Kereső toggle

Nagy változások előtt a Közel-Kelet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A moszkvai Izrael–Közel–Kelet Intézet igazgatója a Novosztyi hírügynökség közreműködésével
lapunk számára eljuttatott elemzésében azt állítja, hogy az oslói folyamat
megszakadása után új erőviszonyok alakulnak ki a Közel-Keleten.

Jasszer Arafat többet harcolt ki, mint amit eredetileg akart: a Camp David-i találkozón
Barak nagyobb engedményeket javasolt, mint annak idején Rabin és Peresz, azonban a
palesztin vezető elutasította ezeket a javaslatokat, és a helyzetet saját forgatókönyve
szerint alakította, amely az erőszak fellángolásához vezetett. A világsajtó közreműködésével
Arafat művészien játszotta meg a "Dávid harca Góliáttal" kártyát, azaz hogy a
palesztin Dávid elkeseredetten harcol az izraeli Góliáttal a függetlenségéért.
Ezzel a palesztin vezető a világ közvéleménye előtt megnyerte az információs csatát,
amelynek Izraelre gyakorolt hatását nem szabad lekicsinyelni. Izrael a konfliktusban nem
tudja realizálni – elsősorban katonai – fölényét, mivel igyekszik óvni polgárai
és katonái életét. A szembenállás főként az arab országok – elsősorban Szaúd-Arábia
– részéről jelentős előnyöket juttat a palesztin felső vezetésnek az áldozatokért
nyújtott kompenzációként. Bár a jelen helyzet az amerikai vagy európai mentalitás
szerint nem tekinthető normálisnak, viszont lehetővé teszi, hogy a palesztin vezetők
megindokolják az áldozatokat az azokat elszenvedő emberek és családjaik számára,
amivel valójában ösztönzést nyújtanak a további öngyilkos akciókhoz.

A palesztin vezér azon reményei, hogy a tömeges áldozatok láttán a nemzetközi erők
közbeavatkoznak, nem valósultak meg, ami elsősorban az izraeli katonák kitartásának
köszönhető. Egy hónappal az összetűzések kezdete után az sem valószínű, hogy
Arafatnak sikerül a régiót bevonni egy háborúba.

Oroszország helyzetét a konfliktus megoldásában nem szabad alábecsülni. Bármilyen
paradoxon, de a Szovjetunió a maga idején az általa is támogatott szélsőséges erőkkel
és áramlatokkal szemben egyfajta visszatartó tényezőként is hatott. A hidegháború
idején ezek az erők vagy Moszkvára vagy Washingtonra tekinthettek csak.

A Szovjetunió szétesése után Oroszország csak az egyik résztvevője maradt a közel-keleti
békefolyamatnak, mondhatnánk kisebb résztvevője. Arra hivatott, hogy érdekszférájában
és lehetőségének keretei között kibékítse az ellenséges feleket, de nem osztozhat
az USA vagy Európa felelősségében.

A Szovjetuniótól örökölt jó arab és palesztin kapcsolataival együtt Moszkva gyümölcsöző
viszonyt tart fenn Izraellel, és tekintettel kell lennie az ott élő mintegy egymillió
oroszajkú kivándoroltra is. Oroszország és Izrael érdekazonossága egyre inkább érezhető
az iszlám szélsőségesek elleni harcban. Ezeknek az erőknek a számára a palesztin
szembenállás megszűnése egyben az "iszlám dzsihád" alaptalanná válását is
jelentené, melyet most az iszlám világ legtöbb állama támogat.

A jelenlegi konfliktus tükrében meglehetősen pesszimistán látom az események további
menetét. Jasszer Arafatnak sikerült mindaz, ami korábban egyetlen izraeli politikusnak
sem: tevékenységére válaszul kezd Izraelben kialakulni egy széles nemzeti konszenzus
a palesztinokkal való viszonyról. Mindezek eredményeként – jobbról és balról is
– nagy az izraeli társadalom nyomása a nemzeti egységkormány megalakítására. Minél
tovább húzódik a konfliktus, annál nagyobb az esély ennek létrejöttére.

Szemmel látható, hogy a sok áldozatot követelő ellenségeskedés a felek között új
erőviszonyok kialakulását fogja eredményezni. Úgy tűnik, hogy ennek eredményeképpen
ki fog szorulni Arafat a tárgyalási folyamatból.

A korábbi, oslói folyamaton alapuló végleges rendezés aligha következik be, inkább
várható Izrael és Palesztina különválása – az eddigi gazdasági, közlekedési,
technikai és egyéb kapcsolatok megszakítása vagy jelentős beszűkülése mellett.
Izraelnek pedig, bármilyen nehéz, reális és védhető határokat kell meghúznia a
palesztinokkal szemben.

Olvasson tovább: