megörökölt műsort kellett végigvinnie a színházban, és bár ezen bizonyos pontokon módosítottak, saját programjukat csak a szervezeti változtatások után tudták volna felmutatni: a 2002–2003-as évadban. A terv kész, a bérleteket eladták, a szeptemberi Macbeth-bemutató próbáit Győriványi Ráth György vezényletével elkezdték. 

A sokat emlegetett európai gyakorlat azt követelte volna, hogy egyetlen felelős vezetője legyen az intézménynek, és ő kapjon kellő időt a felkészülésre, működjön együtt elődjével, tanulja meg a házat, vegye át és tegye magáévá azokat a hagyományokat, amelyek éltetik az intézményt, de lássa meg azokat a lehetőségeket is, amelyek az ő személyes vezetői ambícióit szolgálják majd. Milyen a jó operaházi vezető? Lehet karmester, zeneszerző, rendező – csak érzéketlen nem lehet. Tudnia kell, hogy az énekes, aki miatt bejön a közönség, érzékenyebb, mint a többi művész. Reggel krákogva ébred, és egész nap arra koncentrál, hogy este ki tudja énekelni a magas C-t vagy a kétvonalas F-et. Mindahányan a világ legnagyobb operaszínpadaira vágynak, de tudják, hogy kevés az esélyük, hogy odajussanak, tehát tele vannak szorongással. Lehet a főzeneigazgató is művész, de nem helyezheti magát a többiek elé, mert vezetőként ő most szolgál: az általa vezetett operaházat, a tagokat és a közönséget egyszerre. Az operaház vezetőjének a házat kell az első helyre tennie. 

Az ideális operaházi vezető a hosszú felkészülés után maga is hosszú távra tervezhet. Ebben az értelemben Szinetár Miklós vesztett helyzetben van. Megbízatása december 31-éig szól. Végig kell vinnie az előző vezetés által megszerződött évad első felét (rögtön az elején egy Győriványi Ráth György által importált, drága, olasz Macbeth-produkcióval), vissza kell állítania az egységes társulatot, az egységes vezetést. Igaz, most kezében van a megemelt állami támogatás, a kitisztított énekesi gárda, a ráncba szedett gazdálkodás, de a társulati ülésen sem ígérhette meg, hogy a hangja hagyott énekesekből huszonéves sztárjelölteket varázsol. Ezzel szemben helyre kell állítania a műemlékvédelmi engedély nélkül átépített főigazgatói szobát, és a vezetői alkalmatlanságát önmagáról kimondó Kovács János karmester mint főzeneigazgató máris tárgyalásra kényszerül a zúgolódó énekkarral, amely szeretné megtartani megtalált vezetőjét, és nem kéri vissza a régit. 

És mi lesz még, miután Győriványi Ráth György és Locsmándi Miklós pert indítanak a vezetői alkalmatlanságukat kimondó döntés ellen? Görgey Gábor kulturális miniszter a közszolgálati rádió 16 óra cím? műsorában erre így reagált: "Ha rákényszerítenek, akkor újabb adukat fog kijátszani a minisztérium a vezetők volt dolgairól." Mire gondolhatunk e fenyegetés hallatán? Csoda-e, ha az újabb fordulatok előhívták a régi szójátékot az operát belülről ismerők emlékezetéből: ez itt a Magyar Állami Viperaház.

Olvasson tovább: