Kereső toggle

Újra kemény hang Bajorországból

Stoiber majd rendet csinál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Múlt hét péntek óta van kancellárjelöltjük a német konzervatívoknak: Edmund Stoiber, Bajorország tartományi kormányfője, a CSU elnöke indul csatába a szociáldemokrata–zöld koalíciót irányító Gerhard Schröder ellen. Stoiber választási terveit vérmes reményekkel kíséri a magyarországi jobboldal is, mivel amellett, hogy Orbán Viktor első számú németországi kapcsolatának számít, EU-politikája a Magyarország számára előnyösebb racionális megközelítést képviseli. Emellett az sem lehetetlen, hogy kancellárként hatást gyakorolna Prágára a benesi dekrétumok ügyében, felszámolva az akadályokat a magyar nemzetiségűektől elvett javak visszaadása és az értük fizetendő kártérítések elől. A szeptember 22-én tartandó szövetségi választások előküzdelmei január közepén teljes gőzzel beindultak.



Edmund Stoiber, a konzervatív kihívó. Schröder szerint a társadalom megosztására játszik Fotó: Der Spiegel

Az uniós pártok kancellárjelöltjének személyével kapcsolatos találgatások, ha eltérő intenzitással is, de azóta tartanak, hogy 2000 tavaszán Angela Merkelt választották a CDU élére. A férfidominanciájú CDU-ban egyre többen gondolták komolyan, hogy a Hamburgban született, de az NDK-ban felnőtt politikusnő eséllyel indulhat a választók – főleg az "ossik" és a hölgyek – kegyeiért 2002 őszén. 

Bajorországban azonban másféle álmokat szövögettek, hasonlóan ahhoz, mint már két évtizeddel ezelőtt is, amikor a bajor miniszterelnök, Franz Josef Strauss volt a CSU jelöltje. Ami nem sikerülhetett a keresztényszocialisták alapító tagjának, az bejöhet a politikát Strauss mellett kitanult Edmund Stoibernek. A január 11-ei döntés meghozatalában sokat nyomott a latba az, hogy a dél-német tartomány az NSZK egyik legjobb gazdasági helyzet? régiója, így Gerhard Schröder ellenfeleként a CDU kancellárjelöltje, Merkel aszszony helyett a kisebbik uniós pártot 1999 óta irányító Stoiber száll be a ringbe.

"Nem lesz egyszer? négy év után leváltani a vörös–zöld szövetségi kormányt, de van rá esély" – idézte a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitung Stoibert. 

Schröder szintén optimista. A bajor riválisnál kevéssel fiatalabb, eleganciájáról és koalíciós partnerei szolidabb-keményebb "terelgetéséről" híres SPD-vezér máris a társadalom polarizálásával vádolta meg kihívóját. A kancellár és a zöldek érezhetően konfrontációra játszanak, és az unió jobbra tolódásának veszélyére figyelmeztetik a polgárokat. A CSU választási programját bírálva a kancellár a Der Spiegel hasábjain óvott a bajor kormányfőtől: "A demokratikus jogok radikalizálására törekszik, és ennek ára a középtől való eltávolodás lesz."

Tény, hogy a CDU–CSU-nak is bőven van muníciója, amikor kereszttüzet zúdít a szocdem–zöld kabinetre. Schröder 4,1 milliós állástalan tábort örökölt Helmuth Kohltól, aki annak idején azt ígérte, hogy "jóval 3,5 millió alá csökkenti" majd a munkanélküliséget. Ha szerényen mérséklődött is a munkanélküliség a kilencvenes évek végén, 2002 januárjában már ismét négy millió feletti létszámról szól a nürnbergi Munkaügyi Hivatal jelentése. Nehéz úgy megindokolni a bevándorlás és a külhoni munkavállalók zöldkártyaszisztémájának jogosságát, hogy közben – egyéb tényezők miatt is – éppen annak ellenére emelkedett a 82 millió lakosú Németországban 9,6 százalékosra az állást hiába keresők aránya, hogy közben bő egymillió új munkahelyet teremtettek. Hiába hirdeti Schröder és zöld alkancellár-belügyminisztere, Joschka Fischer, hogy a környezetbarát "ökopolitika" mindenkinek jó, ha a polgárok csak az üzemanyag és a többi energiahordozó drágulását látják, és hiába érvel a szociáldemokrata kancellár a nyitottabb európai határok mellett, ha az adófizetők a Lengyelország, Ukrajna, Románia felől érkező bűnöző bandák miatt aggódnak. 

Másrészről Stoiber természetesen makettként nem húzhatja rá egész Németországra a festői, jóléti Bajor Szabad Állam "rend és fegyelem" feliratú zubbonyát. A tizenhat német tartományban ma még nemcsak a bajor dialektust értik nehezen a polgárok – azt sem értik, hogy mindössze négyévnyi ellenzéki politizálásban "hogyan okosodtak ki" annyira az uniós pártok, hogy a részben a tizenhat esztendőnyi Kohl-korszakból, részben az újraegyesítésből származó, nemzetközi recesszióval tetézett bajokra receptként Stoibert és konzervatív csapatát ajánlják. Az unió és az SPD–zöldek kötélhúzását az FDP élvezi a legjobban: a liberálisok 2002 őszén akár a régi, akár az új kancellárral örömmel frigyre lépnének, s ezt Guido Westerwelle, a szabad demokraták elnöke sem titkolja.

Olvasson tovább: