Kereső toggle

Román akciócsoport üzletemberekből

Embargó kereszttűzben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A koszovói háború beindulásakor szinte azonnal elkezdődött egy másik: furcsa számháború
tört ki a zóna más országaiban. Ennek a lényege az volt, hogy ki mennyit kell, hogy
profitáljon – a bajból. Morális alapon nézve ellenszenves, hogy egy népirtás, majd
az ezt követő fegyveres beavatkozás a helyszíntől nem is olyan messze hasznot is
hozzon. Természetesen nem is ilyen alapon indult meg a furcsa licitálás, hanem a vélt
vagy valós károk szerint, amelyeket egy-egy ország elszenvedett.



Constantinescu román és Demirel török elnök. Bukaresti bizakodás

Románia esetében az összegek hamarosan valóban az egekig csaptak. Amikor beindult a
számolgatás, mennyi veszteséget okoz a háború Romániának, az első becslések néhány
tíz-, majd kisvártatva néhány százmillió dollárról szóltak, ennek tetemes részét
a dunai hajózás megbénulása okozta, valamint a jugoszláviai szállítások leállítása.
Alig egy-két nap alatt azonban a tíz- és százmilliókból dollármilliárdok lettek.
Először csak annyira nőtt a feltételezett és természetesen a Nyugat által kompenzálandó
veszteség, amennyivel épp helyre lehetne állítani Románia külkereskedelmi egyensúlyát,
és ki lehetne fizetni hiteleit. De a fantázia ennél sokkal magasabbra is szárnyalt,
egy politikus ugyanis kijelentette: Amerikának és Európának Romániát mindenért kárpótolnia
kell, amit 1990, a különféle délszláv konfliktusok kezdete óta elszenvedett; a számla
ennél az úriembernél 13-14 milliárd dollárt mutatott. Elhangzott azonban olyan becslés
is – amely valószínűleg az egész zónában megnyerte a számháborút –, hogy Romániának
potom harmincmilliárd dollárral tartozik a világ.

Sok itteni politikus – gazdasági pozícióban lévő személyiség is – érezhetően
új csodaszert látott a Nyugat által beígért kárpótlásban, azt remélve, hogy Románia
az így kapott summa révén megspórolhatja a valóságos átalakítás további
keserveit: reform, infláció és szociális robbanások helyett háborús pénzeken lehet
helyrehozni a gazdaságot, mindenki jól jár, csak nyissa végre ki a Nyugat a csapokat.
A csapok azonban mindeddig zárva maradtak, sőt, lassan Bukarest számára annak is nyilvánvalóvá
kellett válnia, hogy az újjáépítésre fordított összegeket elsősorban nem a környező
országok, hanem a konfliktus valóságos érintettjei kapják majd.

Ekkor erősödött fel az a tendencia, hogy Románia ez esetben mégse az áldozatok listáján
szerepeljen, hanem inkább próbáljon beszállni abba a grandiózus üzletbe, amit az újjáépítés
jelent. Román üzletemberek egy köre "akciócsoportot" alakított annak szorgalmazására,
hogy az országnak, illetve cégeinek megfelelően nagy szelet jusson ebből a tortából;
ennek első lépéseként új kampány indult annak elérésére, hogy az újjáépítés
fővárosa Bukarest legyen. Az ötlet eredete nyilvánvaló volt: néhány nappal korábban
Göncz Árpád magyar köztársasági elnök kapott ígéretet a Fehér Házban arra, hogy
az Egyesült Államok erre a centrum-szerepre Budapestet fogja javasolni. A román üzletemberek
érvelése ez ellen több volt, mint figyelemreméltó: szerintük Magyarország azért
nem alkalmas helyszín az újjáépítés összehangolására, mert "túlságosan érintett"
a konfliktusban (az F–18-as Lódarazsak akkoriban naponta rajzottak ki Taszárról
Jugoszlávia fölé). E logika szerint tehát Magyarországot a nemzetközi közösség
illő büntetésben kell, hogy részesítse, amiért több kockázatot vállalt, mint Románia,
hiszen a román légtérben csak egyszer-kétszer fordultak meg szövetséges harci gépek
a háború alatt.



Bukaresti versenyfutás



Egy-két napig úgy tűnt, hasonló kampány lesz a dologból, mint amilyen zajlott Erdély
és Románia föderalizálása ügyében, vagy amilyen kampányszer? hisztéria tört ki
a NATO európai főparancsnokának egy félreértelmezett kijelentése miatt, amelyet néhány
lap úgy tálalt, hogy Wesley Clark meghirdette Trianon elvetését… Ez a kampány
viszont a Budapest–Bukarest ellentétről viszonylag hamar és csendesen elült. Ennek
az lehetett a fő oka, hogy szinte azonnal megszólaltak a józanabb hangok is: például
Sergiu Celac, Ceausescu egykori angol tolmácsa, későbbi nagykövet, majd a diktatúra
utáni első külügyminiszter igyekezett lehűteni a felfokozott reményeket. A koncepció
kudarcát jelezte, hogy Vasile miniszterelnök a korábbi tervekkel ellentétben mégsem
utazott Washingtonba – egyrészt, mert akkor még mindig nem volt esély aláírni a
valutaalappal másfél éve húzódó szerződést, másrészt mert Clinton elnök nem
fogadta volna a Fehér Házban – épp Kölnben volt ugyanis programja. Megfigyelők
szerint a kormányfő azért is fújta le a látogatást, mert kiderült, nincs esélye
arra, hogy az Egyesült Államokban átterelje a folyamatokat Budapestről Bukarestbe.

A két főváros alaposabb ismeretében egyébként is eléggé nyilvánvaló, hogy
Bukarest jelenlegi infrastruktúrája, közlekedési és távközlési viszonyai nem
teszik túl vonzóvá a várost – az árak egyébként már éppoly magasak szinte
mindenben, mint Budapesten, viszont a bármely nemzetközi mozgást kísérő bürokrácia
még sokkal nagyobb.

A hangsúly ezek után inkább arra került, hogy román építőipari cégek és főképp
a vegyipari beruházók tudnának komolyabban részt venni a jugoszláviai újjáépítésben.
Ez egyébként teljesen reális is lenne – ha a románoknak nem kellene pontosan
ugyanattól tartaniuk, amitől a magyar cégeknek: a legjobb pozíció ugyanis a földrajzi
közelség ellenére nem Közép-Kelet-Európa fejlődő kis, maximum középvállalkozásainak
ígérkezik, mint inkább a mindenhol jelenlévő multiknak, a világ nagynev? óriásainak.
Kétségtelen, hogy ezzel kapcsolatban viszont Magyarországnak megvan az az előnye, hogy
a nemzetközi nagyok ide már sokkal inkább betelepedtek, szinte mindegyiknek van olyan
magyarországi leágazása, leányvállalata, amelyen keresztül egyszer?bben tudnak a
Balkán felé mozogni – ilyen formában azért Magyarországnak mégiscsak lesz talán némi
gazdasági haszna az újjáépítésből, akkor is, ha "echte" magyar cégek nem
jutnak üzlethez.



Daciák és a földalatti csővezeték



Ahogy mindez lassan világossá vált, ahogy a grandiózus délkelet-európai
Marshall-terv az érintett országokra szorítkozó korlátozott újjáépítési programmá
alakult, amelynek java részét ráadásul a szegényebb Európa kell, hogy viselje, úgy
csökkent a lelkesedés Romániában is. Az akciócsoport a napokban ismét keményen fellépett
– de most már nem az újjáépítésben való részvétel vagy a nagy program fővárosa
volt a kérdés, hanem az embargó. A román üzletemberek amiatt kezdtek éles támadásba
a román kormány ellen, amiért Bukarest nem hajlandó felfüggeszteni az Európai Unióval
közösen vállalt, Jugoszláviával szembeni kiviteli tilalmakat.

A háború lezárása ellenére Európa és Amerika azt szeretné, ha Jugoszlávia belső
állapota nem rendeződne addig, amíg Milosevics továbbra is az ország első embere. A
bukaresti külügyminisztérium pedig leszögezte: noha az embargó feloldása valóban
kedvező lenne gazdaságilag, de amíg az unió ezt fenntartja, addig Románia sem dönthet
másképp, mert az ország legfontosabb prioritása az euro-atlanti integráció, tehát
semmilyen fontos lépésével nem tehet keresztbe a nemzetközi közösségnek.

A bukaresti üzletemberek fokozódó ingerültsége, illetve az embargó ügyében induló
új támadások, immár ellenzéki politikai pártok részéről is, másfajta érdekek
jelenlétét jelzik. A román kapitalizmus kissé szűk szférájában is bőven vannak,
akiknek nem elsőrend? érdekük az európai integráció. Részben azokról a politikai
erőkről van szó, amelyek eddig is mindent megtettek, hogy Románia távolodjon a
Nyugattól, ne közeledjen hozzá. Aztán az itteni vállalkozók jelentős része sem
rajong az integrációért, az unióban nem lehetőséget, hanem elsősorban veszélyes
konkurenciát érez a maga nem túlságosan nagyszabású és nem annyira európai
standardok szerinti, de a helyi körülményekhez nagyon is jól igazodó vállalkozásával
szemben. Az is sokszor érzékelhető, hogy errefelé még a pénzzel dolgozó, piacban
gondolkodó igazi üzletemberek körében sem túl nagy divat a hosszú távú programozás:
a döntő az azonnali haszon – vagy annak elmaradása. Nyilván az is ösztökéli őket,
hogy úgy érzik, ha Románia kelletekorán töri meg az embargót, akkor az tényleg
hatalmas pénzeket hozhat a konyhára: milyen jó lenne úgy megelőzni a nemzetközi óriásokat
a háború sújtotta Balkánon, mint amilyen huszárosan bevágtatott az a néhány száz
orosz katona a NATO előtt Pristinába…

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Románia volt az az ország, amely a délszláv
konfliktus korábbi felvonásai idején valóban súlyosan megsértette a nemzetközi
tilalmakat. Egy Temesvár közelében, a határ mellett épült vegyi üzem például saját
földalatti vezetékén nyomta másfél éven át a benzint az akkor is embargó alatt álló
Szerbiába, a határ túloldalára telepített jugoszláv testvér-kombinátba. Ráadásul
egyes román lapok ma is állítják, hogy mindez az akkori legfelsőbb bukaresti vezetés
tudtával és hallgatólagos beleegyezésével zajlott.

A hatóságok a határmenti kisforgalomban minden igyekezet ellenére most sem tudták leállítani
a benzincsempészést: sok ezren lépnek át nap mint nap újra és újra, csak hogy az átkelés
után néhány száz méterrel márkáért ürítsék ki a kocsijuk tankját. (Érdekes,
épp most adtak át egy új átkelőt a Vaskapu környékén.) A kilencvenes évek első
felében, az akkori embargó alatt gyönyör? házsorok nőttek ki a földből a Duna
menti román falvakban; mostanság a román határőrök akár lőnek is az éjszakai vízen
barangoló, kannákkal teli motorcsónakokra, de Szerbiának legalábbis ez az északkeleti
övezete nyilván továbbra is román benzint használ.

Ha a bukaresti kormány engedne az embargó dolgában, nyilván azonnal megcsappanna a
kisemberek tömeges csempészése, néhányan viszont, akik nem Daciával hordják a
benzint, irgalmatlanul meggazdagodnának. Lenne ennek olyan vonzata is, hogy a román
kapitalizmus tovább erősödne a maga balkáni jellegzetességeiben, Románia pedig ismét
elvesztené szavahihetőségét a nemzetközi porondon, aminek következtében egy lépéssel
megint visszacsúszna az integráció meredek ösvényén. Jugoszláviában is könnyebben
lehetne konzerválni Milosevics hatalmát, és akkor Belgrád sem indulna meg az eddigi állami
félkommunizmus felől a modern európai demokráciák felé, hanem valahol ott ragadna
meg, ahol Románia is leledzett sok évig – a diktátor bukásától Iliescu bukásáig.
Az embargó tehát nagyon is fontos tényező a mostani bonyolult játszmákban: gyors
feloldása az általános balkáni rendezés helyett az általános balkáni visszarendeződést
erősítené. Nyilván ezért vállalja a jelenlegi bukaresti vezetés azt, hogy két tűz
között is ragaszkodik az embargó betartásához, lemondva az olyannyira szükséges bevételekről.
Ezzel ugyan tovább növeli népszerűtlenségét és gyengíti pozícióit a jövő évi
választások előtt, de a mostani vezetés nyilván alaposan átgondolta, hogy ha Jugoszlávia
most leragad a posztkommunizmusnál, akkor a térség végképp nem számíthat se
Marshall-tervre, se semmilyen segítségre – és a Balkán Romániával együtt marad
Európa szegény, elmaradott és veszélyes zónája.

Olvasson tovább: