Kereső toggle

A kommunistázás funkciója közéletünkben

A magyar mccarthyzmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A két világháború között nagyigény? politikai elmélet fogalmazódott meg,
amely a korszak két diktatúra-modelljét, a fasizmust és a bolsevizmust egylényeg?
jelenségként értelmezte, bizonyos közös sajátosságok alapján. A fő közös
jellemző, az élet minden területét átfogó hatalmi elnyomás totális volta alapján
a teóriát totalitarizmus-elméletnek nevezték. Klasszikusa, Hannah Arendt a
rendszerváltás óta hazánkban is számontartott politikai klasszikus.



A Demokratikus Charta antiszemitizmus-ellenes tüntetése 1992-ben. "Kádárista
restauráció"? Fotó: Somorjai László

Diktatúrával a diktatúra ellen?

A második világháború után a totalitarizmus elméletet és ezen belül a
demokratikus indíttatású bolsevizmus-kritikát szinte visszafordíthatatlanul
kompromittálta az a kommunistaellenes hajsza, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban
1948–1954 között a hírhedtté vált kongresszusi különbizottság, az
Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság folytatott. A kongresszusi
bizottság az úgynevezett hidegháború intézménye volt. Az ellenséges diktatúra
logikáját átvéve és pszichológiájához idomulva meg akarta tisztítani az amerikai
közéletet azoktól a rejtőzködő politikai erőktől, amelyek afféle "ötödik
hadoszlop" tevékenységet folytattak a potenciális háborús ellenfél, a Szovjetunió
javára. A bizottság kémkedés és "felforgató tevékenység" után szimatolt. A
felforgatók felderítésének alapjául szolgáló államvédelmi munkahipotézis (Gerő
egykori szóhasználatával a "koncepció") az volt, hogy a harmincas évek elején az
amerikai elit egyetemeken is értelmiségi divateszme volt egyfajta szalonbolsevizmus.
Számos tehetséges diák, aki később karriert csinált ifjúkorában, elkötelezett
híve volt a kommunista világmegváltásnak és vagy kommunista párttag vagy
szimpatizáns volt. Később fokozatosan eltávolodtak a baloldali radikalizmustól,
Roosevelt nagyszabású reformpolitikájának igézetébe kerülve felismerték az
amerikai kapitalizmus reformálhatóságát, és megtértek az amerikai alkotmány
értékrendjéhez. A felforgatókat kutató vadászok ezeknek az értelmiségieknek a
fiatalkori múltját kezdték firtatni, és rövid idő alatt erőteljes hajsza
bontakozott ki a roosevelti politikai garnitúra baloldali múltú tagjai és a baloldali
múltú véleményformáló értelmiség ellen. A hajsza a tetőpontját akkor érte el,
amikor a bizottság élére Joe Mccarthy wisconsini szenátor került, aki olyan végletig
vitte, már Sztálin halála után is folytatva az immár értelmiség elleni hajszává
torzult politikai akciót, amely kikényszerítette a bizottság működésének
megszüntetését. A kampány nem egyszerűen csak fanatikus és korlátolt volt, hanem
álságos is. Az állítólagos "kommunista veszély" elhárításának álcája
mögött szélsőséges republikánus körök hadjárata rejtőzött, amely fel akarta
számolni a New Deal egykori politikai vezetőrétegét és értelmiségi holdudvarát,
hogy a "klaszszikus" keleti parti tőke és az AFL–CIO szakszervezeti tömörülés
stratégiai szövetségével szemben hegemón helyzetet teremtsen a feltörekvő texasi
olajtőkének, valamint alsó középosztálybeli és kistőkés táborának. A
kommunistaellenes hajsza mögött kitapintható volt egy olyan szélsőség akciója,
amelytől a diktatúra kiépítése sem állt távol. A nyugati világ demokratikus
elkötelezettség? részében a mccarthyta színezet? kommunistaellenes hajsza mindmáig
azt a gyanút kelti, hogy a kombattáns kommunistaellenesség mögött esetleg
diktatúrás szándék rejlik.

A Wisconsini Rém Magyarországon

A magyar rendszerváltás idején is joggal merült fel annak a lehetősége, hogy
bizonyos társadalmi közeg kommunistaellenes indulata olyan fajta fanatizmussá
torzulhat, amelyet leplezett politikai erők a rendszerváltás demokráciaépítő
szándékával ellentétes célok szolgálatába állíthatnak. Kezdettől erősen
ügyelni kellett (volna) arra, hogy a rendszerváltástól elválaszthatatlan
kommunistaellenesség ("agyagba taposás") feltétlenül demokratikus szemléleti
alapon álljon, és élesen különüljön el az egykori "keresztény–nemzeti"
kurzus "darutollas" antikommunizmusától, hiszen még az eredetileg demokratikus
érzelm? káder- és funkcionárius ellenességben is benne rejlett a mccarthysta
elfajulás veszélye. Az Antall-kormány ebben a tekintetben olyasféle hamis játékot
játszott, mint egykor a Wisconsini Rém. Az MDF 1990-es sikeres választási jelszavát,
a "Nyugodt erő" formulát a volt "párttagok" tömegei úgy értették, hogy az a
takaréklángon tartott és érzéstelenített rendszerváltás jelszavát ígéri
számukra – szemben az SZDSZ rendszerváltó radikalizmusával. Sőt azt is
beleértették, hogy a volt párttagok átállhatnak az új rendszer oldalára. Ez a
félrevezető, burkolt ígéret jelentős szerepet játszott az MDF választási
győzelmében. Alig alakult meg azonban az Antall-kormány, a győztes tábor a
kommunistaellenesség kérdésében radikálisan irányt váltott. Megjelent az
"igazságtétel" jelszava, amit nehezen lehetett másként felfogni, mint átfogó
kommunistaellenes hajszával való fenyegetésnek. Jöttek a fenyegető
megnyilvánulások: Kónya-dokumentum, Csurka-dokumentum, a Zétényi-Takács
törvényjavaslat fel akarta volna függeszteni az elévülést kommunisták által
elkövetett egykori bűnök esetében, a Monopoly-Csoport meghirdette az államapparátus
megtisztítását a volt párttagoktól. Egy függetlenné dezertált MDF-es képviselő
Marosánt akarta felköttetni, mások "megelégedtek" volna azzal, hogy az egykori
bűnösöket "meg kell nevezni", ami megint csak alig leplezett lincselési
felhívásnak tekinthető.

Ez a hajsza is mccarthysta volt abban a tekintetben, hogy valójában nem azok ellen
irányult, akiket emlegetett. 1990-91-ben a volt párttagok zöme valóban átállni
akart, és nem a marginalizálódás határára sodródott utódpárt feltámadásának
drukkolt. Nem jelentettek a rendszerváltás számára veszélyt. A hajsza és
légkörének megteremtése azok ellen az ellenfelek ellen irányult, akik veszélyt
jelenthettek. Elsősorban a demokratikus erőkre, amelyek megkérdőjelezhették a
horthysta retorikát használó jobboldal fontos politikai céljait. Azt a lehetőséget
akarták megteremteni, hogy kommunistasággal, vagy legalábbis kommunista cimborasággal
lehessen vádolni mindenkit, aki nem akarja, hogy a magyar miniszterelnök arra
célozgasson: "lélekben" arra vágyik, hogy egyszer valóságosan tizenötmillió
magyar élén álljon kormányfőként; mindenkit, aki nem akarta az állam és egyház
"újraegyesítését", és különösen azt nem találta kívánatosnak, hogy a
"történelmi" egyházak újra közvetlenül részesüljenek az államhatalomban. Akik
nem találták kívánatosnak azt sem, hogy restaurálják a már felszámolt
"történelmi középosztályt", hogy az országnak újra legyen egy szakrális
felhatalmazású politikai vezető rétege, amellyel szemben automatikusan fennáll az
"alsó néposztályokban" az engedelmességi készség. A magyar mccarthysták ki
akarták a kommunistaellenes hajszával alakítani azt az atmoszférát, amelyben azt
lehet mondani, hogy aki nem akarja "őfőméltóságát" a kormánytagok
részvételével megkésett dísztemetésben részesíteni, az nyilván Recsket és a
káderlapot sírja vissza.

A Bokros-csomag és a kommunizmus

A kommunistaellenes hajszával való fenyegetőzéssel az MDF-vezette kormány azt
érte el, hogy a milliós nagyságrend? érintett e hajsza elkerülésének
lehetőségét már csak abban látta, ha az "utódpárt" kerül kormányra. Első
sorban ez az oka az MSZP 1994-es átütő választási győzelmének, s csak kisebb
részben a Demokratikus Charta tevékenysége. A megvert jobboldal, amely máig nem
szűnik meg méltatlankodni, mondván, hogy a "Charta" szélsőjobboldali, vagy
legalábbis Horthy-rendszer restaurációs veszéllyel riogatott és "vezette félre"
a választókat, a Horn-kormány megalakulása után azon nyomban riogatni kezdett azzal,
hogy eljött a "kádárista restauráció" ideje. A jelszó ez volt: vége a
rendszerváltásnak, megindult a visszarendeződés. Életre kelnek a "megalvadt
struktúrák" (Tellér Gyula), jönnek vissza a volt funkcionáriusok a hatalomba.
Amikor a Bokros-csomag a társadalomra szakadt, a politikára figyelők jelentős része
valóban bizonytalanságba került. A pénzügyi stabilizáció arra a szintre redukálta
a fogyasztást és a felhalmozást, amely nagyjából megfelelt annak a nívónak, amelyet
a magyar gazdaság teljesítménye művi beavatkozás (a "Kádár-korszak" utolsó
másfél évtizedében az életszínvonal szintentartására, sőt emelésére fordított
külföldi kölcsönök jelentették ezt a művi beavatkozást) nélkül el tudott érni.
Ez drámai életszínvonal csökkenést jelentett. A társadalom bizonytalanságban volt a
tekintetben, hogy az életszínvonal-zuhanás a rendszerváltásnak vagy éppen
ellenkezőleg: a rendszerváltási folyamat elakadásának, a visszarendeződésnek a
következménye-e. Azok is, akik tisztában voltak azzal, hogy a költségvetési
egyensúly megteremtése a rendszerváltás folyamatának szerves része, és még azt is
belátták, hogy számonkérhető a megelőző tradicionalista kormányon, hogy nem
mutatott a népszerűtlen intézkedések végrehajtásában olyan elszántságot, mint az
"utódpárt" – visszásnak érezték, hogy a volt kommunisták viselkednek keményen
a volt kommunista rendszer felszámolásában. Mintegy illetéktelennek érezték őket
erre. A kommunistaellenes indulat újra erősödött és a Bokros-csomag
következményeivel szemben támadt ellenérzés széles körben antikommunista
hevületként jelent meg.

"...Én mondom meg, hogy ki a zsidó..."

Az 1998-as választási kampányban a támadásba lendült jobboldal a Bokros-csomagot
szükségtelen népnyúzásnak állította be, és mintegy a volt kommunisták egykori
téeszesítő kegyetlenségét látta és főleg láttatta benne megnyilvánulni. A
kommunistázás jelentős választótömeget tudott mozgósítani. A
"félrendszerváltás" természetesen tisztogatást, garnitúra-cserét kíván. El
kell távolítani a politikailag megbízhatatlan személyeket az államapparátusból, a
politikai szempontból fontos pozíciókból és az egyéb privilegizált helyekről. Nem
csupán a megbízhatatlan apparátussal való kormányzás veszélyeinek elkerülése
végett, hanem azért is, mert helyet kell teremteni a megbízható saját kádereknek,
akikkel szemben a győztesek elkötelezték magukat. Minden tisztogatás klasszikus
mccarthysta szituáció. Az eltávolítás kényelmes alapja újra az egykori
kommunistaság. A kommunista múltat ugyanolyan szabadon kezelik, mint egykor Göring
kádereinek zsidó származását. A Reichsmarschall, amikor figyelmeztették arra, hogy
kedvenc repülőtábornoka, Milch generális "volljude", az ügyet ismeretesen azzal
intézte el, hogy "Németországban én mondom meg, hogy ki a zsidó". A
szembenállóknál azt, hogy 1957-ben rossz oldalon álltak, nem enyhíti, hogy később
nagyobb és fontosabb pozíciókban nem a vonalas hatalom legroszszabb irányzatához
tartoztak. Horn közkarhatalmistasága többet nyom a latban, mint az, hogy a Kádár
utáni végjáték idején szembefordult Grósz utóvédharcával. Nyers esetében is
többet, hogy 1958-ban a KB-ban megszavazta Nagy Imre bíróság elé állítását, mint
hogy a hetvenes évektől olyan párton belüli irányzat vezetője volt, amely olykor és
bizonyos pontokon összehasonlítható a Nagy Imre vezette pártellenzék
tevékenységével. A szövetségessé sodródott Kádár-kori "nemzeti
örökségügyi" csúcsminiszter esetében bezzeg fordítva van a dolog. Az ő esetében
letörölte a polgári spongya, hogy 1956-57-ben a rossz oldalon állt, hogy egész
életében funkcionárius volt, csak az számít, hogy amikor már minden eldőlt, az
utolsó pillanatban kimondta 56-ról, na akkor sem azt, hogy forradalom volt – hanem
óvatosan azt, hogy "népfelkelés". Az ellenoldalon még mindig kommunistáknak
minősülnek azok az ötvenhatosok, akik 1956 előtt voltak párttagok, valamint a
kádergyerekek és azok, akik baloldali radikális ifjúkor után hamar megtalálták az
utat a demokratikus ellenzékiséghez. Ehhez képest meglepően sok az alakulóban levő
antikommunista kormányban a volt MSZMP-tag.

A "félrendszerváltott" új kurzusban a commandante mondja meg, hogy ki a polgár.
A tisztogatás során is ő fogja megmondani, hogy melyik volt MSZMP-tag kommunista, és
melyik az, amely már "párttagként" is polgár volt.

Az új mccarthyzmus azzal is fenyeget, hogy diszkreditálja azt a demokratikus
indíttatású "éberséget" is, amely bizonyos utódpárti jelleg?
megnyilatkozásokkal szemben indokolt.

Olvasson tovább: