Kereső toggle

Palesztin blöff vagy izraeli elrettentés

Kampánytéma az elmaradt deklaráció

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Május 4-én lejárt az ötéves átmeneti periódus, amelynek a végére a feleknek
be kellett volna fejezniük a végső státuszról szóló megállapodásukat. A Jeruzsálemről,
a palesztin autonómia kiterjedéséről és státuszáról, a zsidó településekről és
a menekültek jogállásáról szóló tárgyalások azonban el sem kezdődtek. Az utolsó,
a Wye-egyezmény végrehajtása a második szakaszban félbemaradt, mert – az izraeli
kormány álláspontja szerint – a palesztinok nem mutattak hajlandóságot a megállapodásból
fakadó kötelezettségeik teljesítésére.



Csalódott palesztin tüntetők Gázában. Állampolgárok szeretnének lenni
    Fotó: MTI

A jeruzsálemi indoklás úgy szól, hogy a palesztinok továbbfolytatták
Izrael-ellenes propaganda-hadjáratukat; súlyos bűnöket elkövető terrorista "testvéreiket"
nem vonták felelősségre (a napokban szabadlábra helyezték például a jeruzsálemi
buszrobbantások három felelősét); az engedély nélkül kinn lévő fegyvereket nem
kobozták el; a palesztin rendőrség létszámát nem csökkentették a megengedett mértékre;
nem szerelték le a rendőrségnél jogellenesen rendszeresített támadó fegyvereket; és
mind a mai napig nincs egyértelm? határozat arról, hogy Arafaték lemondanának a
palesztin állam egyoldalú és jogsértő kikiáltásáról. Mindezek ellenére Clinton
elnök április végi levelében minden alapot nélkülözve azt állapítja meg, hogy a
palesztinok az egyezményből fakadó kötelezettségeiket nagyjából teljesítették.

Arafat már több mint fél éve fenyegetőzik az állam egyoldalú kikiáltásával, mégpedig
Jeruzsálem fővárossal, azonban a Palesztin Központi Tanács ülésén a döntést egy
későbbi időpontra halasztották. A testület júniusban ül össze ismét, hogy a választási
eredmények ismeretében határozza meg a következő lépéseket.

Az izraeli politikai paletta minden színe a maga érdekei szerint értékeli, hogy a
palesztinok a megadott időpontban nem kiáltották ki államukat. Netanjahu, aki a
nyilatkozat esetére súlyos és azonnali ellenlépéseket, így a még izraeli uralom
alatt álló területek annektálását helyezte kilátásba, fontos sikerként könyvelte
el, hogy Arafat visszakozott. A felfokozott várakozások ellenére elmaradt deklaráció
magyarázataként Arafat a palesztin televízióban kijelentette, hogy "az Autonómia
Hatóságát öt évvel ezelőtt alapították meg, s azóta létezik Palesztina, amely
napról napra növekszik, és megváltoztathatatlan tényként van jelen a valóságban".


A választási finisben természetesen belpolitikai vita is kerekedett a "május 4.
szindrómából". Az ellenzék vezére, Ehud Barak "csípőből tüzelt" a Likud
kormányfőjelöltjére. Kijelentette: Netanjahu nem akadályozta meg, sőt éppen
ellenkezőleg, ő hozta létre a de facto palesztin államot azzal, hogy "életet lehelt
belé" a Wye folyó partján, ratifikáltatta Clinton elnökkel Gázában, s megpecsételtette
az elnök levelével. "Mindezzel csak rontotta Izrael tárgyalási pozícióját." Arról
azonban nem szólt a Munkapárt első embere, hogy ki írta alá az oslói egyezményeket,
ki fogadta el a PFSZ-t a palesztin nép kizárólagos képviselőjének, ki ismerte el a
palesztin nép politikai jogait, és ki rázta meg azon a délutánon Jasszer Arafat kezét.

Barak a maga részéről kijelentette, hogy ha ő alakítana kormányt, Netanjahuhoz
hasonlóan ő sem fogadná el Arafat egyoldalú nyilatkozatát, s a palesztin állam
csakis az Izraellel folytatott tárgyalások eredményeképpen állhat elő.

A palesztin utca számára május 4-e Arafat felelőtlen ígérgetései folytán a
palesztin függetlenség szimbólumává vált. A Fatah harcosai álarcos felvonulással
Facia Negra stílusában, hollywoodi cowboyos lövöldözésekkel, harcias
nyilatkozatokkal és az elmaradhatatlan zászlóégetésekkel ünnepelték az elhalasztott
nyilatkozatot.

Az események nem igazolták a Biztonsági Szolgálat vészjelzését, amelyben az "viharos
keddet" jósolt. Szerencsére viszonylagos csendességben múlt el a nap. A nemzeti hevület
helyét a kiábrándultság foglalta el. Az emberek elégedetlenek az oslói folyamattal,
a korrupt palesztin vezetéssel, az izraeli jelenléttel, a zsidó települések szaporodásával
a függetlenség minden jele nélkül. Issza Muszlih, a Betlehem közeli Beit Sahur gyógyszerésze
szerint: "Nincs semmi sem, amit államnak lehetne nevezni; ez csak üres duma. Nincs
egybefüggő területünk. Egy államnak erősnek kellene lennie, hadsereggel kellene
rendelkeznie, és a határait magának kellene ellenőriznie, de mindez Izrael kezében
van."

Minden egyes véleményben van igazság. A kérdés azonban nem az, hogy ki akadályozta
meg Arafaték deklarációját, hanem az, hogy meg kellett-e vajon egyáltalán akadályozni?
Vajon Arafat komolyan ki akarta-e kiáltani államát, vagy csak blöffölt? Vajon a
palesztinok érdekeinek megfelelt volna ez a korai deklaráció, amikor a területeknek több
mint a fele izraeli kézen van, és a palesztinok által birtokolt területek nem érintik
egymást. Semmi esetre sem. Arafat alighanem blöffölt. Esze ágában sem volt megtenni,
amivel fenyegetőzött. Aki ismeri a levantei mentalitást, vagy otthonos a kártyajátékokban,
az ezen nem csodálkozik. Arafat valószínűleg csak azért szorgalmazta ezt, hogy
visszavonhassa a tétet, és cserébe minél többet kapjon. A blöff bejött. Az Európai
Unió és az Egyesült Államok nyilatkozatai növelték Arafat támogatottságát. Ennek
ellenére a Központi Tanács júniusi ülésén valószínűleg ismét elhalasztja döntését,
hogy a deklaráció a választások utáni izraeli kormány felett is Damoklész kardjaként
lebegjen.

Olvasson tovább: