Kereső toggle

A protestáns antiszemitizmus gyökerei

Kettős örökség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Adolf Hitler beszédet mond a potsdami helyőrségi protestáns templomban
1933-ban

A Föld öt kontinense közül mindmáig Európa hordozza a legerőteljesebb
antiszemita hagyományt. E nem túl üdvös tradíció kialakításában és ébren
tartásában az elmúlt századok során nem lebecsülendő szerepet játszottak az egyes
keresztény felekezetek. Nemcsak a katolikus, de a protestáns felekezetek némelyike
szintúgy többé-kevésbé meg van terhelve napjaink Magyarországán is e történelmi
örökséggel, s ez még a politikai életben is érezteti a hatását. Hogyan maradhatott
meg a felebaráti szeretetet mindenek felett hirdető kereszténységben, és a bibliai
alapokhoz való visszatérést szorgalmazó protestantizmusban ilyen sokáig a
gyűlöletnek ez a szelleme? Ennek a szerteágazó kérdésnek egy szeletét próbálja
meg felvillantani az alábbi írás.

A sötét középkor

A kereszténység megszületését követő első századokban a zsidó származású
keresztények még meghatározó szerepet játszottak az egyház életében. Zsidó és
nem zsidó vezetők gyakran együtt irányították az egyes gyülekezeteket. A IV.
század során azonban egy teljesen más irányú éles fordulat ment végbe. A korábban
független egyház vezetőinek egy része kompromisszumot kötött az államhatalommal, s
az így kialakuló római katolicizmus fokozatosan államvallássá vált. E folyamat
során a hivatalos egyházba nagy erővel áramlottak be és tág teret nyertek a pogány
római és hellenisztikus eszmék, melyeknek egyik meghatározó összetevője volt a
gazdasági, társadalmi, kulturális téren egyaránt erőteljesen megnyilvánuló
antiszemitizmus. Ez a pogány eredet? zsidóellenesség kapott aztán keresztény
színezetet egyes bibliai részletek sajátos értelmezése révén. Mindezzel
párhuzamosan a zsidók kiszorultak az egyházi vezetésből és a hívek soraiból
egyaránt. S végül az a furcsa helyzet állt elő, hogy a zsidó Messiás és zsidó
apostolok által alapított egyház vált a zsidók elleni tanítások és konkrét
akciók egyik legfőbb bázisává. A zsidóellenesség fölszítására és ébren
tartására a hivatalos egyház a különböző eszközök változatos sorát alkalmazta.
Az érzelmeket felkorbácsoló egyházi szónoklatoktól a kárhoztató, gúnyolódó,
vagy éppen pocskondiázó írásműveken át a szívtépő passiójátékokig, nem
feledkezve meg a képzőművészet által kínált lehetőségekről sem. A kellő utálat
felkeltése érdekében például nem egy templomi képen és faragványon úgy
ábrázolták a zsidókat, hogy éppen disznók emlőit szopják. Számos ábrázolás
igyekezett vizuálisan megjeleníteni azt, ami egyébként sohasem létezett, mint
például az irracionális vádaskodások egyik csúcspontját jelentő vérvádat, azaz,
hogy a zsidók miként veszik katolikus kisgyermekek vérét húsvéti kovásztalan
kenyerük elkészítéséhez. E téma a XII. századtól Európa-szerte zsidók százainak
életét követelte, s még századunk 30-as 40-es éveiben is elevenen élt egyes náci
újságok címlapján.

Figyelemre méltó tény, hogy a XX. századi holocaust során a zsidósággal szemben
tervszerűen és brutális következetességgel végbevitt intézkedések többségét –
habár a nácizmusnál szerényebb technikai színvonalon – először a középkori
katolikus egyház ültette gyakorlatba Európában. Ismeretes, hogy a megkülönböztető
jelzés, mint például a hatágú sárga csillag, nem náci találmány, hanem arab
előzmények nyomán a IV. lateráni egyetemes zsinat tette kötelezővé 1215-ben. A
zsidók kiszorítása az állami hivatalokból, illetve a különböző foglalkozási
ágakból szintén az említett lateráni zsinat döntése következtében vált
Európa-szerte bevett gyakorlattá. Amihez nagyban hozzájárult, hogy az egyházi körök
minden eszközzel igyekeztek érvényt szerezni e határozatnak. 1233-ban például a
vonakodó magyar uralkodót az egyházi átok fegyverével kellett kényszeríteni, hogy
elbocsássa zsidó gazdasági szakembereit. A zsidók kényszerlakhelyre szorítása,
gettósítása szintén nem eredeti náci ötlet. Mohamedán előzmények után a
középkori keresztény Európa tette széles körben alkalmazott gyakorlattá. A
legtovább működő gettó épp a pápák által felállított római volt, amely csak
1870-ben szűnt meg, hogy aztán néhány évtized múlva minden addiginál nagyobb
intenzitással induljon meg ismét a gettók tömeges létrehozása a kontinens legtöbb
országában. 1944-ben csupán Magyarországon rövid idő alatt 55 gettót állítottak
fel a hatóságok, ahonnan hamarosan több mint 430 ezer embert szállítottak el a
megsemmisítő táborokba. A zsidók tömeges megsemmisítése szintén nem számított
merőben új jelenségnek. Elég talán csak a Szentföld visszafoglalására megindított
keresztes hadjáratokra utalni, amelyeknek sajátos mellék-hadszíntereiként európai
zsidólakta városok szolgáltak. A megismétlődő tömegmészárlások sok helyütt
egész vidékek teljes zsidó lakosságának elpusztítását eredményezték.

A berzenkedő próféták

Ebben az antiszemitizmussal mélyen átitatott Európában született meg a
reformáció, amely a zsidókérdésben azonnal éles kihívás elé került. A döntő
kérdés az volt, hogy sikerül-e az új mozgalomnak visszatérnie a bibliai alapokhoz a
zsidósághoz való viszonyban, vagy pedig kompromisszumot fog kötni a nagyon is erős
antiszemita elvárásokkal, és megismétli a római egyház IV. századi fordulatát,
újból utat nyitva és teret adva az alapvetően pogány eredet? hellén-római
antiszemitizmus ezúttal római katolikus változatának.

A mozgalom megindítójának s egyik vezéralakjának, Luthernek az éles
szemléletváltása a zsidókérdésben már korán előrevetítette az egész
reformáció meghasonlását e téren. Pályája első évtizedében (1513–1523)
figyelemre méltó bátorsággal állt ki a zsidóság mellett és követelte a feléjük
irányuló hagyományosan durva, elutasító magatartás radikális megváltoztatását.
Világos összefüggés mutatható ki e bátran vállalt kisebbségi álláspontja,
valamint az ezen évekből ismert rendkívül intenzív bibliatanulmányozása között. A
zsidóság melletti harcos kiállása épp azt követően kezdődött, hogy 1512-13-ban
megtörtént híres toronyszoba-élménye, amikor is wittenbergi toronyszobájában Pál
apostolnak a Rómabeliekhez írt levelét tanulmányozva hatalmas erővel robbant benne az
a felismerés, hogy egész további keresztény életét az Isten Igéjébe vetett hitből
kell élnie. Megjegyzendő, hogy épp e számára oly kedves és fontos Római levél az,
amely az Újszövetségen belül a legtöbbet foglalkozik a zsidókhoz való keresztény
viszonyulással. Az elkövetkező években már e bibliai látásmód jegyében emelte
föl hangját az egyes konkrét ügyekben. Így például a korszak nagy vihart kavaró
Reuchlin–Pfefferkorn vitájában a hebraista Reuchlin mellé állt, tagadva, hogy
bárkinek joga lenne zsidó írásműveket erőszakkal begyűjteni és elégetni, amiként
azt az ellentábor követelte. Élesen elítélte a kölniek erőszakos térítési
kísérleteit a zsidók katolikussá tétele érdekében. Hangsúlyozta, hogy a zsidók
megtérését Istenre kell hagyni, engedve, hogy ő munkálja ki bensejükben ezt a
változást, s ebbe erőszakoskodással nem szabadna belekontárkodni. A zsidóságra
vonatkozó álláspontját legvilágosabban a "Jézus Krisztus, aki zsidónak
született" című, 1523-ban megjelent nevezetes munkájában foglalta össze. E m?
erős bibliai ihletettségét az is magyarázza, hogy az előző évben jelent meg Luther
híres Újszövetség-fordítása. Munkájában élesen elítélt minden zsidóellenes
magatartást, mondván: "Ha az apostolok, akik zsidók voltak, annak idején velünk is
olyan pogányokként bántak volna, mint ahogy mi pogányok módjára bánunk a
zsidókkal, akkor soha nem lett volna a pogányok közül kereszténnyé senki. Ezért ha
az apostolok velünk pogányokkal olyan testvéri módon bántak, akkor nekünk is
testvérien kell bánni a zsidókkal, hogy sokan megtérhessenek közülük." Fontosnak
tartotta a zsidók megtérését, ugyanakkor teljesen igazat adott nekik, hogy
többségük a korábbi századokban elutasította a katolikus térítő törekvéseket,
amely – mint mondta – csak "a pápista pogányságot" akarta rájuk erőszakolni.
Majd sajátos stílusában hozzáfűzte: "Ha én akkoriban zsidó lettem volna, látva
azt a sok félnótás tökfilkót, akik a kereszténységről papoltak, bizony inkább
kívántam volna röfögő disznóvá változni, mintsem kereszténnyé." Bírálóinak
pedig – akik korábbi állásfoglalásai miatt sokféle, nem igazán hízelgő célzatú
jelzőkkel látták el, nevezve őt titkos zsidónak, judaizálónak, félzsidónak stb.
– azt válaszolta, hogy örömmel vállalja a zsidó titulust.

Elutasított minden zsidókkal szembeni keresztény gőgöt: "Ha túl nagyra tartjuk
magunkat, akkor éppen pogányok vagyunk, míg a zsidók Jézus véréből származnak...
Isten is emellett tesz bizonyságot, mert soha olyan nagy tisztességet nem adott egyetlen
népnek sem a pogányok között, mint amilyenben a zsidókat részeltette. Mert nincs a
pogányok közül való egyetlenegy pátriárka, próféta vagy apostol sem, sőt még
igazi keresztények is csak kevesen vannak közöttünk."

Különleges szeretettel viseltetett a héber nyelv iránt egész élete folyamán. Nem
kevesebbet állított róla, mint azt, hogy ez az a nyelv, amely minden más nyelvnél
alkalmasabb a hitigazságok szavakba foglalására és a hitbeli érzelmek legteljesebb
kifejezésére. Az Ószövetség évekig tartó fordítása során tett megjegyzései
nemcsak a héber nyelvnek biztosított abszolút elsőbbséget mutatják, hanem azt is,
mennyire kész volt háttérbe szorítani minden nemzeti elfogultságot. Egy alkalommal
például a következőképpen nyilatkozott: "Most a prófétákon dolgozunk. Ah,
Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy
németül beszéljenek. Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber
természetüket elhagyni, és a nehézkes némethez igazodni. Olyan ez, mintha a
fülemülét akarnánk rábírni, hogy saját kedves dallama helyett kakukkoljon."

A megdöbbentő fordulat

Hogy mindezek után hogyan következhetett be Luther álláspontjában egy olyan
gyökeres fordulat, amely a héber nyelv kérdésétől eltekintve gyakorlatilag
valamennyi addigi nézetének teljes megtagadását eredményezte, az mindmáig kérdés a
kutatók előtt. 1543-ban megjelent és szintén beszédes címet viselő "A zsidókról
és hazugságaikról" cím? művében ugyanis már "ördögi" zsidókról beszél,
akik 1400 esztendő óta csapásul szolgálnak az emberek számára, s a legkeményebb
szidalmakkal illeti őket. Az államhatalom számára az a tanácsa, hogy a jó erőben
lévő zsidó férfiakat és nőket munkára kellene kényszeríteni, rájuk parancsolva,
hogy fogjanak fejszét, ásót, rokkát és orsót és arcuk verítékével egyék
kenyerüket, ne a henyélés, ünneplés és pompa közepette. A császárt és a
fejedelmeket felszólította, hogy a zsidókat, ha nem akarnak megtérni, űzzék ki a
tartományokból.

Hogyan lehetséges, hogy ő, akinek sikerült magszabadulnia kora széles kör?
antiszemitizmusától, és ebből a szellemi pozícióból több mint egy évtizeden át
annyira állhatatosan és világos bibliai érveléssel lépett fel a zsidóság
védelmében, most, alig két évtized elteltével a korai állapotánál sokszorta
súlyosabb és erősebb antiszemitizmus foglyává vált, a középkori gyűlölködő
antiszemita vitairodalom legdurvább vádjait és zsidóellenes követeléseit
visszhangozva? Az a feltételezés – amely egyébként az egyetlen kézzelfogható
indoklás a kérdés megválaszolására – miszerint a zsidók felé folytatott
térítési kísérleteinek kudarca vezette volna Luthert e döntő fordulathoz, igencsak
sovány magyarázatnak tűnik. Mivel a természetes szinten számba vehető okok teljesen
elégtelennek mutatkoznak ahhoz, hogy a fordulat meghatározó tényezőiként lehessen
őket kezelni, ezúttal indokoltan merülhet fel annak lehetősége, hogy a tényleges
magyarázatot a Luther által is annyira valóságosnak tekintett természetfölötti
szinten keressük. Ugyanis amennyiben a Bibliában szereplő szellemi törvényeket akár
csak hipotézisként alkalmazzuk Luther pályájára, akkor azok a folyamatok, különös
fordulatok, amelyek a csupán materiális tényezők hatásaival számoló vizsgálatok
során érthetetlennek, irracionálisnak tűnnek, az említett szellemi törvények
figyelembevételével már ok-okozati összefüggésekbe, vagy akár világos rendszerbe
rendezhetők. Figyelemre méltó, hogy az idősödő Luther több más területen is
nehezen megmagyarázható kompromisszumokat kötött olyan bibliai igazságok
tekintetében, amelyeket korábban ő maga ismert fel és vallott a legerőteljesebben.

Visszatérve a késői Luther zsidó témájú tanításaihoz, ezek éppoly jelentős
hatást fejtettek ki, mint korábbi nagy erej? biblikus művei és prédikációi.
Tanácsait számos fejedelem megfogadta, s ennek eredményeként a német protestáns
tartományokból és birodalmi városokból sorra kiűzték a zsidókat.

A reformáció vezetői közül csak kevesen akadtak, akik hajlandók voltak
szembeszállni az immár a protestantizmus falai mögé is beköltözött és polgárjogot
nyert antiszemita eszmékkel. Közéjük tartozott a svájci Heinrich Bullinger, aki
olvasva Luther durva zsidóellenes szitkozódásait, úgy nyilatkozott, hogy azok
"inkább illenek egy disznópásztorhoz, mintsem egy lelkipásztorhoz".

Luther születésnapján

A protestantizmus vezetőinek többsége a kései Lutherhez hasonlóan igencsak sötét
színekben szemlélte a zsidóságot. Kálvin például, ha nem is volt olyan indulatos
és szitkozódó, mint idősebb reformátortársa, azért az ő művei sem szűkölködtek
zsidóellenes kitételekben.

Végül is a XVI. századi protestantizmus történelmi kísérlete arra, hogy
szétrobbantsa és eltávolítsa az Európa fölött akkor már több mint ezerötszáz
éve masszívan terpeszkedő keresztény antiszemitizmus erősségeit, lényegében nem
vezetett sikerre. Sőt ismét bekövetkezett az, ami egyszer már lejátszódott a IV.
század utáni katolicizmussal, azaz ezt követően már maga a protestantizmus is az
antiszemitizmus terjesztésének szolgálatába állította szellemi, intellektuális,
sőt időnként anyagi erőinek egy részét is. Így például amikor a XIX. század
első felében Németországban a zsidók jogfosztottságának felszámolása,
egyenjogúsításuk kérdése került napirendre, a korszak egyik neves református
egyházi embere, Heinrich Paulus, a heidelbergi egyetem teológia professzora volt az
egyike azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak ez ellen. Érveit külön kötetben is
megjelentette. Az egyenjogúsítás előfeltételeként azt követelte, hogy a zsidóság
nyilvánosan demonstrálja az országhoz való hűségét, és mondjon le a
"kiválasztott nép" szerepéről.

A XIX. század második felében az antiszemitizmus jellegében jelentős változás állt
be. Míg a korábbi századokban fontos célnak tekintették a zsidók megtérítését,
addig a XIX. század derekától kirekesztésük vált a legfőbb céllá. A hagyományos
vallási alapú ellentétet a biológiai, faji alapú elutasítás váltotta fel. Ekkor
történtek az első kísérletek, hogy egyházi segítséggel hathatós szervezeti
bázisokat hozzanak létre az antiszemitizmus erősítésére, fokozására. E téren az
evangélikus Adolf Stöcker, a német császárság berlini udvari lelkésze járt élen,
aki 1878-ban megalapította a Német Keresztényszocialista Pártot, amely hamarosan a
kontinens egyik leghangosabb antiszemita pártjává vált.

A XX. század történelmét e tekintetben sokszor feldolgozták. Talán kevesen tudják
azt a szimbolikus erej? tényt, hogy az 1938-as híres "kristályéjszaka" – amely
nevét arról kapta, hogy a nácik által betört zsidó kirakatok üvegcserepei
kristályszőnyegként borították el az utcákat – véletlenül épp Luther
születésnapjára esett.

Összességében azonban elmondhatjuk, hogy a protestáns tradíció, ha nem is tudta
alapvetően elmozdítani az antiszemitizmus európai hagyományát, azért hozott
előrelépést a kérdésben. Ha Luther pályájának kettőssége a mai napig hatóan rá
is nyomta a bélyegét a protestánsok hitéletére, legalább más személyes
alternatívát is felkínált: a korai Luther példáját. Így nemcsak a hitlerizmus
teljes kiszolgálását vállaló "birodalmi egyház", hanem a náci koncentrációs
táborokban a zsidókkal együtt szenvedő evangélikus Bonhoeffer, Niemöller és mások
nevével fémjelzett "hitvalló egyház" útját is kijelölte; amiként a
kálvinizmusnak is régóta létezik – elsősorban az angolszász világban, például
az independens Cromwell nevével is jellemezhető – antiszemitizmussal élesen
szembenálló értelmezése és gyakorlata.

Az elmúlt évtizedekben valamennyi felekezet hivatalos vezetése nagy hangsúlyt tett az
antiszemitizmus elítélésére; így például 1983-ban, Luther 500. születésnapján a
lutheránus egyház – hasonlóan a katolikusok részéről nemrégiben közzétett
vatikáni holocaust-nyilatkozathoz – hivatalosan elhatárolta magát Luther minden
antiszemita megnyilvánulásától. Ugyanakkor a lassabban változó "népi"
vallásosság szintjén az említett kettősség teljes felszámolása még a jelen és
jövő nemzedékeinek feladata.

Olvasson tovább: