Zsákbamacska

Hazánkban a legnagyobb végrehajtó hatalommal rendelkező
politikus a mindenkori miniszterelnök. Az elmúlt két ciklusban
Antall József és Horn Gyula személye döntően meghatározta a
magyar politikát. Nagy a valószínűsége annak, hogy a
kormányfő személye a következő négy évben is meghatározó
tényezője lesz a hazai közéletnek. A magyar
választópolgá-rok joggal várhatják el a közszolgálati és
a kereskedelmi tévécsatornáktól, valamint a rádió és a
sajtó részéről azt, hogy a miniszterelnök-jelölteket
alaposan bemutassák, hiszen közülük némelyek éveken
keresztül meghatározhatják a nemzet sorsát és az emberek
hangulatát. A jó és okos választáshoz szükséges
információkkal a demokratikus médiának kell ellátnia a
széles társadalmi közvéleményt, mielőtt az urnák elé
járulnának a választók.

A médiában ezúttal meg is volt a jó szándék, de a Magyar
Polgári Párt (Fidesz) úgy tűnik, hogy továbbra is rejtegeti
Orbánt a magyar választók elől. A Budapesti Közgazdasági
Egyetemen megrendezett kormányfőjelöltek vitaestjén Orbánnak
– ha már vállalta pártjának miniszterelnök-jelöltségét
– illett volna "face to face" megvívnia politikai
riválisaival a nyilvánosság előtt. Nem tette. A Fidesz
elnöke így megfosztotta a választókat attól a
tapasztalattól, amely által meggyőződhettek volna Orbán
kormányzási képességeiről, emberi, politikai talentumairól
és nem utolsósorban szavahihetőségéről is.

A párt tulajdonképpen zsákbamacskát árul a magyar népnek. A
volt KGST megtévesztő piaci szokásai szerint a tényleges
árukínálatot, a leszerepelt és a hatalomból egyszer már
elzavart politikusok seregét, mint például a Csépe Bélákat,
Latorczaiakat, Rubovszkyékat, vagy akár Tölgyessyt a Deutsch
"pesties" arculata mögé rejtve, Orbánt pedig Pokorni
image-ében akarja rátukmálni a magyar polgárokra.
Nyilvánvaló, hogy Pokornival és Deutsch-csal a mostani vegyes
összetétel? polgári pártot nem lehet azonosítani. A
frontvonalba állított urak inkább kivételek,
"díszpolitikusok", akik – ha tetszik – "csalinak"
számítanak a pártot uraló és meghatározó jobbos és
erőteljesen ideologikus kemény mag számára. A nyugati
országokban a választási kampány időszakában az egyik
legfontosabb, a társadalom figyelmét magára vonó eseménynek
az elnök- és kormányfő-jelöltek tévévitája számít. A
különféle nézetek, ígéretek, programok egymással való
ütköztetéséből, a jelöltek szerepléséből, politikai
kultúrájából, gesztusaiból és stílusából a választók,
és különösen a bizonytalanok végleges következtetéseket
vonnak le. A miniszterelnöki bársonyszékre aspiráló
Orbánnak a nagy nyilvánosság előtti megmérettetéstől való
elzárkózása csak alátámasztani látszik azokat a nézeteket,
amelyek szerint ez a párt megbízhatatlan, kiszámíthatatlan,
amely a választókat tisztességtelenül manipulálja azzal,
hogy más kínálatot állít a kirakatba, mint ami a pult
mögött van. Különösen egy, a történelmi keresztény
értékek védelmezését hirdető párt esetében
elfogadhatatlan etikai szempontból ez az eljárás. Orbánnak,
mielőtt vállalta volna a miniszterelnök-jelöltséget, illett
volna megtanulnia az "őszinteséget", "egyenességet",
vagy a keresztény politikussal szemben támasztott evangéliumi,
erkölcsi követelményt: a világosságban járást. "Mert
minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és
nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne
fedessenek. " (János 3,20). Orbán és tanácsadói tehát
úgy ítélték meg, hogy van takargatnivalójuk, "rejtett
lapjuk" a magyar társadalom és politikai ellenfeleik előtt.
Ez súlyos, negatív üzenet. Ezután a választópolgárok
előtt a kérdés az: felruháznak-e hatalommal olyan politikust,
aki személyesen nem mer kiállni nyílt és demokratikus
politikai küzdelemre vetélytársaival a tévénézők milliói
előtt? Ehelyett csupán gigantikus, kiretusált poszterein
keresztül valamint magnószalagra rögzített nyájas
üzeneteivel utasítgat bennünket, hogy kire (avagy kikre)
szavazzunk. Ehhez képest a handabandázás mesterének
számító kisgazda elnök is tisztességes, etikus politikusnak
mondható.