"A keresztényüldözések jogi hátterére vonatkozóan máig
sem tudjuk, milyen rendeletek alapján történtek az atrocitások.
Eddig még egyetlen császári rendelet vagy szenátusi ediktum
sem került elo Decius (249-251) kora elottrol, amely a Római
Birodalom egészére vonatkozóan jogi útmutatással szolgált
volna a keresztények üldözéséhez. A viszonylag kései eredetu
mártírakták vizsgálatából is csak arra következtethetünk,
hogy az I-II. században az atrocitások foként a helyi
magisztrátusok (például polgármesterek) körébol indultak
ki. Bár ezek a források nemegyszer hivatkoznak például szenátusi
döntésekre, ilyenek létezésérol azonban nincsenek bizonyítékaink.
Volt azonban egy hivatkozási alap, amely alapján látszólag
jogot formálhattak a keresztények elítélésére. Ez pedig éppen
az ifjabb Plinius és Traianus császár levélváltása, amelybol
fentebb részleteket közöltünk.
De akkor milyen vádakkal üldözték birodalomszerte a keresztényeket?
Több forrás is egybehangzóan megerosíti, hogy maga a keresztény
név került a vádlottak padjára: vagyis ha valaki magát
kereszténynek nevezte, illetve ha valakit feljelentettek a
keresztény vallás gyakorlásáért. A kereszténység tehát a
római jogban addig ismeretlen kategória lett: míg a köztörvényes
bunözoket azért ítélték el, amit a múltban cselekedtek, a
keresztényekre a vád idopontjában vallott hitük miatt várt
súlyos büntetés, amit az utolsó pillanatig elkerülhettek
annak nyilvános megtagadásával." (Grüll Tibor történész
írása)
