Kereső toggle

Ezredfordulók küszöbén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása



Az Aranykapu, amelyen át a Messiás majd a Szent Városba érkezik. El van
falazva Fotó: S.L.

Ezredfordulóhoz közeledünk. Alig másfél év, és átlépünk a harmadik
évezredbe, amely egyben a sumérokkal induló ismert emberi civilizációk hetedik
évezrede lesz.

Sokakat foglalkoztat: mik a kilátások, mi minden várható az elkövetkező
időszaktól? Most induló sorozatunk első részében visszapillantunk: miként is
élték meg a korábbi ezredfordulókat az akkor élők, mennyire voltak valósak a
korabeli millenniumi várakozások? Hiszen ma is ez az egyik fő kérdés: rendelkezünk-e
reális jövőképpel, hogy annak segítségével sikeresen alakíthassuk
életpályánkat, mind szellemi-intellektuális, mind minden egyéb dimenziójában?

Mi ad az évezrednek megkülönböztetett jelentőséget? S miért éppen tíz évszázad
képez egy számolási egységet és nem tizenkettő vagy éppen hét, amelyeknek pedig
jóval gazdagabb a szimbolikus jelentéstartalmuk?

Az a szó, amellyel az évezredet szokás jelölni, a millennium, latin eredetű, de
középkori szóalkotás. Az ókori Rómában csak az évszázadot használták. Az
évezred, mint szellemi jelentőséggel bíró fogalom, az Újszövetség révén került
be az európai közgondolkodásba.

A "nulladik ezredforduló"

Mielőtt azonban erre rátérnénk, először a kereszténység születésének, az I.
századnak a messianisztikus várakozásáról kell szólnunk, amely természetesen a
zsidóság legfőbb reménysége volt. Bár mai időszámításunk szerint ez volt az
első ezredforduló, az akkori évszámlálás szerint nem volt az: a Messiás
eljövetelének elemi erej? várása nem az ezres számmal függött össze.

A zsidóság prófétái a nép születésétől fogva egyre világosabban fogalmazták
meg azt az üzenetüket, amely szerint meg fog születni az a nemzetükből származó
ember, akinek a tevékenysége által az egész emberiség megszabadul a bűntől és
annak minden borzalmas következményétől, s így eljön a Földön az élet új, az
eddiginél sokkal harmonikusabb korszaka. A próféták előrejelzései különösen az
Izraelt rendkívül sanyarú állapotba taszító babiloni deportálás előtt és alatt
váltak egyre határozottabbá. Egyesek közülük kijelentették, hogy a fogság utáni
időszakban eljön a Messiás. Közülük is kiemelkedett Dániel, aki könyvében azt
állította, hogy a Jeruzsálem újjáépíttetésére kiadott engedélytől (i. e. 446) a
Messiásig hatvankilencszer hét évnek kell eltelnie (ez 483 év), a hatvankilencedik
évhét végén pedig "kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz". Ezután egy
zűrzavaros időszakban újra elveszti földjét a nép, majd pedig egy utolsó hétéves
szakaszban elérkezik Isten királyi uralma a Földön is. Dániel arra is felhívta a
figyelmet, hogy még négy nagy birodalomnak kell uralkodnia a zsidó népen, és a
negyedik idején eljön a Messiás.

A próféták és főként Dániel előrejelzései nyomán az i. e. IV–I. században
egyre izgatottabb várakozás vett erőt Izrael népén. Bár időszámításuk sok
tekintetben pontatlan volt, sokan megpróbálkoztak a hetven évhét számlálásával, de
más módokon is figyelték az eljövetel előjeleit. Jól követhető volt az
előrejelzett négy birodalom emelkedése és bukása: a babilonit felváltotta a perzsa
uralom, majd harmadikként a macedón. Képzelhetjük, mennyire tetőfokra hágott a
készülődés, amikor a negyedik, a Római Birodalom elérkezett. Ezzel a messiási
reménység beteljesedése bármelyik napon várható volt már.

A készülődést a hith? zsidóság különböző csoportjai különbözőképpen
élték meg. A híres és rejtélyes qumráni közösség irataiból például kiderül,
hogy ők – Dániel könyvére építve elképzelésüket – azért vonultak ki a
társadalomból, hogy a teljes erkölcsi és szellemi tisztaságot megvalósítva
alkalmassá váljanak a Messiás – utolsó birodalmat legyőző – hadseregében való
katonai szolgálatra. Az I. század küszöbéhez elérkezve már abban a
meggyőződésben éltek, hogy nemzedékük részese lesz a nagy összecsapásnak. Egy
másik irányzathoz tartozók, a zelóták már az időszámításunk kezdete körüli
években meg is kísérelték kirobbantani ezt a háborút messiási igényekkel fellépő
vezetőiket követve. Rendre levert felkeléseik nem egyszerűen nacionalista jellegűek,
hanem sokkal inkább messianisztikus vallási indíttatásúak voltak. De a többi
vallási irányzatot is ez a kérdés foglalkoztatta a legerőteljesebben.

A sokféle számítgatás közül talán azt is érdemes megemlítenünk, hogy valamelyik
rabbi észrevette: Izrael nemzetének születésétől (Ábrahám) eddigi legnagyobb
fénypontjáig (Dávid) tizennégy generáció volt, majd legsúlyosabb mélypontjáig
(babiloni fogság) ismét tizennégy. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a
fogságtól a következő csúcspontig, a Messiásig ugyanennyi időnek kell eltelnie. E
számításra Máté evangéliuma is utal, mivel Jézus éppen az így kiszámított
nemzedékben született meg. (Dávid és Jézus között pedig – nocsak – pontosan egy
évezred telt el.)

Ami a kereszténységet illeti: ha a hatvankilencszer hét évet a bibliai holdévvel
számítjuk, akkor Keresztelő János fellépése a jelzett időszak lejárta előtt
körülbelül három évvel, a negyedik, utolsó birodalom hatalma teljében történt.
Üzenetét a Biblia így foglalja össze: "Térjetek meg, mert elközelített az Isten
királysága!" Ugyanezzel a – holdévvel való – időszámítással számolva, ha
elfogadjuk, hogy az ugyanezzel az üzenettel fellépő Jézus keresztre feszíttetésének
legvalószín?bb dátuma

i. sz. 32, akkor megállapíthatjuk, hogy ez pontosan a hatvankilenc évhét végére
esik, amelyben Dániel szerint "kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz"...

Az ezt követő években azonban világossá vált, hogy Jézus nem tudta megteremteni a
nép egységét: messiási voltát nem mindenki, és különösen a vezető elit nem
fogadta el. A messianisztikus várakozás tehát a nép e részében – az
"elvilágiasult" Róma-barátokat persze nem számítva – tovább izzott. A
zelóták egyre radikálisabban léptek fel, míg végül i. sz. 66-ban átfogó, vallási
indíttatású háborút robbantottak ki Róma ellen, amelybe jóformán az egész nép
– köztük az említett qumráni közösség is – belesodródott. A hatalmas erőkkel
felvonuló birodalmi légiók azonban 70-ben elpusztították Jeruzsálemet, és a zsidó
népet azután majdnem kétezer évig tartó szétszóratásba kényszerítették. A
messianisztikus reménység a zelótákban még az utolsó napon is élt. A város
elestének napján egyikük kihirdette, hogy aznap lejár a dánieli hetven évhét, és
eljön a Megmentő és vele Isten birodalma. A felhívásra mintegy hatezer ember,
köztük nők, öregek és gyermekek vonultak fel a Templomba, akik valamennyien
halálukat lelték a város elfoglalásakor a tűzvészben.

A zelóták reménysége ekkoriban – életükkel együtt – szertefoszlott. Mintegy
hatvan évvel később azonban, a 130-as években újra fellángolt a messianisztikus
várakozás. Bar-Kochba átmeneti győzelmeket ért el a rómaiak ellen, s ezen
fellelkesülve a zsidóság egyik máig legnagyobb tekintély? rabbija, Akiba,
kikiáltotta Messiásnak. Felkelését azonban hamarosan vérbe fojtották – maga Akiba
is meghalt –, és még kegyetlenebb római elnyomás követte.

Az első, azaz inkább "nulladik ezredforduló" e várakozása a zsidóságban még
egy utolsó fellobbanását érte meg i. sz. 240 körül. Már régebben létezett ugyanis
a rabbik között egy elképzelés az idők rendjéről, amely szerint a jelenlegi
világkorszak összesen hétezer évből áll Ádámtól számítva, mivelhogy az egyik
zsoltárban az áll, hogy Isten számára "ezer év egy nap" (az erre való utalás az
Újszövetségben is megtalálható!), egy hét tehát – amely a zsidó időszámítás
alapegysége – hatezer éves "munka-időszakot" plusz egy ezeréves
"szombat-korszakot" jelent, s ezzel zárul majd e világ ideje. Értelmezésük
szerint az első kétezer év a törvénynélküliség, a második kétezer év a
törvény, a harmadik kétezer év a Messiás kora, a hetedik ezer pedig a megnyugvásé.
A II. században a zsidó tudósok – valószínűleg tévesen – megkísérelték
összeadogatni a bibliai időadatokat, s ennek eredményeképpen arra jutottak, hogy a
4000. év, azaz a törvény korának vége és a Messiás korának kezdete i. sz. 240-ben
jár le. Ekkor ismét izgatott várakozás töltötte el a hozzáértőket – ám ez az
év is elmúlt a Megváltó nélkül. Ekkor a rabbik kijelentették: "Minden kijelölt
vég-időpont elmúlt – most már minden a bűnbánaton és a megtérésen múlik." A
helyzetet ugyanis úgy értelmezték, hogy a Messiás eljövetele a nép bűnei miatt
késlekedik, és csak akkor fog bekövetkezni, ha Izrael nemzete megtér. Ez vált azután
a mai napig a zsidóság legfőbb álláspontjává e kérdésben.

Izrael államának mostani újjászületése a zsidó hit szerint rendkívül erőteljes
messianisztikus előjelként is értelmezhető. Ezért a judaizmus egyes irányzataiban ma
ismét energikus messiásváró reménység tört a felszínre. Az előttünk álló
évezred, amely a fenti világhét-koncepció szerint a messiási kor kétezer éve (ez
lenne talán a kereszténység eddigi ideje?) utáni szombat-korszak, a hetedik évezred
lesz, még izzóbbá teszi ezt a várakozást. Lehet, hogy ezúttal a zsidóság nem fog
csalódni?

Mi történt ezerben?

A zsidó János apostol i. sz. 100 körül írta meg az Újszövetséget lezáró
könyvét, amely a kereszténység történelem- és évezred-értelmezésének
alapművévé lett. A Jelenések könyvének 20. része ugyanis mint a jövő egyik fontos
tényéről beszél arról az ezer évig tartó időszakról (ez megfelel a fenti
szombat-korszaknak), amely az emberi élet addig soha nem tapasztalt minőségét hozza
majd el. Eszerint az ördög ekkor meg lesz kötözve, nem lesz képes működni, s maga
Jézus Krisztus fogja gyakorolni a hatalmat az évezred elején feltámadó vértanúkkal
és hitvallókkal. Az ezer év elteltével ugyan az ördög ismét elszabadul, de az
általa Jeruzsálem ellen vezetett világméretű háborúban elbukik, s az örök
büntetés helyére kerül. Az ezután sorra kerülő utolsó ítéletet egy új ég és
új föld, valamint a mennyei Jeruzsálem megjelenése követi, amely az emberi létezés
minden képzeletet felülmúló teljes és tökéletes boldogságát biztosítja majd.

Már az I. század végétől a keresztény világkép szerves részévé vált Krisztus
ezeresztendős földi uralmának várása. A korai egyház olyan kiemelkedő képviselői
hangsúlyozták ennek fontosságát, mint Justinus mártír, Irenaeus, Lactantius és
mások. Azonban hamarosan kettős támadás bontakozott ki e jövőkép szétzúzása
érdekében. Egyfelől a radikális ellenzők kategorikusan tagadták az eljövendő
ezeréves királyság realitását, sőt hogy teljesen kiiktathassák, készek voltak az
egész Jelenések könyvét hiteltelennek minősíteni. János apostol e könyve azonban
már túl nagy tekintéllyel rendelkezett ahhoz, hogy ezek a próbálkozások sikerrel
járhattak volna.

A támadások második hulláma finomabb eszközöket alkalmazott. Nem tagadták meg
nyíltan, direkt módon a János által leírtakat, hanem szándékosan vagy kevésbé
szándékosan, tudatosan vagy kevésbé tudatosan, de igyekeztek minden vonatkozásban
szimbolikus jelentést tulajdonítani neki, így fosztva meg konkrét tartalmától.

Ennek az irányzatnak első neves képviselője Órigenész volt a III. században. Ekkor
azonban még teljes kisebbségben maradt véleményével. Az irányzat majd csak a
konstantini fordulatot követő időkben, azaz a kereszténység államvallássá válása
után, az V. században jutott diadalra a Szent Ágoston által kidolgozott elmélet
segítségével. E tanítás és a nyomában keletkezett várakozások azóta hamisaknak
bizonyultak, miután éppen az első ezredfordulón okoztak óriási csalódást.

A IV. században bekövetkező konstantini fordulat után az államhatalom, illetve a
hivatalossá és az eredeti kereszténységtől egyre elidegenültebbé váló klérus
szövetségre léptek egymással. Ennek messzeható következményei lettek az egyházi
tanítások vonatkozásában is. Míg korábban a bibliailag nem megalapozott nézetek
rendre az egyházi perifériára szorultak, ettől kezdődően fordított folyamat
bontakozott ki. A biblikus szempontból igencsak gyenge lábakon álló újabb
elméleteket ugyan számos esetben kiváló koponyák dolgozták ki, csak éppen a
korábbi szellemi erőt és hitelességet bravúros logikai konstrukciókkal s tetszetős
eszmefuttatásokkal igyekeztek pótolni. E teológusok egyik legnevesebbike a már
említett Szent Ágoston volt, akit a katolikus egyház a négy nagy egyháztanító
egyikeként tart számon. Az ezeréves királyság kapcsán határozottan tagadta, hogy ez
az uralom a földön valósul majd meg, és azt is, hogy ez a jövőben fog bekövetkezni
– jóllehet az eredeti újszövetségi értelmezéssel így szöges ellentétbe került.
Ő – a keresztény vallás és az államhatalom egyesülését is próbálva igazolni
– a saját jelenébe helyezte ezt a messiási évezredet, azt állítva, hogy a
feltámadás már megtörtént, mégpedig akkor, amikor valaki megtér és
megkeresztelkedik, s ezek a feltámadottak uralkodnak most Krisztussal együtt; az Isten
földi királysága tehát megvalósult. (Ezzel csak az volt a bökkenő, hogy Jézus
második eljövetele, amelyhez az Újszövetség e földi birodalom megvalósulását
szigorúan hozzákötötte, nem történt meg...) Ágoston nézeteiből egyértelműen
következett, hogy a Jelenések könyve által közölt, fentebb ismertetett menetrend
szerint az emberi történelemből már csak az ördög végső elszabadulása és az
utolsó ítélet maradt hátra. Ezért még azt is állította, hogy annak
bekövetkeztéig a földi életben semmiféle fejlődés vagy pozitív változás nem
várható.

Ez a teológia – mivel rendkívül alkalmas volt a klérus állam fölötti
tekintélyének alátámasztására – hamarosan a katolikus egyház uralkodó, hivatalos
tanításává vált, s így nem csodálható, hogy az 1000. év közeledtével a papok
és laikusok jelentős részét a legsötétebb ítéletvárás hangulata járta át. A
nagy ítéletre készülve sokan kemény vezeklésbe fogtak, a test gyötrésének
különféle módjait alkalmazva. Voltak, akik földjeiket, házukat, vagyonukat
osztották szét a szegények között. Mások már bevetetlenül hagyták földjeiket, s
voltak, akik szolganépüket, sőt igavonó barmaikat is elbocsátották a lesújtani
készülő végítéletre várva.

Maga a német-római császár, a fiatal III. Ottó sem tudta kivonni magát e sötét
jövőkép árnyéka alól. Ő tartózkodási helyének minél előnyösebb
megválasztásával igyekezett oltalmat keresni a küszöbönálló ítélettel szemben. A
legáldottabb helyeknek Róma, illetve a szentek sírjai minősültek. Ezért töltötte a
császár a 999. év utolsó hónapjait a birodalomegyház központjában. Ezért
zarándokolt az 1000. évben Lengyelországba, hogy fölkeresse a csupán néhány évvel
korábban mártírhalált halt Szent Adalbert sírhelyét. Ezt követően híres
császárelődje, Nagy Károly sírjához utazott. Itt a középkor kissé morbid
jellegének megfelelően nem elégedett meg a puszta látvánnyal, hanem felnyittatta a
sírboltot, leszállt a kriptába, ahol mint ereklyét magához vette a halott császár
aranykeresztjét. Hogy aztán alig másfél év múlva, 22 évesen, ő maga is távozzék
az élők sorából.

A korabeli Európában azonban korántsem mindenki hódolt be Ágoston nem sok jót
ígérő tanításának. Részben a Biblia használatát mindinkább háttérbe szorító
katolikus gyakorlat is elősegítette, hogy kialakult egy másik elmélet, amely két kora
középkori jóslatgyűjteményre alapozva az ezredforduló utáni időszakra az
emberiség számára nagy megújulást, fölvirágzást ígért. Különös módon épp
Magyarország frissen katolizált királya volt az, aki koronázásának dátumát minden
bizonnyal tudatosan helyezte az új évezred első napjára, 1001. január elsejére.
Mintegy demonstrálva, hogy korántsem hajlandó feltétel nélkül azonosulni a
katolicizmus hivatalos tanításaival, s az ítélet sötét várása helyett inkább a
jövőbe vetett bizalom mellett kíván bizonyságot tenni.

S ezer évvel később vajon mi most milyen évezred előtt állunk?

Olvasson tovább: