Korai kampány elkésett koalíció

Ion Iliescu, volt román elnök. Erdélyből vár szavazatokat    Fotó: MTI

A startpisztoly mindenesetre az ellenzék fővezérének kezében dördült el azzal a nem is annyira bombasztikus bejelentéssel, hogy indul a köztársasági elnöki székért. Ion Iliescu ehhez teljesen egyhangúlag kapta meg pártja támogatását, és úgy tűnik, a választók többsége is elfogadja, hogy ismét Románia elnöke legyen: stabilan vezet a felmérésekben, mint ahogy az elmúlt hónapok közvélemény-kutatásai szerint pártja is magabiztosan áll az élen.
Nem egy politológus állítja, hogy ez igazából nem a Társadalmi Demokrácia Pártja és nem a volt államfő érdeme, sokkal inkább azé a vezetésé, amely 1996 óta képtelen volt kihasználni a kedvező nemzetközi lehetőségeket. Amikor a Demokrata Konvenció legyőzte a posztkommunistákat, egy egész világ bízott abban, hogy az új csapat átvezeti Romániát az "örök átmenetiségből" az európai normák uralta piacgazdaságba. Ehelyett következett a még szerencsétlenebb átmenetiség, a megrekedt változás: végig nem vitt reform, végre nem hajtott privatizálás, rétestésztaként nyúló decentralizálás a közigazgatásban, az európai jogrendszer csigatempójú átvétele. Csak azt sikerült megvalósítani, ami rossz az embereknek: lett infláció gazdasági növekedés nélkül, életszínvonal-zuhanás szociális reform nélkül, visszaesés perspektíva nélkül. Csoda kellene ahhoz, hogy ez a koalíció összeszedje magát – mondta rezignáltan egy magyar politikus, érzékeltetve, hogy ő éppenséggel nem hisz a csodákban.
A kudarcnak olyan sok oka van, hogy visszatekintve kész csoda, hogy ez a kormányszövetség egyáltalán képes volt idáig fennmaradni. Van abban az ellenzéki vádban valami igazság, hogy ez a koalíció több szempontból természetellenes: gerincét a jobbközép Parasztpárt alkotja, a második legnagyobb párt viszont balközép: Petre Roman Demokrata Pártja. A jobboldaliak teljes kárpótlást és tulajdonreformot akartak, a demokraták viszont mindezidáig megakadályozták a legfontosabb tulajdoni törvények keresztülvitelét. A koalíció egyik fele meg akar szabadulni a rettenetesen túlméretezett állami szektortól, a másik fele meg akarja menteni. Olykor egy-egy párton belül is éles ellentétek akadályozták a döntéseket igen fontos kérdésekben.
Azt sem lehet elfelejteni, hogy olyan román erő vonta be az RMDSZ-t a kormányzásba, amelynek történelmi hagyománya a magyarellenesség, hiszen a Parasztpárt alapítója és politikai prófétája Maniu volt, s az ő öröksége Corneliu Coposu 1989 utáni felvilágosult elnöksége idején is végig érzékelhető volt a párt állásfoglalásaiban, döntéseiben. Azzal a Demokrata Konvencióval lépett a magyar szervezet koalícióra, amelyből az RMDSZ 1995-ben kilépett, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy a Konvenció a nemzetállamra szavaz az új alkotmány megszövegezésekor. Kevesen emlékeznek rá, hogy Radu Vasile jelenlegi kormányfő 1996-ban, a Parasztpárt főtitkáraként még csak úgy tudta elképzelni a magyar kormányrészvételt, hogy egy-két államtitkári posztot adnának az RMDSZ-nek. De a másik nagy koalíciós erő sem mutatott korábban túl nagy magyarbarátságot. Felejthetetlen volt Petre Roman 1990-es gyulafehérvári fellépése, amikor a december elsejei ünnepségen ő vezényelte a román tömeget tüntetésre a magyar szónok ellen, azt pedig különösen nehéz elfelejteni, hogy ő volt a miniszterelnök, amikor a bukaresti hatóságok több mint gyanús be nem avatkozási politikája lehetővé tette a román szélsőségeseknek a marosvásárhelyi konfliktus kirobbantását.
A koalíción belüli széthúzásokat egyetlen tényező volt képes ideig-óráig áthidalni: a kormánypártok közös óhaja a lehetőség szerint minél gyorsabb integrációra. Mikor azonban kiderült, hogy Románia NATO-csatlakozásához nem elég az új vezetés szándéka: a feltételek teljesítése híján Románia nem kerül be az első körben a szövetségbe – és feltehetően idén decemberben az is nyilvánvalóvá válik, hogy az uniós felvétel sincs kézzelfogható közelségben – a koalíción belül ismét a széttartó erők és érdekek diadalmaskodtak. Nem sikerült igazán felgyorsítani a privatizációt, még mindig nem sikerült tisztázni a tulajdonviszonyokat, meghozni a kárpótlás alaptörvényeit, végrehajtani a közigazgatási reformot, illetve átvinni ennek törvényes garanciáját. Nem sikerült talpra állítani a gazdaságot, főképpen azért, mert a kormányzat nem volt elég erős és egységes a magyarországihoz hasonló kemény, de eredményes program végigverekedéséhez. Az RMDSZ ebben a helyzetben csak részleges eredményeket érhetett el, hiszen a kisebbségi ügyek megoldása is csak addig volt igazán fontos, ameddig Romániát a "megoldások országának" lehetett felmutatni a Nyugat előtt.
E három év alatt végül is az ellenzékieknek nem kellett nagyon sokat tenniük a koalíció kudarcáért. Amikor lehetett, bizalmatlansági indítványokkal rombolták az amúgy is akadozó parlamenti munkát. A közéletben és a sajtóban "a nép képviseletében" a szigorúbb intézkedések, a radikális piaci változások ellen léptek fel, bátorították a szakszervezeteket, szolidarítottak a kapitalizmus ellen menetelő bányászokkal, vagyis ahol csak lehetett, gyengítették és elbátortalanították az átmenetet. Most pedig, amikor az Európai Unió országjelentése a makrogazdasági változások elmaradása miatt kárhoztatja Romániát, számon kérik a koalíción azokat a lépéseket, amelyeket épp az ellenzék által keltett közhangulatban nem mert megtenni a kormány, kárhoztatják a tőkebefektetések elmaradását, miközben ők hirdették a térségben máshonnan is ismerős jelszót: "Nem adjuk el az országot!"
A mostani ellenzék erőfölényét az is jelzi, hogy a jelenlegi koalíció menynyire nem képes határozottan fellépni ellene. Iliescu harmadik elnöksége alkotmányos szempontból legalábbis kétséges, hiszen úgymond másfél periódust már letöltött 1990 és 92, majd 1992 és 96 között, az Alkotmány azonban csak kettőt engedélyez. A Parasztpárt és a Liberális Párt mégis úgy döntött, hogy nem próbálja jogi úton megtámadni Iliescu jelölését az államfői posztra. A koalíciós demokraták pedig végképp nagyon furcsán reagáltak: egyik alelnökük szerint Iliescu népszerűsége bőven elég indok arra, hogy újra induljon az elnökségért. A kormányszövetség pártjai eközben ismét krízisbe keveredtek, a baloldali demokraták a jobboldali minisztereket támadták ellenzéki segítséggel, Iliescu tárgyalt volt külügyminiszterével és volt miniszterelnökével – ma mindkettő pártelnök –, közös nemzeti program kidolgozását határozva el velük, és furcsamód az sem robbantotta szét a kormányszövetséget, hogy e közös program egyik részese most a kormánykoalíció tagja. A bukaresti hatalom körében a jelek szerint valamiféle "minden mindegy"-hangulat uralkodott el, a koalíciós jobboldaliak nem hisznek győzelmükben, a baloldal pedig átállását készíti elő. A válság megoldására egyetlen ok az volt, hogy a partnerek belátták: ha most esik szét a kormányszövetség, végképp semmi esélye nem lesz Romániának a helsinki csúcstalálkozón.
Persze az eltelt éveket nem lehet nyomtalanul kitörölni sem Románia, sem a kontinens történelméből: ha Iliescuék jövőre hatalomra kerülnek, nem folytathatják ugyanott, ahol 1996-ban abbahagyták. Paradox módon többek között éppen azért nem, mert időközben sokat romlott a helyzet. Az akkori választások idején Románia a perspektívátlan stagnálás állapotában leledzett, most viszont van perspektíva, ha nem is pozitív: az összeomlás perspektívája. Ennek elkerülésére csakis Nyugat felől érkezhet segítség, aminek azonban ára van. Románia következő, feltehetően baloldali vezetésének azt a kellemetlen feladatot kell megoldania, hogyan tud további tőketámogatást kicsikarni a fejlett nyugati államoktól – miközben eddigi irányvonala erősen posztkommunista jelleg? volt: leginkább azt a réteget támogatta, amely a kommunizmus bukásával meggazdagodott ugyan, de nem lett belőle igazi kapitalista vállalkozó, vagyonát leginkább egykori vagy jelenlegi állami pozíciója révén gyarapítja.
Ennek megfelelően egyszerre kétféle beszéd hallatszik a legnagyobb ellenzéki párt felől: a nemzeti konferencia, tehát a kongresszus egyik üzenete a magántulajdon és a piacgazdaság vállalása, az európai integráció igenlése, miközben ugyanott és ugyanakkor az állam fokozott beavatkozását sürgették a gazdasági folyamatokba. Iliescu pártja a munkanélküliség felszámolását ígéri, de közben nem beszél arról, mit kezd majd a hatalmas veszteséget termelő állami nagyvállalatokkal, amelyek felszámolását eddig többek közt ők akadályozták meg a szocialista ipari munkásság bátorításával. A szociális demagógia nyilván meghozza gyümölcsét, ez pontosan érezhető a mostani közvélemény-kutatási adatokból, miközben a hatalomra készülődő ellenzékiek jónéhány olyan programpontot is beemeltek a maguk dokumentumába, amely a Demokrata Konvenció sajátja volt korábban. A konferencia forgatagában egy újságíró megkérdezte Iliescut, hogy mi lesz az állami nagyvállalatokkal? "Nem tudom" – hangzott a gyors válasz, és ez valószínűleg fedi is a valóságot. Iliescuék egy évvel a választások előtt úgy indítottak kampányt, hogy jó néhány fontos kérdésben várhatóan egészen az eredmény kihirdetéséig nem beszélhetnek egyértelműen. Vagy talán még azután sem.
Hasonlóan furcsa a helyzet a kisebbségi kérdésben. Ahogy Románia kétségkívül legdörzsöltebb politikusa, Ion Iliescu nem hajlandó letenni a
garast a gazdaság legfontosabb ügyeiben, ugyanolyan körültekintő a magyarságot érintő kérdésekkel kapcsolatban is. A nyilatkozatokat alvezéreire bízza, akik annál harsányabban vállalják a megszólalást. Legutóbb egy, a honvédség által szervezett nemzetközi szeminárium nyújtott alkalmat – stílszerűen szólva – némi össztűzre Magyarország ellen. Adrian Nastase, Iliescu pártjának második embere azt fejtegette, hogy a NATO katonai konfliktust akar kirobbantani Erdélyben, egy másik alelnök pedig bejelentette, hogy az aradi botrány után Magyarország befagyasztja kapcsolatait Romániával.
Az éles hang mögött kettős játszma húzódhat meg. Egyrészt Iliescuéknak a biztos győzelem érdekében elsősorban Erdélyben kell szavazatokat szerezniük, tehát az erdélyi románság körében próbálnak a szerintük szükséges nacionalista politikával tovább javítani népszerűségükön – nem is csoda, hogy az Iliescuéknál szélsőségesebb román pártok eléggé ingerülten reagálnak arra, hogy a volt államfő jobbszélről akarja előzni őket, miközben leépítette a velük való korábbi együttműködést, nyilván mert szalonképtelen erőkkel nem köthetett szövetséget. Az alvezérek kirohanásai mögött az lehet a másik meggondolás, hogy a román–magyar kétoldalú kapcsolatok még a mostani kormány periódusában romoljanak meg, ne lehessen őket vádolni majd ezért: így hatalomra kerülésük esetén nem kényszerülnek a számukra felettébb kellemetlen együttműködésre Budapesttel. Ezért azonban nem őket okolná a nemzetközi közvélemény, hiszen nem ők voltak hatalmon a kapcsolatok megromlásakor.
Maga Iliescu azonban lehetőség szerint nem igen beszél kisebbségi ügyekről, magyar–román kapcsolatokról. Neki olyan politikus képét kell jövő őszig felépítenie, aki mindenütt szalonképes, kisebbségi ügyekben sem fér kétség jóindulatához, jó szomszédja a NATO-nak és a NATO-tag Magyarországnak. A Balkán politikai hagyományai nemhogy elítélnék, inkább nagyon is díjazzák, ha egy közéleti ember ilyen ügyesen tud két, egymásnak szögesen ellentmondó álláspontot kommunikálni. A politikai partner ügyes kezelése, kissé durvábban fogalmazva: átejtése megint csak nem elítélendő negatív vonás, hanem becsülendő képesség ezeken a tájakon. A probléma csak az, hogy Románia immár egy olyan Európába igyekszik, amely épp ezt a habitust nem díjazza többé. Amit a Nyugat hiányol Romániában, az az állandóság, a politika és a tőke biztonsága, a lépések kiszámíthatósága, a közéleti szféra átláthatósága. Ha valóban az történik, amit most minden politikaelemző és minden közvélemény-kutató biztosra vesz, és Iliescuék 2000 őszétől átveszik a hatalmat Romániában, az kétségkívül a kommunizmus utáni Európának egy igen különleges próbatétele lesz: mit tud kezdeni az újjáalakuló, értékeit integrációs feltételekben érvényesítő Európa a hagyományos, tekintélyelvű, fondorlatos román politikával.