Kereső toggle

A Kristályéjszaka évfordulóján omlott le a fal

Berlin történelmi évtizede

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

November 9-e már többször volt sorsfordító dátum e század német históriájában.
Az első világháborút követően, 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a Köztársaságot
Berlinben. két évtizeddel később, 1938. november 9-én éjjel borultak lángba az első
zsinagógák a Harmadik Birodalomban. A Kristályéjszaka gyalázata már előrevetítette
a náci vérontást, melynek közvetett eredménye lett Németország kettészakítása. A
bő fél évszázados megosztottság 1989 késő őszén ért véget, amikor egy párás
csütörtöki estén "megrepedt" a berlini fal.



Rekonstruálják a berlini fal egy ledöntött szakaszát. Honecker 1988-ban azt ígérte,
hogy száz év múlva is állni fog…   Fotó: MTI

Erich Honecker és elvtársai 1989 októberében még megünnepelhették a Német
Demokratikus Köztársaság 40. születésnapját, de Mihail Gorbacsov csókja a berlini
parádé tribünjén búcsúcsóknak bizonyult. Már hónapok óta forrongott a Varsói
Szerződés oszlopos tagjának, legerősebb bástyájának hitt NDK. Lipcsétől Berlinig
és Budapesttől Prágáig mind hangosabbak lettek a keletnémet reformkövetelők.
Honecker nagyothallott… A gorbacsovi peresztrojka receptje sem tetszett neki, pláne,
hogy Moszkva már közelebb volt Bonnhoz, mint kelet-berlini szövetségeseihez.

A két német állam 1949-es megalakulása és a berlini fal 1961. augusztusi megépítése
között, mintegy 3 millió keletnémet állampolgár menekült el az NDK-ból Nyugat-Németországba
(köztük Hans-Dietrich Genscher, későbbi nyugatnémet külügyminiszter…) A
pillanatok alatt levert 1953. június 17-i berlini munkásfelkelés már korán jelezte az
ulbrichti rezsimnek, hogy Sztálin halálát követően megváltozott az emberek viszonya
a szocializmushoz, a tervgazdálkodáshoz, a jegyrendszerhez. Az NSZK-ban az ötvenes években
a háború utáni "talpra állás" már egyenesen "gazdasági csodába" ment át:
kellett a munkaerő, ezért tárt karokkal várták a keletnémet áttelepülőket, a külföldi
vendégmunkásokat és az 56-os magyar emigránsokat is!

A kelet-berlini vezetés mind szorultabb helyzetbe került: a különleges státusú
Nyugat-Berlinen keresztül gyakorlatilag ki-be lehetett járni az NDK-ba. A kémek is
otthonosan érezték magukat a Spree folyó nyugati partján, noha fel-felröppentek olyan
hidegháborús pletykák, hogy a kelet-berlini kommunisták falat szándékoznak felhúzni
a város orosz zónája és az amerikai–brit–francia övezet között. 1961. június
15-én, alig két hónappal a tragikus építkezés megkezdése előtt a 68 esztendős
Walter Ulbricht a Német Szocialista Egységpárt garanciájaként leszögezte: "Niemand
hat die Absicht, eine Mauer zu errichten…" Az azóta legendássá lett "Senkinek
sincs szándékában falat emelni…" kezdet? beszéd ekképpen folytatódott: "Amint
már korábban is mondtam, szerződéses kapcsolatra törekszünk Nyugat-Berlin és a Német
Demokratikus Köztársaság között. Ez a legegyszer?bb és legnormálisabb módja ezen
kérdés szabályozásának. Ha jól értem (a kérdést), akkor Nyugat-Németországban
vannak olyan emberek, akik azt szeretnék, hogy az NDK mozgósítsa a fővárosi építőmunkásokat,
hogy azok egy falat emeljenek, igen? Én nem tudok ilyen szándékról, mivel építőmunkásaink
elsősorban lakóházakat építenek, s ez teljesen leköti a munkaerejüket." Ulbricht
kijelentése a politikai cinizmus iskolapéldája volt, ugyanis augusztus 13-ára lett
szabad kapacitásuk a kelet-berlini kőműveseknek, és megkezdődhetett a német nép
kettészakítottságának szürke szimbólumává vált "Mauer" felhúzása.

Nyugat-Berlin akkori kormányzó főpolgármestere a későbbi bonni kancellár, Willy
Brandt volt: élete egyik legszomorúbb napja lett 1961. augusztus 13-a. A beton-szögesdrót
monstrum ellen már augusztus 16-án negyedmillió nyugat-berlini tiltakozott Brandt "munkahelye",
a schöbereg kerületi Városháza előtt, követelve, hogy a szövetséges hatalmak
energikusan válaszoljanak a kommunisták lépésére, és őrizzék a város szabadságát.
Hat nappal a fal felhúzása után Lyndon B. Johnson amerikai alelnök Nyugat-Berlinbe repült,
és Washington szolidaritásáról biztosította a várost. Rengeteg kritika érte Konrad
Adenauert, hogy csak bő egy héttel a tragikus események után látogatott a Spree-parti
metropolisba. A bonni kancellár azonban megnyugtatta a berlinieket: "…bár a helyzet
komoly, de nincs ok a pánikra".

A vélemények a NATO-tagországokon belül is megoszlottak arról, hogy a kelet-berlini
vezetés avagy Nyikita Hruscsov és moszkvai csapata volt-e főként felelős a fal felhúzásáért,
mely bebetonozta a német újraegyesítés ügyét is. A belnémet határokon, illetve a
falnál történt szökési kísérletek során mintegy ezer ember vesztette életét: az
utolsó halálos áldozat egy 20 éves keletnémet srác volt 1989 elején, Berlinben…

A fal végül is 28 évig állt. A keleti oldalán szürke, farkaskutyákkal és
kalasnyikovos katonákkal őrzött "Mauer"-t Nyugat-Berlinben tarka graffitik díszítették.
Bánják is már a berlini honatyák, hogy röviddel a belnémet határok kinyitását követően,
villámgyorsan "eltakarították" a főváros, Németország, sőt egész Európa
megosztottságát szimbolizáló beton-szögesdrót mementót. Ma a turisták bánatára már
csak itt-ott maradt falemlék. Viszont a németek fejében, szívében nem omlottak le
teljesen a falak. Óvatos becslések szerint az EU legnépesebb államában a polgárok
10-15 százaléka nem bánná, ha visszafordulna a történelem kereke. Az "ostalgiázó"
keletnémetek az új tartományok 1,5 milliós munkanélküliségére, a szociális háló
megnyirbálására panaszkodnak, meg az arrogáns nyugati "rokonokra". A nyugatnémetek
egy része azért nem szimpatizál a volt NDK lakóival, mert "telhetetlen elégedetlenkedők",
noha van már világútlevelük, jó kocsijuk, s az NSZK-ból már másfélezer milliárd
(1,5 billió) márka – az ötvenes években a szövetségesektől kapott Marshall-segély
értékének hatszorosa – folyt be a keletnémet régió gazdaságába, mely az 1990.
októberi újraegyesítéssel egy csapásra az EU és a NATO tagja is lett.

Miután tavaly Helmut Kohl, az "egység kancellárja" elvesztette a parlamenti választásokat,
Berlinbe már nem a keresztény-liberális kabinet hurcolkodott át, hanem a Gerhard Schröder
vezette szocdem-zöld kormány. A Rajnától érkezett új miniszterek, képviselők és
diplomaták egy lüktető élet? világvárosban dolgoznak.

A 3,5 millió lakosú, közel nyolc évszázados múltra visszatekintő, egykori porosz város
ma Közép-Európa legnagyobb politikai-gazdasági központja. A német–lengyel határtól
alig 80 kilométerre fekvő régi-új német fővárosra sokan úgy tekintenek, mint az EU
tervezett keleti bővítésének egyik bástyájára. A berlini fal ledőlése óta eltelt
évtized nemcsak az újonnan kapott szabadság gyönyörűségeiről, hanem annak nehézségeiről
is szól. A gondok ellenére is, 1989. november 9-e a berliniek és az egész német
nemzet nagy ünnepe, amely előfutára volt az 1990. október 3-i újraegyesítésnek. A
most felnövekvő német fiataloknak már természetes az "egység". A Reichstagon német–magyar
nyelv? emléktábla jelzi hazánk történelmi szerepét a fal leomlásában…


Csendes Bonn

Beethoven szülővárosa, Bonn fél évszázadon keresztül volt a (nyugat)német
politikai élet központja. Többen tréfálkoztak azzal, hogy Helmut Kohl 16 évnyi
kancellárkodás után "szándékosan" veszítette el 1998 őszén a parlamenti választásokat,
mert nem volt kedve a Rajnától a Spree folyóhoz hurcolkodni… A 300 ezer lakosú exfőváros
mára elcsendesedett. 1999-ben a kormány, a Bundestag és a diplomáciai testületek is
átköltöztek Berlinbe. A politikusok közül az 1984-ben államfővé választott
Richard von Weizsäcker elnöksége nagy részét még a bonni Villa Hammerschmidtben töltötte,
de a kilencvenes évek elején "pionírként" már áttette székhelyét a 3,5 millió
lakosú Spree-metropoliszba. 1994-től 1999 nyaráig dr. Roman Herzog volt a Reichstag közeli
Schloss Bellevue lakója, ahol ma az új államfő, dr. Johannes Rau és hitvese él. Noha
munkanapokon most nyugodalmasabb Bonn, mint 1949 óta bármikor, a hétvégeken mindig
prominens személyiségekkel népesül be, hiszen sokaknak visszahúz a szíve a Rajnához:
több ezren ingáznak még – a német adófizetők pénzén – a régi és az új főváros
között.


Óriásmecset épül

Ünnepélyes keretek között letették az ősszel a német fővárosban épülő új
török mecset alapkövét. A Berlinben élő, mintegy 150 ezer török nemzetiség? polgár
régi vágya teljesül a minden korábbinál nagyobb, reprezentatív célokat is szolgáló
központi mecset megépítésével. Az oszmán tradícióknak megfelelően minarettel és
kupolás főtemplommal tervezett, 6 millió márkás (körülbelül 800 millió forintos)
beruházás finanszírozásáról a Török-Iszlám Unió gondoskodik. Az 1500 férőhelyes,
óriási mecset egy – a török állam tulajdonában lévő – régi berlini temetőben
fog felépülni.

Olvasson tovább: