Kereső toggle

Izrael 50 – Jubileumi Évkönyv IV.

Béke biztonság nélkül

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon – mint ismeretes – 1956 után a szovjet
propaganda határozta meg a tájékoztatást. A közvélemény
csupán a tények egy részével ismerkedhetett meg, azokkal is
egy "sajátos" optikán keresztül. Különösen igaz ez a
szovjet érdekszférát érintő területekre, így a
Közel-Keletre is. A rendszerváltás óta a magyar
tájékoztatás törekszik arra, hogy a hiányokat pótolja, s a
hivatalos propaganda által sugalmazott képet korrigálja. Ehhez
kívánunk hozzájárulni e sorozatunkkal, melyben egy nagyszer?
könyv bemutatásával a modern Izrael története tárul fel,
egy nép hősies küzdelme, hogy otthont találjon hazájában.
Ezúttal a negyedik részt közöljük.



Clinton, Arafat, Rabin. Beszédes tekintetek

A száznapos "Sivatagi Vihar" hadművelet befejeztével
Irakot súlyos gazdasági szankciókkal sújtják, egyúttal
pedig az elnök hatalma napjainkig sértetlen marad – és ez a
felemás diadal gerjeszti az újabb, éppen a jelenben
érzékelhető nemzetközi feszültséget, az ismételt háborús
fenyegetést –, viszont a győzelmi mámorban úszó Amerika
és szövetségesei soron következő diplomáciai feladatuknak
pontosan az izraeli–arab konfliktus megoldását tartják. A
"területet békéért" jelszó alapján tárgyalóasztalhoz
ültetik Izraelt, valamint a palesztinokat (a PFSZ
képviseletében) és a többi érintett arab állam
küldöttségét. 1991 októberében összeül a közel-keleti
békekonferencia Madridban. Izrael csak amerikai nyomásra
hajlandó részt venni a tárgyalássorozaton. Jichák Samir, aki
ellenzi az egész találkozót, eléggé keményvonalas
delegációval érkezik, arab partnerei viszont nem hajlandók
vele kezet fogni, sem mellé ülni. Feszült légkör jellemzi az
üléseket, melyeken ellenséges hangú beszédek hangzanak el,
és semmilyen konkrét ügyben nem kötnek megállapodást. A
jelen levő amerikaiak és szovjetek a területi kompromisszum
szükségességét hangoztatják. A tárgyalások ezután
különböző titkos csatornákon folynak tovább, és az oslói
egyezménybe, illetve annak látványos washingtoni és
jordániai aláírásába torkollnak. Ekkor azonban már – 1992
óta – a munkapárti Jitchák Rabin az izraeli miniszterelnök,
és az azóta állandóan "békefolyamat" néven emlegetett
politikai kísérletben tevékenyen kiveszi részét
külügyminisztere, majd utóda, Simon Peresz. 1992-től a
legutóbbi választásokig, 1996 májusáig a békekötéseknek
és Izrael visszavonulási műveleteinek lehetünk tanúi. Vajon
hogyan fest a helyzet a terrorizmussal e nagy nemzetközi
nyilvánossággal kísért béketeremtés közepette?

Izraeli–palesztin egyezmény



1992-ben autóba rejtett több mint 100 kilogrammos
robbanóanyaggal merényletet követnek el a Buenos Aires-i
izraeli nagykövetség ellen. Huszonketten halnak meg, a
sebesültek száma 252. Az elkövető Iszlám Dzsihád egy
Hezbollah-vezető megölésére hivatkozik, amely egy hónappal
azelőtt történt Libanonban. 1993 júliusában két izraeli
aszszonnyal végeznek terroristák, az egyiket egy jeruzsálemi
buszon, a másikat autójában kerítik hatalmukba. Az
izraeli–palesztin egyezményt 1993. szeptember 13-án írják
alá fényes külsőségek közepette a washingtoni Fehér Ház
előtti pázsiton. Ma is gyakran mutatják a képernyőn azt a
bravúros rögtönzéssel megkomponált jelenetet, amelyben Bill
Clinton amerikai elnök kitárt karokkal tereli kézfogásra
Rabint és Arafatot. Az ünnepélyes és addig
elképzelhetetlennek hitt kézfogás után rövid beszédek
hangzanak el ennek a történelmi pillanatnak a
jelentőségéről, ezután kerül sor az oslói egyezmény
írásos szentesítésére. A CNN és más tévécsatornák
jóvoltából az egész világ szem- és fültanúja lehet a
korábbi ellenfelek egymásnak tett gesztusainak, békéről
szóló szónoklatainak és az őket pártfogásukba vett
nagyhatalmak jövőre vonatkozó optimista üzeneteinek.

A Hamasz és az Iszlám Dzsihád nev? terrorszervezetek
megígérik akcióik folytatását, sőt fokozását is. Arafat
viszont a területi engedményekért megígéri a terrorizmus
felszámolását – ez áll az ünnepélyesen megkötött oslói
egyezményben. A terrorszervezetek öngyilkos merénylők
százait toborozzák és képezik ki. A politikusok viszont
lázasan dolgoznak az izraeli–jordániai békeszerződésen,
amelyet 1994. október 26-án írnak alá a jordániai Aravában.
Jordán részről Husszein király, izraeli oldalról Rabin, a
támogató Amerika képviseletében pedig az elnök, Bill
Clinton.

Ezekben az években a terrorcselekmények valóban sűrűsödnek
és több áldozatot követelnek, mint a "békefolyamat"
előtti időszakban. A vezető politikusok és az ismert
hírtelevíziók kommentátorai minden újabb merénylet
alkalmával "a békefolyamat elleni támadásról"
beszélnek, majd levonják az egyetlen lehetséges
következtetést: "Nem engedhetjük magunkat eltéríteni a
békefolyamattól." Wadi Keltben két izraeli fürdőzőt
ölnek meg, 1993. október 24-én pedig két hazafelé tartó
tartalékos katonát. Ezután alig két héttel elrabolnak és
meggyilkolnak egy beit-elbeli izraeli lakost. A többségében
arablakta területek zsidó telepes lakossága egyre nagyobb
dühvel és keserűséggel fogadja a fejleményeket.
Demonstrációkat szerveznek a miniszterelnöki rezidencia
körül és saját erőből önvédelmi alakulatokat szerveznek.
A telepesek védtelennek és becsapottnak érzik magukat. Rabint
és Pereszt árulónak, a bibliai területek kiárusítóinak
tartják. Véleményüket sok rabbi és jesiva iskolai hallgató
is osztja. 1994 februárjában egy Baruch Goldstein nev?
amerikai zsidó orvos Hebronban tüzet nyit az ottani mecsetben
imádkozó arab férfiakra. Huszonkilenc ember meghal a
helyszínen, Goldstein is a halottak között van – egyesek
szerint végzett magával, mások szerint az életben maradt
arabok végezték ki, miután kifogyott a lőszerből. Az eset
híre és képei bejárják az egész világot, hetekig
tárgyalják, kommentálják a vezető tévétársaságok
jóvoltából a világ minden táján. Ezután kezdenek a
hírközlő szervek "mindkét oldalon előforduló
szélsőséges elemek"-ről beszélni, ha a terrorizmusról
esik szó. Izraelben az emberek túlnyomó többsége elítéli
Goldstein tettét, viszont egy kisebb csoport valóban hősként
tiszteli őt és nem riadna vissza hasonló cselekedetektől a
jövőben sem.

1994-ben a galileai Afula és Hadera városok szereznek szomorú
hírnevet azzal, hogy ezeken a helyeken autóbuszon utazó
iskolásokat és katonákat robbantanak fel a Hamasz tagjai.
Tizenhárman halnak meg és hetvenhat a sérült. Arafat július
elsején megérkezik Gázába, amelyet az izraeli hadsereg hat
héttel korábban ürített ki. Emberek százezrei ünneplik.
Jerikóba július 5-én érkezik, ahol megnyitja a Palesztin
Nemzeti Tanács első ülését.

Békedíj Arafatnak



Egy autóba rejtett bomba július 18-án romba dönti a Buenos
Aires központjában lévő zsidó közösségi épületet és
harminchét embert öl meg. Ötvenkilenc személyt ugyanott
eltűntnek nyilvánítanak. Bár a hírközlő szervek közlik az
eseményt és bemutatják a képeket, korántsem tapasztalni
olyan felháborodást, mint a Goldstein-merénylet esetében.
Július 26-án a londoni izraeli nagykövetség épülete mellett
robban autóba rejtett bomba, amely megsebesít tizenhárom
embert.

Az 1994. évi Nobel Békedíjat ezúttal hárman, megosztva
kapják: Rabin, Peresz és Arafat. A Hamasz és az Iszlám
Dzsihád eközben folytatják akcióikat. Október 9-én két
ember hal meg és tizenhatan sebesülnek meg az egyik
jeruzsálemi bevásárlóközpont elleni
lövöldözéses-kézigránátos támadásban. Október 19.: a
Tel Aviv-i belváros szívében, a Dizengoff utcán egy
öngyilkos terrorista 20 kilogramm robbanóanyagot magán cipelve
végez környezetével és önmagával, gondosan kiválasztva azt
az időpontot, amikor egy zsúfolt busz érkezik a zsúfolt
útkereszteződéshez. Huszonkét halott és negyvenhat sebesült
marad a helyszínen. 1995. január 22-én a Beit Lid nev?
katonai őrállomás étkezdéjébe izraeli katonának álcázott
terroristák hatolnak be. Huszonegy katonát ölnek meg és
harmincnégyet sebesítenek meg – szintén öngyilkos akció
keretében. Ezek a gyilkosságok egyre jobban sokkolják az
izraeli közvéleményt. 1995-ben már tapasztalható egy
komolyabb polarizálódás: egyfelől a kormányt támogató,
főleg Tel Avivban és vonzáskörzetében élő, illetve a
Munkapárt s hasonló irányultságú pártok soraiban levő
"Békét Most" mozgalom tagjai, akik közül sokan vannak a
tévés és rádiós stábokban is, másfelől a körülbelül
ugyanennyi embert felsorakoztató konzervatív ellentábor:
vallásos irányzatok, intézmények képviselői, rabbik,
jesivahallgatók, telepesek, jobboldali értelmiség, a Likudot
és a vallásos pártokat támogatók, a katonaság egyes
csoportjai, konzervatív újságírók és mások. A két tábor
szembenállása eléggé hangos formában is megnyilvánul néha,
sőt fizikai összecsapásokra, egyes emberek bántalmazására
is sor kerül időnként – a feszültség közöttük szinte
tapintható. A baloldal azt hangoztatja, hogy semmilyen
körülmények között nem szabad felmondani a békekötésben
rögzített engedményeket, sőt tovább kell haladni, esetleg
nemzetközi segítséggel, garanciákkal kell megvalósítani a
szerződésben foglaltakat, azaz további területek átadását,
a terrorizmus – állításuk szerint – éppen a
békefolyamatot akarja megölni, de ezt nem szabad hagyni.
Arafatnak idő kell, nem tud azonnal úrrá lenni a terrorizmus
fölött, de a jószándékát nem lehet megkérdőjelezni. A
másik oldalon ezzel szemben azt mondják, hogy Izrael kemény
követeléseknek tesz eleget bizonytalan ígéretekért cserébe,
vagyis jövőbeli fennmaradását veszélyezteti a semmiért,
hogy a nyugatiak garanciája nem elegendő, hogy a külföldi
biztonsági erők az első puskalövésre eltávoznak, ahogyan
tették eddig is, hogy Izrael részéről öngyilkosság átadni
azokat a területeket, amelyeket védelmi háborúban szerzett
és amelyeket a nemzetközi jog is jogosnak ítél hasonló
esetekben, hogy egy belső, felfegyverzett palesztin hatóság
trójai falónak fog bizonyulni, és hogy Arafatnak esze ágában
sincs felszámolni a terrorizmust. Sőt, arab nyelv?
beszédeiben Palesztina fokozatos felszabadításáról beszél,
a terroristákat a nagygyűléseken hősként ünnepelteti és
akiket hatóságának tagjai egy-egy merénylet után
ímmel-ámmal elfognak, azokat néhány nap (vagy óra) múlva a
hátsó kapun kiengedik. (A népnyelv ezt a műveletet
"forgóajtó" letartóztatásnak nevezi.)

A "mérnök"



A kormány a merényletek után általában lezáratja a
"területekre" vezető útvonalakat, így az onnan munkába
jövő palesztinok is otthon ragadnak. Ez mindig erőteljes
tiltakozást vált ki az átmenetileg munkanélkülivé vált
arab lakosság körében, és a világ hírtelevíziói
rendszerint képekkel-riportokkal közvetítik elkeseredett,
Izrael-ellenes kirohanásaikat a nagyközönségnek. Rövidesen
már mindenki elfelejti, miért is történt a blokád
elrendelése, és általában Izrael könyörtelensége, a
nélkülöző palesztin tömegek, főleg sokgyermekes családok
iránti érzéketlensége kerül megbélyegzésre az
interjúkban. A nemzetközi nyomást az izraeli kormány sem
tudja sokáig elviselni, ezért néhány nap, vagy súlyos esetek
után egy-két hét elteltével újra feloldja a blokádot,
aztán kezdődik minden elölről: átmeneti szünet,
veszélyeztetettség, merénylet, blokád és annak feloldása.
1993 és 1996 között ezekben a periódusokban élt az izraeli
lakosság, a terror pedig erősödni látszott.

Ez idő tájt éri el tetőpontját egy jól képzett
vegyész-fizikus terrorista, alias Dzsihie Ajjas, a
"mérnök" tevékenysége. Rendkívüli alapossággal
dolgozza ki a minden eddigi rettegtetést felülmúló
buszrobbantásos merényletek forgatókönyvét és készíti
elő a "hatóanyagot". Tel Avivban július 24-én hét ember
hal meg és harminckettő a sebesült, augusztus 21-én
Jeruzsálemben pedig öt áldozatot követel és 107 embert
sebesít meg az öngyilkos merénylő bombája. A merényletek
még az eddigi nehéz időkben megedződött izraeli polgárok
idegeit is felborzolják: emberek százai özönlenek a
helyszínre és dühös kirohanásokat intéznek a
miniszterelnök, illetve kormánya ellen. Szeptembertől soha nem
látott tüntetéshullám söpör végig a nagyvárosokon. A
demonstrációkon éles hangú beszédekben bélyegzik meg Rabint
és Pereszt, sőt különféle plakátok és feliratok is
feltűnnek, melyeken a kormányfőt hol SS-egyenruhában, hol
arab fejkendővel, Arafat-képmásként ábrázolják. A
miniszterelnök maga is egyre ingerültebb hangú nyilatkozatokat
ad, sértő megjegyzésekkel illeti bizonyos viták miatt az
amerikai zsidóságot, és főleg a júdeai és szamariai
telepeseket. A hajdani legendás katonának, a 67-es háború
egykori hősének egyre kritikusabbá válik a helyzete: legtöbb
belföldi utazása alkalmával, de még a lakása közvetlen
közelében is hangosan kiáltozó, olykor átkozódó csoportok
veszik körül, fenyegető levelek tömege zúdul irodájába,
népszerűsége minden merénylet alkalmával hanyatlik. Hallani
már egyesek szájából olyan megjegyzéseket is, hogy
árulásért egy ember a vallási törvény értelmében
halállal büntethető. A biztonsági szolgálat mégsem
szigorítja meg a miniszterelnök őrzését. Egy nagyszabású
Tel Aviv-i békegyűlésen, 1995. november 4-én szinte
könnyedén a közelébe juthat egy Jigal Amir nev? fiatalember,
aki már addig is felhívta magára a figyelmet más gyűléseken
tanúsított agresszív magatartásával. Majdnem közvetlen
közelről lövi le Rabint, akit a gyors kórházba szállítás
és a legkiválóbb orvosok erőfeszítései sem tudnak
megmenteni. Izraelt és az egész világot megdöbbenti ez a
politikai gyilkosság. Sokan vonnak párhuzamot a
Kennedy-merénylettel, a miniszterelnök egyes családtagjai a
jobboldali Likud Párt némely vezető személyiségét,
például Benjamin Netanjahut is felelősnek tartják a
történtekért. Az érintettek elhatárolják magukat a
gyilkosságtól, és Izrael egységesen gyászolja tekintélyes
vezetőjét, akinek temetésére nyolcvan ország
elnöke-miniszterelnöke jelenik meg. Az eseményt a világ nagy
hírtelevíziói egyenes adásban közvetítik. A kormányfői
tisztséget ideiglenesen Peresz addigi külügyminiszter veszi
át, aki hitet tesz az oslói megállapodások, azaz a
békefolyamat folytatása mellett. Jigal Amir saját bevallása
szerint egyedül, meggyőződésből cselekedett, a biztonsági
szolgálat körében azonban vizsgálatot indítanak a
nagygyűlésen történt nyilvánvaló mulasztások
kiderítésére. A vizsgálat befejeztével lemond a biztonsági
szolgálat több vezetője, de szándékos hanyagságot – azaz
összeesküvésre utaló jeleket – nem tárnak fel.

1996 januárjában Gázában meggyilkolják a "mérnököt",
aki ötven izraeli polgár haláláért és háromszáz
sérüléséért felelős. A hírhedt terrorista röviddel
azelőtt egy mobiltelefont kap az egyik rokonától (akit
egyébként bizonyos pénzösszeggel "kértek fel" az
ajándékozásra, a telefonba pedig távirányítással
működtethető robbanószerkezetet rejtett el az izraeli
titkosszolgálat elhárítócsoportja). Amikor a készülék
január 5-én délelőtt 11-kor kicseng, Ajjas fölveszi és
megnyomja a gombot. Ekkor lép működésbe a robbanószerkezet,
ezúttal más mérnökök tervei alapján. A terrorista pontosan
úgy végzi, ahogyan az általa előkészített akciók
áldozatai.

(folytatjuk)

Olvasson tovább: