Kereső toggle

Hetente egy nő hal meg házastársa keze által

Asszony verve jó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európai Unió az 1999-es évet a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés évének
nyilvánította. Az unió határozata arra sarkallja a tagországokat és a soraikba
igyekvőket, hogy a témát "vegyék ki a fiókból" és kezdjenek végre foglalkozni
vele. A családon belüli erőszak kutatásának ugyanis korábban nem volt nagy hagyománya
Magyarországon, csak az elmúlt két-három évben kezdett ráébredni a köztudat, hogy
létezik ez a jelenség. A borzalmak kárvallottjai egy jól körülhatárolható
csoportba tartoznak: nők és gyerekek.

Magyarországon a halállal végződő erőszakos bűncselekmények 75 százalékában
az áldozattal tulajdon családtagja, illetve hozzátartozója végez. Tízből hatszor
pedig házas- vagy élettársa oltja ki életét – mondta el a Heteknek Dr. Morvai
Krisztina büntetőjogász, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara büntetőjogi tanszékének
adjunktusa. A szakember felhívja a figyelmet arra, hogy az esetek többségében nem beszélhetünk
közvetlen kiváltó okról, hiszen a férj nem hirtelen felindultságában ütötte agyon
élete társát, hanem több éves "rutin" állt a háta mögött.

Statisztikák szerint Magyarországon minimum minden tizedik nő és gyermek bántalmazást
szenved otthonában, de több szociológus ennél nagyobb arányszámot tart reálisnak.
Az eddigi gyakorlat szerint a "túlélők" leginkább a rendőrséghez és a gyámhatósághoz
fordulhattak, ahol – tudtuk meg a jogásztól – sok esetben a következő válasszal
szembesültek: a férjnek biztosan meg volt rá az oka. A szomszédok hiába is próbálnak
azzal segíteni, hogy kihívják a rendőrséget, azok nem jönnek ki, "amíg vér nem
folyik". A jogorvoslatot kereső nőket gyakran az akár két-három évig is elhúzódó
pereskedés tartja vissza, hiszen ez idő alatt mindvégig egy fedél alatt kell élniük
az agresszorral. Előfordult már, hogy a férj a tárgyalás napján ölte meg feleségét,
aki mindaddig kitartott jogorvoslati szándéka mellett. A legtöbb asszony azonban nincs
is tisztában jogaival. Dr. Morvai Krisztina szerint ez azért van így, mert a magyar nők
szocializációjának alapját képezik az olyan baljós közmondások, mint például "pénz
számolva, asszony verve jó".

A magyar jogalkotás a családon belüli sérülést okozó testi sértést eddig is
szankcionálta, hiszen nem tett kivételt abban az esetben, ha a sértett történetesen házastárs:
aki ilyet tesz, bűncselekményt követ el. A jogásznő csak azt fájlalja, hogy a közgondolkodás
a fenti törvényből automatikusan kifelejti a családot, majd legyint egyet: a feleség
verése családi, vagyis magánügy. Mint azt a szakembertől megtudtuk, ez tipikus esete
a hatályos jogszabályok és a szokásjog ütközésének. A házastársi vagy élettársi
kapcsolaton belül elkövetett nemi erőszak pedig még csak 1997 óta számít bűncselekménynek
hazánkban.

Dr. Morvai Krisztina állítása szerint nem helytálló a feltételezés, miszerint a
családok belső helyzete az elmúlt években, évtizedekben romlott le ilyen szintre,
hanem mindig is hasonló volt, csak éppen nem lehetett róla beszélni, nem volt publicitása.
Mint mondta – száz évvel ezelőtt még nem készültek statisztikák, a jelenség
ugyan létezett, de nem volt szalonképes téma. E társadalmi visszásság feltárása,
kutatása a szakemberek szerint azért is roppant fontos, hogy azok a nők, akik eddig azt
hitték, egyedül vannak problémájukkal, végre megnyíljanak, védelemre leljenek.

E borzalmak megítélésében egyébként Nyugaton kétféle állásfoglalás volt
forgalomban korábban. A konzervatív felfogás szerint az államnak azért nincs joga
beavatkozni a családi életbe, mert a család különálló egységet képez a társadalomban,
a liberálisok pedig egyszerűen elég felnőttnek tartják a családot ahhoz, hogy magánügyeiben
maga járjon el. A végeredmény ugyanaz: a fájdalommal teli életek a családi szőnyeg
alá kerülnek, és az állam szép jelszavakkal megvonja támogatását egy bizonyos bűncselekménytípus
áldozataitól.

Bírósági jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy bizony nem csak a halált okozó elkövető
bagatellizálja tettét ("nem volt az olyan nagy dolog, épp csak megpofoztam"), hanem
a hatóságok, a bíróság is ("a felek házassága átlagosnak volt mondható, a férj
alkalmanként megütötte feleségét"). Egy feleség brutális agyonverése a hazai bíróságok
szemében nem számít emberölésnek, "csak" halált okozó testi sértésnek. A különbség
annyi, hogy az előbbinél a szándék nem az ölés, hanem a bántalmazás. Amikor a
gyilkossággal vádolt férfi erre a kategóriára hivatkozik vallomásában, a bíróság
ezt akceptálni szokta és mindössze két és fél, három évet ítél meg büntetés
gyanánt. Sokan az elkövetők közül egyetlen okot jelölnek tettük indítékaként:
"megtehettem".

A szakember úgy látja, hogy szükség volna egy olyan társadalmi konszenzus kialakítására,
amely kiveti maga közül a családjukban deviáns férfiakat, hogy ezáltal az agresszív
férjek felé olyan jelzés is érkezzen, amelyből kiderül számára, hogy környezete
nem tartja férfiasnak, sőt elítéli ezt a magatartásformát. Szerinte azt kell elérni,
hogy az erőszak ne legyen része az ideális férfiképnek. A jogász úgy véli: "nem
terápia kell nekik, mert az erőszak nem betegség". Az egyik lehetséges megoldást a
nyugati országokban már alkalmazott úgynevezett távoltartási rendelkezésben látja,
melynek lényege, hogy a bántalmazó férjet a bíróság állami pártfogás alá
helyezi, és több kilométeres körzetben eltiltja a családjával való érintkezéstől.
A bíró aztán a pártfogó jellemzésétől teszi függővé, hogy az illető mikor láthatja
újra "szeretteit". A probléma orvoslásának másik lehetséges megoldása az érintett
szakterületek dolgozóinak speciális kiképzése, vagyis a rendőrök, a gyámhatósági
előadók, a védőnők, ügyészek, jogászok továbbképzése.

Sok vidéki kistelepülésen a családon belüli erőszak a mindennapi életforma szerves
részét képezi. A falu férfiai hajnalban a környező nagyobbacska városba vonulnak
dolgozni, majd onnan hazatérőben a buszból már a kocsma előtt szállnak ki. Elegendő
"tankolás" után otthon alaposan megverik hitvesüket, és a rövidre szabott éjszaka
után indul a következő nap. A nyugati országokban – egyebek mellett a megfelelő
jogi szabályozás miatt – ritkaságszámba menő bántalmazott asszony képe Magyarországon
sajnos tipikus látvány. Ha kicsit jobban belegondolunk, közvetlen környezetünkben is
legalább egy ilyen családot ismerünk. Budapest és a vidék az erőszak gyakorisága
tekintetében nem igazán különbözik – véli a jogásznő –, csak kisebb és zártabb
közösségben nagyobb nyilvánosságot kap.

Általános vélemény, hogy a magyar nők mennyire rossz állapotban vannak. Dr. Morvai
Krisztina szerint ebben oroszlánrésze van a "háztáji brutalizmusnak". A bántalmazás
fizikai jelei az asszonyon tipikusak: hiányos fogsor, deformált orr, nagyothallás,
feledékenység, fejfájások, fájós hát, ülészavar stb., melyek mind súlyos ütlegelések
szomorú következményei. A pszichikai terror és a verés tekintetében – a kutató
szerint – nincs különbség a szakmunkás és a diplomás emberek között, a gyilkosságokban
azonban igen, hiszen az okosabb ügyel, hogy áldozata ne haljon bele a móresbe.

Magyarországon egy nőnek nyolcszor akkora esélye van arra, hogy az élet- illetve házastársa
öli meg, mint arra, hogy egy idegen: rabló- vagy kéjgyilkos – állítja a szakember.
Rámutat: gyermekeinket úgy szocializáljuk, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, ne
menjenek át este sötét parkon és így tovább, és azt hisszük, hogy ezzel óvjuk meg
őket igazán, miközben sokan saját családjukban lényegesen nagyobb veszélynek vannak
kitéve. Azonban, ha rajta nem is esik ilyen gyalázat, bőven elég, ha szem- illetve fültanúja
édesanyja bántalmazásának. Szociológusok szerint felnőtt korban szinte kivétel nélkül
beindul a mintakövető magatartás: aki azt látta, hogy anyját büntetlenül üthette-verhette
az apja, abban ez a tudatalattiba beépülve törvényként él, és vélhetően ő maga
is bántalmazóvá lesz, ellenkező esetben a megtorlástól tartva ő sem merné
megtenni.

A társadalmi közgondolkodás egyből azt kérdezi a családi borzalmak hallatán: "Miért
nem válik el az asszony?". Ám azok, akik ezeket hangoztatják, bele sem gondolnak
abba, hogy javaslatuk azzal egyenlő, hogy az asszony felpakolja két-három-négy gyermekét,
és hátrahagyja viszonylagos egzisztenciális biztonságát. Egy anyaotthonból új életet
kezdeni azonban egy "menekült" számára nem olyan egyszerű.

Dr. Morvai Krisztina így emlékszik vissza: "nem egy nőtől hallottam már ezt a
mondatot: »Én nem a férjem, hanem erőszak nélkül akartam élni.«"

Olvasson tovább: