Kereső toggle

Döglött halak és döglött gondolatok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Románia most kezdi a kemény vizsgasorozatot, a felvételi tárgyalásokat az uniós
csatlakozáshoz – és az is kiderült, hogy a ciánszennyezés ügye komoly vizsgatétel.
Románia azonban a jelek szerint egyelőre nem tud európai válaszokat adni az ilyen
kritikus helyzetekre. Pontosabban ad európai választ is, nyilván abban a reményben,
hogy Európa csak azt hallja.

Való igaz, kellemetlen egybeesés, hogy a ciánszennyezés épp akkor került a világ
képernyőire és címlapjaira, amikor az unió, ha szimbolikusan is, megkezdte a tárgyalásokat
a második jelöltkör tagjaival. Brüsszelben hamar kiderült, hogy az Európai Bizottságot
nagyon is érdekli a történet, hogy is ne érdekelné. Egyfelől az európai közösség
érthető módon maga is aggódik amiatt, hogy olyan államokat vegyen fel, ahonnan a
kontinenst különféle veszedelmek érhetik. Másfelől a ciánügy kezelésében elég
pontosan lemérhető, mely országokban mennyire fejlett az az ökológiai szemlélet,
amely a törvénykezésen és a konkrét intézkedéseken túl a valóságos alapját adja
ember, civilizáció és természet viszonylag harmonikus együttélésének. Petre Roman
külügyminiszter ez ügyben nagyszerűen szerepelt, mondhatni a brüsszeli vizsga jeles
volt: ottani válaszai a felelősségteljes és igazságos politikus szavai voltak.

Aztán Petre Roman hazaérkezett Bukarestbe, és a lehető legélesebben utasította el a
felelősség kérdését. Ő ugyan továbbra is azt mondta, hogy Románia vállalja a
felelősséget, de kiderült, hogy ez addig terjed, hogy Románia értesítette a ciánról
Magyarországot, és hogy Románia is mélyen elítéli az Aurul részvénytársaságot.
Pontosabban még azt sem: Petre Roman ugyanis, miközben logikátlannak nevezte, hogy a
vizsgálat lezárta előtt bárki is perről beszéljen, ő maga prejudikálta a vizsgálat
eredményét azzal, hogy nem történt hanyagság, emberi hiba, csak a természeti-meteorológiai
tényezők szerencsétlen összejátszása: nem lehet senkit bűnössé tenni. Ezzel Roman
tulajdonképp még az ellenzéki politikusokon is túltett, akik "csak" amiatt aggódtak,
hogy Magyarország nemcsak az Aurult, de magát Romániát is felelősnek tartja. Ami amúgy
azért teljesen természetes, és erről a nyilatkozó politikusok általában mélyen
hallgatnak, mivel az Aurul tulajdonosa majdnem felerészben – az Aurul szomszédságában
dolgozó állami vállalaton keresztül – maga a román állam.

Miután Romániában egy héten át gyakorlatilag elhallgatták, hogy bármi fontos történt
volna, új kampány indult, amelynek lényege, hogy a magyar fél felnagyítja a történteket,
és kihasználja a tiszai pusztulást Románia ellen, a maga politikai-gazdasági érdekei
szerint. A hangütés érdeme a máramarosi prefektusé, de hasonlóképp beszélt a környezetvédelmi
miniszter, aki egyébként nem sokkal azután, hogy betegsége miatt nem vállalta a találkozást
magyar kollégájával, elég jó színben utasított el bármiféle felelősséget élőben
egy tévéhíradóban. A hárításnak ez a hulláma időnként olyan fordulatokat vett,
hogy a higgadt megfigyelő gyomra is fel-felkavarodott, például amikor nem kisebb személyiség,
mint a szenátus környezetvédelmi bizottságának elnöke állította, hogy a magyarok
egy halgazdaságból vittek döglött halakat a Tisza partjára, hogy ott rögzítsék a
kamerák a látványt. A magyarázat pedig minderre az, hogy Magyarország így akarja
megnehezíteni Románia uniós tagságát, valamint így akar európai pénzekhez, segítséghez
jutni. Ezután jön pedig az igazi csavar: ugyanazok, akik közlik, hogy a ciánszennyezésnek
semmi különösebb katasztrófahatása nem volt, azzal állnak elő, hogy bezzeg a
balesetnek milyen rettenetes következményei voltak – Romániára nézve; ugyanazok,
akik azzal érvelnek, hogy mivel a Szamoson nem volt halpusztulás, a Tiszán sem
lehetett, váratlanul azzal jönnek, hogy az európai segítség nem Magyarországot,
hanem Romániát illeti.

Lehetne mindezt jelzőkkel és határozókkal kommentálni, de nem érdemes. Románia reagálása
a történtekre ugyanolyan balkáni, mint sok más megnyilvánulása. Együttérzésnek, a
katasztrófa iránti döbbenetnek sem a sajtóban, sem a politikai szférában nincs
nyoma: az általános habitus pontosan ugyanaz, mint amikor nem természeti-ökológiai,
hanem kisebbségi vagy politikai témáról van szó. Magyarországgal kapcsolatban bárki
bármit megenged magának, a legmagasabb politikusi körökben sem probléma a szimpla
hazudozás. A közvéleményt ez a baleset döbbenthette volna rá arra, hogy mennyire
fontos a környezetvédelem szempontja, hogy mennyire másként kell gondolkodni termelésről,
gazdaságról, mennyire fontos lenne a környezeti megfontolások elsődlegessége, és
hogy a természeti környezet mennyire egy régióba sorolja a szomszédos országokat –
nos minderről alig esik szó.

A reagálásoknak mégiscsak az a legkeményebb mozzanata, még ha első hallásra nem is
ez tűnik legdurvábbnak, hogy a külügyminiszter politikai támadásnak állítja be,
amikor a károkat szenvedő fél komolyan felveti a felelősség kérdését, nemcsak szólamként
az európai színfalak előtt. Ha ez vizsga volt az európai iskolában, akkor Románia
elbukta az akadályt, függetlenül attól, milyen nemzetközi testület mit mond majd a történtekről:
a kollektív hárítás és hazudozás légköre továbbra is az egész társadalmat fertőzi,
és úgy öli ki belőle az igazi európai gondolatokat, mint a cián a halakat a folyóvízből.

Olvasson tovább: