Kereső toggle

Megvásárolt mandátumok

A Család politikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Nálunk most már a pénz beszél" – kommentálják mind a politikai, mind a
"sima" közéleti eseményeket immár jó pár éve. Néhányan felemlítik ugyan a
megfelelő emberekkel való megfelelő viszony szükségességét, de őket is általában
elintézik azzal, hogy "ha van pénz, lesz kapcsolat is". Példaként többnyire a
szinte minden orosz városban megtelepedett kaukázusiakra hivatkoznak, akik bőséges
anyagi forrásaiknak köszönhetően rekordidő alatt egész kapcsolatrendszerre tesznek
szert.



Borisz Berezovszkij orosz milliárdos. Parlamenti mandátuma védelmet jelent
    Fotó: Vlaszty

A tisztviselői korrupció rég nem számít új jelenségnek Oroszországban, és természetesen
nemcsak a kaukázusiakat érinti, hanem az öszszes vállalkozót és az alvilág minden képviselőjét,
akármilyen nemzetiség? is legyen. Ami a vállalkozókat illeti, többnyire kötelező
"tejelniük" – különben megnézhetik magukat. Pár évvel ezelőtt egy jól menő
moszkvai cég munkatársa mesélte nekem, hogy bárkinek, aki hozzájuk jön, és nem tesz
a csinovnyik zsebébe pár ezer dollárt, az ügye rögtön a fiók mélyére kerül. Maga
a közlékeny munkatárs kétezer dollárt keresett havonta, a csúszópénzekhez nem volt
"hozzáférése", és állítása szerint ő a cégénél csak egy támogatásból élő
szegény csórónak számított.

Az 1998. augusztus 17-i krach után, mikor a rubel a mélybe zuhant, a dollár pedig négyszer
drágább lett, már más szemmel néztek egy havi 2000 dollárt kereső emberre. Azonban
ennyit azok kerestek, akik azelőtt tízezret… Azok pedig, akik milliókkal vagy legalább
százezrekkel operáltak, még nagyobb befolyást nyertek a hatalom és a társadalom
felett. Valahogy így reagálták le egy Szentpétervár környéki városkában is azt a
tényt, hogy a helyi rendőrfőnök, aki biztos, hogy nem keres havonta 200 dollárnál többet,
egy vadonatúj, 30 ezer dolláros Volvo birtokosa lett. Az autót ajándékba kapta egy
ottani nagyvállalkozótól – a helyi lakosok pedig már levonták a következtetést,
kinek az érdekeit fogja ezután képviselni.

Eleinte, mikor a hatalom képviselőinek és volt vállalatigazgatóknak a birtokában nem
voltak ilyen gigantikus összegek, az egyszer? nép úgy hitte, a pénz hatalma nem más,
mint a demokrácia egyik velejárója és bizonyítéka. Azok az emberek, akik a totális
áruhiány alatt elég sok rubelt halmoztak fel, abban bíztak, hogy majd a demokratikus
piacgazdaság jobb életszínvonalra emeli őket.

Azonban alighogy megjelentek az áruk a boltokban, a rubel rohamosan vesztett az értékéből,
és a bérek is csökkentek.

Ez volt az első kiábrándulás. "Viszont lehetőségünk van rátermett és becsületes
képviselőket választani, akik nem pártok, hanem a mi érdekeinket tartják szem előtt"
– vigasztalódtak sokan. És valóban, a kommunisták után sok demokratikus beállítottságú
képviselő kapott mandátumot: volt, aki a dumába került, többen lettek polgármesterek,
kormányzók. Azonban nem mindenki volt képes ellenállni a pénz mindent beszippantó
erejének. Az országon botrányok sorozata futott végig, melyek különböző
demokratikus tisztviselők korruptságáról szóltak. Maga a demokrácia fellegvárának
számító Kreml, Jelcinnel az élen, a pénz hatalmát az ellenzékkel vívott harcban
kezdte hasznosítani.

Kiderült, hogy a duma több képviselőjének pénzt ajánlottak egy-egy miniszterelnök-jelölt
támogatásáért. Egyes források szerint Csernomirgyinért és Kirijenkóért 10 ezer
dollár járt, azért pedig, hogy a Jelcin elleni vádemelési szavazás során távol
maradjanak, 30 ezer. Úgyhogy az ügyet támogató ellenzékiek nem bánkódhattak túlzottan
ügyük elvesztésekor – mint tudjuk, az impeachment nem sikerült.

A pénz hatalmát a jelenlegi duma-, illetve kormányzóválasztások is demonstrálták:
szinte egyetlen független, önálló jelölt sem indult. A kilencvenes évekkel ellentétben
minden egyes jelölt mögött jól kivehető "háttér" volt. Hát igen, pénz nélkül
nincs kampány. Egy-egy dumajelölt kampányköltsége minimum 900 ezer dollárra rúg.

Tény, hogy manapság az orosz politikusok függenek a pénztől. Pénz kell a hatalomra
jutáshoz, de az abban való megmaradáshoz is. A vállalkozók és az alvilág urai pedig
készek adni. Adni adnak, de a politikusoknak be is kell forgatni ezeket az összegeket,
hogy azok tükröződjenek a kedvezményes adó- és vámrendeletekben, nagy megrendelésekben,
melyeket persze a közös városi kasszából fizetnek majd ki. Ezzel egy időben érdekes
folyamatok zajlanak. Egyfelől sok tisztviselő és politikus szerez hatalmat, hogy annak
segítségével beevezzen a biznisz világába. Fő célpontjuk általában a banki vagy
energiakereskedelmi szféra – semmiképp sem a termelői.

Másfelől az üzletemberek – a bűnöző rétegből valókat is beleértve – leghőbb
vágya a képviselői mandátum, melynek segítségével egyrészt mentelmi jogra tesznek
szert, ezenkívül a költségvetési pénzekhez is hozzáférnek. Csak ezzel magyarázható
némely annyira hírhedtnek számító személy képviselővé válása mint például
Borisz Berezovszkij és Roman Abramovics. Mindketten tagjai az úgynevezett "Családnak",
amelyhez állítólag még Jelcin és lánya, Tatjána Djácsenko, illetve a hozzájuk közel
álló politikusok és üzletemberek is hozzátartoznak. A Család körül igen sok pénzügyi
botrány volt, melyek közül a legnagyobb vihart az kavarta, amikor Oroszországból dollármilliók
folytak át a New York Bankon keresztül, a másik pedig egy svájci építkezési vállalat,
a Mabetex busás hasznú megrendelésekhez juttatása volt kenőpénzek segítségével.
Ezek a gyanúsítások mindmáig nincsenek bebizonyítva; azonban Berezovszkij és
Abramovics nyilatkozatai, miszerint ha képviselők lesznek, Oroszország javán kívánnak
munkálkodni és továbbvezetni azt a demokrácia útján, megvető és kesernyés nevetést
váltanak ki az oroszokból.

A szemükben a pénz hatalma rég nem a demokrácia velejárója többé, hanem épp annak
fogvatartója, olyan személyek által, akik tisztességtelen úton tettek szert
vagyonukra. Többen abban reménykednek, hogy Putyin személyével újra előtérbe kerülnek
olyan fogalmak, mint becsület, kötelesség, patriotizmus, a pénz pedig elveszti mostani
mindenható szerepét. Az orosz demokráciában csalódottak közül sokan várnak erre,
de persze nem a kommunistákat sírják vissza. A szkeptikusok véleménye azonban nem változik:
"Ugyan már! Itt mindig mindent a pénz fog meghatározni…"

Olvasson tovább: