Kereső toggle

A hatalom kártyái

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jól informáltnak lenni befolyást, hatalmat jelent. Az információs jogok állapota ezért hatalmi kérdés is.
A személyes adatok védelmét és a közérdek? információkhoz való szabad hozzáférés jogát egyre több támadás éri. Bomlófélben van az a széles kör? politikai konszenzus, ami 1992-ben az akkori koalíciós és ellenzéki pártokat a személyi adatok védelméről és a közérdek? adatok nyilvánosságáról szóló törvény megalkotására sarkallta.

A magánszféra védelmét és az állami élet átláthatóságát megalapozó, egyszerűen csak adatvédelmi törvénynek nevezett jogszabály a nyilvánosság és a titkosság határait volt hivatott újrarajzolni egy olyan totalitárius korszak után, amelyre a hatósági mindentudásra való törekvés, a magánszféra tetszés szerinti átvilágíthatósága, másfelől pedig a közügyek fölötti állami titkolózás volt a jellemző. Az új szabályozás megszüntette az állam információs monopóliumát: a polgárok jogot nyertek a hatalom kártyáiba való betekintésre és önrendelkezést személyes adataik fölött. Biztonságos magánszféra nélkül nincsen emberi méltóság. Jól informált társadalom nélkül pedig nincsen valódi demokrácia, hiszen ahhoz, hogy a polgárok felelősen dönthessenek, szükséges az, hogy mindazon információkat megtudják, amelyek döntésüket megalapozottá teszik.

A szinte korlátlan adattárolást és adatrendszerezést szolgáló számítógépek és más, a titkos adatrögzítést lehetővé tevő technikai eszközök megjelenése, rohamos fejlődése addig soha nem látott veszélynek tette ki a magánszférát. Azt észreveszi az ember, ha ellopják a pénztárcáját, adatai, titkai azonban észrevétlenül orozhatóak el és használhatóak fel ellene. A könny? és nehezen ellenőrizhető központi adatfelhalmozás, az államigazgatás automatizálása és elbürokratizálódása az államélet demokratikus ellenőrzését nehezítette el. A technikai fejlődés által előidézett potenciális veszélyek miatt a magánszféra védelme és a közügyekről való szabad informálódás jogának garantálása ezért még a legdemokratikusabb hagyományokkal rendelkező országokban is speciális szabályozást, különleges garanciákat igényelt. Meg kellett erősíteni a magánszférát védő, valamint a közügyekről való tájékozódást garantáló hagyományos jogokat. Így egészült ki a magántitok, illetve a levéltitok addigi védelme a személyes adatok védelmével, a sajtószabadság pedig az információszabadsággal. 

Az Amerikai Egyesült Államokban a kormányzati információk megismerését szavatoló törvényt – találóan utalva az állami szférával szemben támasztott átláthatósági követelményre – "Government in Sunshine Act"-nek, azaz "Kormányzat a napfényben" törvénynek hívják. A személyes adatok védelmére a hagyományos bírósági rendszeren kívül sokhelyütt külön erre szakosított intézmények, mint például adatvédelmi ombudsman, adatvédelmi bizottság vagy tanács ügyelnek. Hazánkban nemcsak a technikai fejlődés keltette "veszélyes üzem" (adatainkat mintegy 29 ezer állami, önkormányzati, illetve magánszférához kapcsolódó nyilvántartásban tárolják), hanem a hatalomgyakorlás pártállami metódusának beidegződéséből, az adatvédelmi kultúra hiányából fakadó veszélyek is indokolták, hogy 1992-ben az Országgyűlés az akkori parlamenti pártok egyetértésével védekezésül önálló országgyűlési biztos felügyelete alá rendelje az információs jogok speciális területét. 

Az információ és a hatalom szerves összefüggése miatt a mindenkori adatvédelmi biztos működése különösen érzékeny, hiszen minden egyes állásfoglalása természetszerűen hatalmi érdekeket sért. Ráadásul az adatvédelmi ombudsmannak megválasztott Majtényi László előző munkásságát ismerve (számos kiváló publikációt írt az alkotmányjog, az adatvédelem, az ombudsman-intézmények témaköreiben) senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy személyében a téma olyan elkötelezettjét választják adatvédelmi biztossá, aki nem ijed meg olyan, addig érinthetetlennek hitt állami intézmények tekintélyétől, mint a nemzetbiztonsági, rendőri szervek, adóhivatalok. 

Így is történt: Majtényi László idestova ötéves hivatali ideje alatt alig maradt olyan államhatalmi, közigazgatási terület, aminek ne nézett volna a körmére, ne okozott volna kellemetlen perceket nekik indokolatlan titkolózásukat, vagy adatgyűjtésüket jogellenesnek, visszásnak nyilvánító állásfoglalásaival. Fújhatott bármilyen szél, lehetett az ország miniszterelnöke Horn Gyula, vagy lehet Orbán Viktor. A kormányülések tartalmi dokumentálására irányuló 1999-es felhívása különösen nagy port vert fel. Előzménye az volt, hogy az Orbán–

Torgyán kormány a hivatalba lépése után megszüntette a kormányüléseken elhangzottak tartalmi rögzítését, lehetetlenné téve ezzel utódai és az utókor tájékozódását. Majtényi a jelentésében leszögezte, hogy ezzel a kormány "az 1848 óta, tehát több mint 150 éve tartó hagyománnyal szakít". Kertelés nélkül leírta, hogy a jogalkotónak "tekintettel kell lennie arra, hogy a kormány, mint testület nem magánemberek gyülekezete, hanem a politikai intézményrendszerben kulcsszerepet játszó szerv", így működésének tartalmi dokumentálása elengedhetetlen. Hasonlóan fontos, a titkolózásnak határt szabó állásfoglalás volt az országgyűlési bizottsági jegyzőkönyvek bárki által történő megismerhetőségének kinyilvánítása. Az adatvédelmi biztos évente könyv alakban megjelenő beszámolói – a többi országgyűlési biztoséval egyetemben – a hazai emberi jogi irodalom legtanulságosabb, legszínesebb olvasmányai közé tartoznak.

A fentiek tükrében szinte törvényszerűnek tetszik, hogy az alkotmányos jogok alapjait kikezdő jelenlegi érában a kormányzati működés parlamenti ellenőrzésének elnehezítése, a sajtószabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság, a munkavállalók jogainak csorbítása mellett, az információs jogok és intézményrendszerük is támadás alá kerültek. A közelmúltban a MIÉP és Répássy Róbert (Fidesz frakcióvezető-helyettes) egyaránt kifejezték, hogy fel kellene számolni az önálló adatvédelmi biztosi hivatalt. Az Országimázs Központ rendre megtagadja a közpénzek felhasználására vonatkozó információkérést, jelenleg szocialista országgyűlési képviselők perrel próbálják adatközlésre rászorítani. A közpénzek útjának nyomon követését más esetekben is előszeretettel gátolják meg üzleti titokra hivatkozással. A Nemzetbiztonsági Hivatal nyíltan, következmények nélkül hirdetheti, hogy vallási kisebbségeket figyel meg. A népszámláláson a polgárok vallási hovatartozását is firtatják. A Belügyminisztérium bocsánatkérés helyett nevetséges magyarázkodással próbálja bagatellizálni, hogy népszámlálási biztosnak álcázva kormányőröket küldött több mint ezer lakásba. A kormánytöbbség lelkiismeret-furdalás nélkül leszavazza az ügy parlamenti kivizsgálására irányuló szabaddemokrata indítványt. A Belügyminisztérium nem titkolja, hogy saját, sok millió forintos anyagi hasznára polgárok személyi adataival kereskedik. A legnagyobb kormányzó párt veszélyes precedenst teremtve ököljogot alkalmaz az egyik országos napilap ellen: ahelyett, hogy a vele keletkezett vitában bíróságra bízná az igazságszolgáltatást, egyszerűen kizárja a kongresszusáról, demonstratív fricskát adva ezzel az információszabadságnak. 

Az információs jogok kilátásai nem veszélytelenek. Az újságírók, akiknek hivatásuknál fogva élen kéne járniuk legkisebb közös többszörösük, az információszabadság védelmében, végzetesen megosztottak. A Magyar Nemzet szerkesztője tüntetően kivonul az említett Fidesz kontra Magyar Hírlap ügyet taglaló szakmai fórumról, nem számolva azzal, hogy legközelebb esetleg az ő lapját tiltja majd ki valamelyik párt, és hogy normává válhat a sajtóorgánumok kizárása közéleti eseményekről. 

Az igazsághoz sajnos az is hozzátartozik, hogy volt néhány olyan eset, amikor a közvélemény előtt is eléggé hathatósan sikerült például a személyes adatvédelem eszméjét lejáratni a jogok mesterséges szembeállításával, ezért jóhiszem? vevők is szép számmal akadnak az információs jogok korlátozására. A legkirívóbb ezek közül az a máig nem orvosolt anomália, amikor e jog ürügyén az egykori spiclik adatait védik azok elől, akiknek az életét tönkretették, elzárva ezzel az utóbbiakat még az erkölcsi elégtétel elől is. Bármilyen összetétel? kormány is volt eddig 1990 óta, az egykori besúgók védelme töretlen maradt. Az úgynevezett ügynöktörvény ezért mind a mai napig a rendszerváltás megcsúfolása. Sokszor a rendőrség és a pénzügyi illetékesek sem fukarkodnak hangulatkeltő célzattal megjegyezni, hogy a személyes adatok védelme "akadályozza őket" a bűnözés és az adócsalás elleni küzdelemben. 

Mindezek a felhangok sem feledtethetik azonban, hogy a nyilvánosság és a titkosság határvonalának karbantartása mennyire elemi fontosságú egy demokratikus jogállamban. Aki demokrata, nem maradhat néma a határsértések láttán.

(a szerző ügyvéd)

Olvasson tovább: