Kereső toggle

Természeti katasztrófák világszerte

A víz az úr

Cunami

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idei nyár nem szűkölködik természeti katasztrófákban. Szökőár, árvíz,
földrengés, ciklonok, földcsuszamlás, kánikula: a rendkívüli helyzetek emberek
ezreinek az életét követelik szerte a világon. A csendes-óceáni szigetvilágban
fekvő, 4 millió lakosú, javarészt érintetlen természeti szépségekkel rendelkező
Pápua Új-Guinea sekély, tengerparti szakaszán múlt hét pénteken harminc
kilométeres sávban egy félelmetes szökőár, a cunami tombolt. A kegyetlen víztömeg
több mint tízezer embert sújtott: körülbelül hatezren meghaltak, és ezrek tűntek
el nyom nélkül. Az évszázad katasztrófájaként emlegetett szökőár a január,
február hónapokban pusztító El Ninonál is sokkal kegyetlenebb pusztítást végzett.
A víz súlyos károkat okozott Ausztráliában, Kínában és Európában is. Másutt
pedig – például az Egyesült Államokban – éppen az aszály és a tűzesetek
jelentenek komoly problémákat. Összeállításunk a világ különböző pontjain
történt katasztrófákkal foglalkozik.

Lusien Romme éppen a Sissano lagúna közelében levő otthonában tartózkodott,
amikor váratlanul megmozdult a föld. A földrengés nyomán először csak halk
morajlást lehetett hallani, mintha szél fújna, aztán pár perc múlva óriási
robajjal tört utat magának a hatalmas víztömeg a lagúnában. A teljesen váratlanul
érkező vízfal megállíthatatlanul hatolt be mintegy harminc kilométer mélyen a
szárazföld belsejébe. Az emberek hirtelen sikoltozni és ordítozni kezdtek, és tíz
perccel később már ezrével szaladtak felfelé a hegyoldalon. Lusien is rohanni
kezdett, hogy megkeresse feleségét és hat éves kislányát, Martinát. "Az ár
átcsapott a házunkon és a kókuszfákon."– mondja. A víz úgy sodorta el az
épületeket, mint a gyufás skatulyákat, feltépte az utakat és a hidakat. Lusien
felesége belefulladt a vízbe. Neki csak két ujja tört el és a bordája illetve a
válla sérült meg, amikor az ár belesodorta a lagúnába. De a kislánya életben
maradt.

Nem mindenki mondhatja ennyire "szerencsésnek" magát. Pápua Új-Guinea partjai
mentén ugyanis egész egyszerűen eltűnt két nemzedék: a legtöbb áldozat ugyanis
kisgyermek vagy idős ember volt. Ők sem elég gyorsak nem voltak ahhoz, hogy
elszaladjanak az ár elől, sem elég erősek ahhoz, hogy felmásszanak a
kókuszpálmákra. Számos csecsemőt az anyja karjából tépett ki az ár. Az emberek
azt mondják, nincs értelme újjáépíteni az iskolákat: nincs aki oda járjon. Szinte
minden gyerek meghalt a szökőárban.

A halál lábnyoma

Az ország miniszterelnöke, Bill Skate egy nyilatkozatában így foglalta
össze a történteket: ”Teljes a káosz, senki nem tudja, valójában mi történt az
eltűnt emberekkel." Az ár több falut teljes egészében belemosott a tengerbe: nyomuk
sem maradt. A CNN egyik riportere szerint a túlélők úgy festettek, mintha a pokolból
jöttek volna vissza. A lagúna vize alig látszik a hulláktól, a gyökerestől
kitépett kókuszpálmáktól és az épületek törmelékétől. Egy helyi halász, Jerry
Arpuan így számol be erről: ”Olyan sok test úszik a vízen, hogy alig tudok tőlük
haladni a csónakommal. Soha életemben nem láttam még ennyit." Számos
mentőcsónaknak kellett munkába állnia, hogy kihalássza a holttesteket a vízből,
mielőtt felfalnák őket a krokodilok.

A parton szintén tragikus állapotok uralkodnak: a bomlásnak indult hullák, a rothadó
növényzet és az állati tetemek szaga elviselhetetlenné vált a trópusi hőségben. A
kutyák és a disznók szintén elkezdték szétmarcangolni az emberi tetemeket.
Mezítelen hátú férfiak ásóikra görnyedve ássák a sírokat a tikkasztó trópusi
nap hevében: a munkának nem akar vége szakadni. Mezítlábas túlélők a karjukon
cipelik a sebesülteket a máris túlzsúfolttá vált kicsiny kórházakba. Az Altapei
Egészségügyi Központban olyan sok sebesültet ápolnak, hogy az újonnan érkezőket
már csak a földön tudják ellátni. A helyzetet súlyosbítja, hogy az emberek gyakran
csak napokkal később részesülnek orvosi ellátásban, a sebekben pedig addig benne
marad a sár és az iszap. Számos embernél amputációt kellett végrehajtani, mivel a
baktériumokkal teli korall-szemcsék elfertőzték a sebeket, és üszkösödést
okoztak. A mentőcsapat tagjai attól tartanak, hogy a vízben úszó és a szárazon
heverő, bomlásnak induló holttestek további fertőzés veszélyét rejtik. A kormány
ezért elrendelte a holttestek elégetését. ”Sebesültek százai vannak még kinn a
nyílt terepen, akiket meg kell találnunk. Napról napra több százan halnak meg," –
mondja egy túlélő.

A tragédiát követően Ausztrália és Új-Zéland azonnal segélyszállítmányokat
indított a szökőár sújtotta térségekbe. A kormány mozgó kórházakat állított működésbe.
A Királyi Légierő három Herkules gépén katonai orvosok, nővérek és
egészségügyi személyzet indult a katasztrófa sújtotta részek felé, a kockázatos
leszállást is vállalva a szökőár mögött maradt romokban. A kormány minden tőle
telhetőt megtett annak érdekében, hogy segítsen a károsultakon, akik a halál
árnyékában már hozzá is láttak az új kunyhók, falvak felépítéséhez.

Az elsőként elkészült új házak egyike Asupoté, aki szintén túlélte a
tragédiát. A fiatalasszony a trópusi hőségben az árnyékban ülve egy macsétával
kókuszdió belét vájja ki a kunyhóban békésen szunyókáló két kisfia, a kétéves
Frank és az egyhónapos Nasson számára.

Olvasson tovább: