Kereső toggle

A történelem zsákutcájában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jelenkori történelemhamisítás jeles példájával találkozhat az, aki kezébe veszi a Fidesz 2001-es programtéziseinek A történelem főutcáján cím? vitairatát. A párt a 98-as választáskor már sikerrel alkalmazott technikát eleveníti fel újra, amikor a program elemeit ideológiai összefüggésekbe ágyazva tárja a politikai közélet elé, így elérve azt, hogy az ő interpretációjukban tárgyalják meg a felvetett kérdéseket.

Barokkos, lelkigyakorlatos, személyiségformáló kézikönyvekbe inkább, mint pártprogramba illő kifejezések 

 

Orbán Viktor útban egy fórumra. Az ideológia sima utat jelenthet a hatalomba Fotó: Somorjai L.

Közéletünk tudati görcsének egyik jeleként az 1945-től a mai napig történt időszakról nincs, vagy ha volt, már megkopott a demokratikus közélet által kitermelt, elfogadott értékelés. Nincs meg a közgondolkodásnak az az ereje, amely az ország jelenlegi helyzetének, közelmúltjának és jövőjének megértésében segíthetne. Csak a jelen rövid távú kérdéseire adott válaszok foglalják le az ország energiáinak nagy részét, így ilyen helyzetben hatásos lehet a jelenlegi állampárt házi barkácsolásban készült nemzettudatpótlója. 

Az ellenzék pártjainak nincsenek – vagy ha vannak is, nem láthatóak – olyan, az országra vonatkozó, nyilvánosság elé tárt eszmei alapvetései, amelyek programjaik elemeit összefognák, és azokat érthetően indokolva megvalósításra alkalmassá tehetnék. Ebben a helyzetben nincs versenytársa a Fidesz nemzetfelfogásának, mert az ellenzék pártjai neurotikusan próbálnak maguktól minden eszmei kérdést elhárítani, ebben tökéletesen megfelelve a jobboldal szándékainak, erősítve azt a téveszmét, hogy nemzetről szóló hiteles gondolata csak a jobboldalnak lehet. Ami már azért sem igaz, mert az a nemzettudat, amit a Fidesz házatáján tapasztalhatunk, markánsan különbözik a magyar történelem során uralkodó nemzetfelfogásoktól is. Ilyen helyzetben, amikor különböző területeken, filmekben, kampányokban, politikai háttéranyagokban folyik a nemzettudat torzítása, nem haszontalan, ha ezekre a kérdésekre jelentőségükhöz méltó figyelmet fordítunk.



Érzelmi azonosulás



Az ellenzéki programokban az ideológiai megalapozás hiánya akadályozza az ezen programokkal való érzelmi azonosulást. Az ellenzék megnyilvánulásai így azt a képet erősítik, mintha ezek csak a kormány ideológiai támadásával szembeni reflexszer? elutasítások lennének. Így az események egyelőre a Fidesz jól megírt forgatókönyve szerint zajlanak. Ez a magyarázata annak, hogy a Fidesz megkedvelte a vitairatformát, ugyanis ezzel az eljövendő évek cselekvési programját készítik elő. A 96-os Polgári Magyarországért vitairat lózungnak tartott jelmondatainak programszer? megvalósulását az elmúlt három évben bőrünkön tapasztalhattuk.

A jelenlegi vitairat is az előző nyomvonalán halad tovább. Első részeiben Magyarország történetének 1945-től napjainkig terjedő szakaszát értékeli. Kettős a cél: jelenlegi pártpolitikájuk történelmi igazolása, és az ellenzéket hatékonyan lejárató ellenségkép továbbrajzolása. Az elmúlt években a szocialista és liberális oldal lejáratásának egyik leghatásosabb fegyvere a "kommunistázás" volt. Ahhoz, hogy továbbra is hatékony legyen ez a fegyver, meg kell találni a jelenkor kommunistáit, természetesen az ellenzék soraiban, ehhez szükséges kimutatni az összefüggést a jelenkori pártformációk és az 1948-as kommunisták között. A vitairat történelmi elemzésének ez az – egyáltalán nem leplezett – egyik fő célja.

Ezért minősül a vitairatban a Fidesz felfogása szerint a jelenlegi MSZP a sztálinista szocialisták és a moszkovita kommunisták utódának; az SZDSZ pedig a benne továbbélő szélsőbalosok, polgári radikálisok, leninisták, trockisták gyűjtőhelyének, akik hajdan együtt hajtották végre az 1948-as kommunista fordulatot.

Ugyan valójában nehéz felfedezni az SZDSZ és az MSZP vezetőségének, tagságának és politikájának ezeket az előzményeit, de álláspontjának igazolására, tények felsorakoztatására nem tesz hangsúlyt az álelemzés, így az egész valójában politikai előítélet-gyűjteménnyé válik az MDF hírhedt Apák és fiúk röpiratának gondolatmenetében. 

Sorsüldözött elmék felfogásában az 1918–1919-es őszirózsás forradalom majd a Tanácsköztársaság jelentette a magyar történelemre támadó, idegen, irracionális erőt, amelynek célja az ország erőinek és a nemzet fejlődésének megtörése volt. Ennek a felfogásnak a címkéit aggatták évekig a szocialista mozgalomra is. Az első világháború, a trianoni béke és a tanácsforradalmak után a radikális jobboldal reneszánsza idején alakulnak ki és burjánzanak el ezek a gondolatok, amelyek később az egész Horthy-rendszer összetartó erejét adták. A szocialisták és a jelenlegi baloldal Fidesz általi értékelése ezt a gondolatmenetet követi. Szerintük a "magyar nemzet természetes polgári fejlődését akadályozó erő" az idegen "globalizmus negatív hatásainak is utánengedő MSZP-ben és SZDSZ-ben jelenik meg".



Polgár volt itt mindenki



Az SZDSZ-szel kapcsolatban bomlik ki legérzékletesebben a fent említett gondolatmenet: Az egykori szövetségessel kapcsolatban továbbra is a legkönyörtelenebb a hangnem. A nemzeti jelleget és nemzettudatot háttérbe szorító tudatos tevékenységgel gyanúsítják meg a pártot. Összeesküvés-elméletek irracionális ízét hordozza a vitairat mondata, amelyben az SZDSZ vezetőit rejtett célokkal és irracionális motívumokkal rendelkező emberekként jellemzi. A barokkosan sötét színekkel festett képből természetesen nem maradhat ki az "SZDSZ-szel rokon érzésű, a társadalmi szövetet romboló, közelebbről meg nem nevezett deviáns csoportokkal és újsütet? kisegyházakkal és szektákkal" való riogatás, amely eszköz már a Horthy-korszakban is fegyverként működött a jobboldal előítélettárában.

A vitairat szerint az MSZP-t csak a hatalomgyakorlás révén szerezhető presztízs és anyagi javak tartják fönn. Az 1994-es választásokon pedig az 1948–50-es szövetség jött újra létre. A polgári nemzet kialakulásának "megakasztására fog össze újra meg újra a polgári Magyarország ellen az egymással rejtett, titkolt, végzetszerűen bensőséges kapcsolatban álló szocialista és harmadik vertikum (az SZDSZ)".

A másik fő vonala a vitairatnak a saját párt hitelességének igazolása. Ennek kapcsán jelenik meg az a meghökkentő állítás, miszerint a második világháború végére a polgárság Magyarországon elérte a 60 százalékos arányt. Szó szerint imigyen: "1947 előtti magyar társadalom háromötödét-kétharmadát kitevő polgárság". Megjegyzem: egy ilyen kijelentés érettségi vizsgán akár bukást is jelenthetne. Ez a szám úgy jöhetett ki, ha az állítást tevő szerzők a polgárság közé számították az 5-8-10 holdas parasztságot és a hozzájuk hasonló szinten élő kispolgárságot, akik viszont a polgári szinttől olyannyira távol estek, hogy például a minimális megélhetéshez egy család számára legalább 25-30 hold szükségeltetett, a polgárságra jellemző egyéb egzisztenciális és szellemi feltételekről nem is szólva. Erre a történelmet nagymértékben meghamisító, hajmeresztő állításra persze azért van szükség, hogy a vitairat további koncepciós állításait hihetővé tegye. 

Ezen egyik állítás az, hogy az 56-os forradalmat csak ez a 2/3-os arányú polgári Magyarország hajtotta végre, mint ahogy később 56 után ezzel a polgársággal kötött informális megegyezést a hatalom. Ennek a következménye a viszonylagos anyagi jólétet és biztonságot nyújtó Kádár-rendszer. Így az 56-os forradalom eredményeit és a kádárista gulyáskommunizmus iránti nosztalgiának jelenkori politikai hozadékait is magának söpörheti be a Fidesz.

A módszer megegyezik a vulgármarxista történetírás technikáival. Ott találkozhatunk a különböző korokban, az ókortól a 20. századig – a marxista forradalmi elmélet igazolására – feltűnő "proletárforradalmakkal". Ennek mintájára a Fidesz vitairatában felbukkan a győztes polgár képe, aki a kor valós viszonyaival mit sem törődve már a második világháború végére 60 százalékos arányt ér el a magyar társadalomban, majd végrehajtja az 56-os forradalmat, és Kádáréktól informális megegyezést kicsikarva elindítja a polgárosodást az új gazdasági mechanizmusban. (1956 főként diák- és munkásmegmozdulás volt, például a felvételi pontrendszer miatt nagyrészt munkás-paraszt származásúak voltak.)

Persze a politikai szándék itt is tetten érhető: nemcsak azoknak megkönnyíteni az utat a Fidesz által létrehozott pártszövetségbe, akik számára a 45 előtti időszak volt rózsás eszmélkedésük korszaka, vagy akiknek 56-os élményeik a meghatározóak, hanem azoknak is, akiknek a kádári gulyáskommunizmus volt boldogulásuk, érett alkotóerejük időszaka. A polgárság fogalmának ilyetén kitágításával remélve a párt szavazóbázisának kitágulását.

A globalizáció kihívásainak több fejezetet szentel az elemzés, bizonyos pozitív jelenségek elismerése mellett a tőkekoncentráció következtében kialakult nemzetközi vállalatbirodalmakat kárhoztatva, elsősorban nekik tulajdonítja a folyamat negatív elemeit: az egyes államok nemzeti jellegzetességének fellazítását, a nemzeti gazdaságokra gyakorolt hatást többek között a Világbankon, a Nemzetközi Valutaalapon, a Világkereskedelmi Szervezeten keresztül. Ezenkívül ezek a nemzetek fölé nőtt globális hatalmak "kulturális nyomást fejtenek ki a nemzetállamokon átívelő egységes piac kialakítása érdekében" nemzeti kultúrák közötti különbségek felszámolására. "Társadalom- és emberalakító hatásuk van (…) a kezükben lévő gazdasági, szervezeti és kommunikációs hatalom segítségével." Itt ugyanazzal a problémával találkozunk, mint a vitairat többi részében, hogy jórészt spontán folyamatokat, a globalizációs kultúra terjedését egy világelit által tudatosan megszervezett előrenyomulásként jellemez, ezután megadva a szerinte szükséges, tudatosan szervezett ellenválaszt Magyarországon: a nemzeti kohézió megerősítését.



Messiási politika?



Mik ezek a kohéziós erők? Az elemzés szerint az 1990-es rendszerváltással eldőlt, hogy lesz polgár Magyarországon, "most az a kérdés, hogy milyen lesz ez a polgár". Fel is vázolja, hogy milyennek kell lennie a magyar polgár "személyiségszerkezetének". (A magyar polgár kiskátéja – a szerző) Kulcskifejezések: "a lelkiismeret intézménye", "önvizsgálat", "a világ helyretolására érzett belső késztetés és lelkiismereti parancs", "bűnbánat", "jóvátétel", "megbocsátás", vagyis a "kereszténység által végső formába hozott, lelkiismerettel rendelkező és a közösség fölérendeltségét elfogadó humánus ember." 

Gyakorlatilag a Fidesz ideológiagyártója messiási programmal rukkol elő, hiszen a "kizökkent világ helyretolása" nem egy egyszer? feladat, főleg nem egy polgári demokráciában tevékenykedő párt számára. A kereszténység filozófiájából kialakított – ahogy írja ez a vitairat – humánus ember kétségtelenül újszer? a mai magyar politikai közbeszédben. Emlékeim szerint 1989-ben sokakkal együtt örültünk a különféle embertípusok – akkor a szocialistának nevezett – politikai "kihalásának". 

Barokkos, lelkigyakorlatos, személyiségformáló kézikönyvekbe inkább, mint pártprogramba illő kifejezések. De a cél világos: a kialakuló polgárság szellemi minőségét meghatározni, vagyis ideológiai befolyást, lelki és szellemi hatalmat kiépíteni a polgárság felett. A hajdanvolt klerikalizmus és politikai katolicizmus szóhasználata jelenik meg a vitairatban. Ezeknek a politikai ideológiáknak a bölcsője a múlt század második fele, mikoris a liberális demokráciák előretörése következtében a politikai hatalomból kiszoruló, kárvallott katolikus klérus az ellentámadást politikai szinten elindította. Magyarországon Prohászka úttörő tevékenysége után a Horthy-rendszer jelentette a klerikalizmus és a politikai katolicizmus virágkorát. A jelenlegi klerikalizmus elsősorban az ideológiai befolyás kiépítésére törekszik. Ezt alátámasztja a Fidesz tervezett intézkedései az egyházi házasságkötés állami elismeréséről, a papok fizetésének és nyugdíjának finanszírozásáról, az iskolákban bevezetendő hitoktatás és választhatóan az etika oktatásáról, és az egyházi kegyhelyek állami felújításáról. Itt lehet látni, hogy a "polgári kormány" nemcsak beszél, hanem a kimondottaknak megfelelően cselekszik is. Az állam és egyház alkotmányos különválasztását teljesen figyelmen kívül hagyó gondolatmenet már a polgári állam alapjait is veszélyezteti, egy klerikális rendszer kialakulásához vezethetnek.



Újsütet? kollektivizmus



Az 1990-es rendszerváltás értékeivel való szembefordulást jelenti az a megjegyzés, miszerint "kezdetben természetesnek tűnt az egyénnek mint önértéknek erőteljes hangsúlyozása, jogai előtérbe állítása és védelme, az emberi jogoknak és különleges garanciáiknak az Alkotmány szövegében kapott nagy szerepe. (…) Ma azonban ideje volna, hogy a közösségnek mint egésznek a rovására terjeszkedő egyénnel szembeni védelmét újra megfontoljuk." Nem lehet tudni, hogy pontosan mire vonatkozik ez a megjegyzés, az azonban biztos, hogy a hagyományos polgári felfogás az egyes ember méltóságából és természetes emberi jogaiból vezeti le az alkotmányos alapelveket (például a tulajdonszerzés, vállalkozás szabadsága, a lelkiismeret és a vallás szabadsága, szólásszabadság stb.). A közösségi jogok is ezekre az egyéni alkotmányos jogokra alapulnak. A közösségnek milyen védelme az, amelyik szemben áll az egyéni alkotmányos jogokkal? Milyen politikai erő az, amelynek programja megvalósulása útjában az egyéni alkotmányos jogok vannak?

Ennek a kollektivista szemléletnek az igénye, sőt követelménye jelenik meg a történelemhez való viszony kérdésében: "Sajátos kiágazása a közösség mint egyén fölé rendelt érték és a nemzet mint sajátos közösség problémájának a nemzeti történelemhez való viszony." Vagyis magyarra fordítva e kifejezéseket: A helyes nemzettudat egyik kifejeződése a nemzet történelmének a helyes értékelése. Egyetértve ezzel az állítással valóban az elmúlt években a nemzettudat igen jelentős torzulásaival találkozhatunk pont a jelenlegi kormányoldalhoz számítható erők szellemi termékeiben: Sacra Corona, történelmi kérdéseket érintő tanulmányok, kormányzati propagandafilmek és rendezvények. Már a történelmi filmek témája is a közkelet? történelemfelfogás ferdítését célozza. Csak olyan témák feldolgozása várható az eljövendő években, amelyek valahogy beilleszthetőek a Szent István-i állameszmén nyugvó jobboldali konzervatív nemzetfelfogásba (Sacra Corona, Mátyás, Széchenyi, gróf Bethlen István), akik viszont valóban a magyar nép hősei voltak (Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Kossuth) manapság másodrend? és elfeledett alakjai a mai rezsim felfogásának. Életük és felfogásuk szerintük talán nem illeszthető a mai kor üzenetéhez, talán a szabadsághoz (így a vallásszabadsághoz is) való viszonyuk miatt. Ugyanakkor folyik Teleki és Bethlen, és velük együtt a Horthy-korszak rehabilitálása. 

A leírtak summázataként: a polgárinak nevezett oldal felfogása nem polgári, mögötte valamilyen más eszme rejtezik, próbálván a ma oly népszerű "polgár" szó jó csengését kihasználni. Ezen az úton nem a történelmi fejlődés főutcájára jutunk.

Olvasson tovább: