A Tiszába ömlött ciánhoz hasonlóan a meggyilkolt folyó körüli purparlé is már
három hete folyik. Az 1986-os csernobili katasztrófához kísértetiesen hasonlóan
azonban a nemzetközi sajtó mégis csak az utóbbi héten figyelt fel a rendkívüli
helyzetre. A tragédiát ez idő alatt magyar, román és nem utolsósorban ausztrál
részről több esetben is igen "furcsa" megnyilatkozások kísérték. Ami hazánkat
illeti, a helyzetben megnyilvánuló fejetlenséget jól mutatják az egymásnak
ellentmondó miniszteri és helyettes államtitkári nyilatkozatok (Pepó kontra
Borbély); illetve az a – magyar olvasóknak talán nem meglepő – helyzet, hogy azok
a nagy vitákat indukáló elméletek (vasszulfát, lehalászás), melyek szerint a
katasztrófa megelőzhető vagy legalábbis mérsékelhető lett volna, már azután
láttak napvilágot, hogy a cián régen elhagyta az országot és javában a román
vidéken elterülő Duna-delta felé tartott. A tragikomikumot fokozandó Szolnokon –
mint arról tudósítónk beszámolt – ezen felül megjelentek az első
ciánfertőzésben szenvedő álbetegek is, akik saját bevallásuk szerint egész
családjukat megfertőzték. Mindeközben az EU-csatlakozási késedelemtől tartó
Románia elismeri ugyan az ökológiai katasztrófa tényét, és abban való
felelősségét, azonban a kártérítéstől elzárkózik, mondván, hogy ez az ausztrál
cég felelőssége. Ez utóbbi ugyanakkor arról beszél, hogy a több száz tonnányi, 23
fajta hal elpusztulásának oka a megfázás, és ezzel minden bizonnyal a kihűlés felé
"segíti" a magyar–ausztrál kapcsolatokat.
Marosvásárhelyi tudósítónk elemzése és szolnoki munkatársunk beszámolója:
Döglött halak és döglött gondolatok
Maradtak túlélők
