Kereső toggle

Izrael 50 – Jubileumi Évkönyv III.

A tengerparti mészárlástól az Öböl-háborúig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon – mint ismeretes – 1956 után a szovjet
propaganda határozta meg a tájékoztatást. A közvélemény
csupán a tények egy részével ismerkedhetett meg, azokkal is
egy "sajátos" optikán keresztül. Különösen igaz ez a
szovjet érdekszférát érintő területekre, így a
Közel-Keletre is. A rendszerváltás óta a magyar
tájékoztatás törekszik arra, hogy a hiányokat pótolja, s a
hivatalos propaganda által sugalmazott képet korrigálja. Ehhez
kívánunk hozzájárulni e sorozatunkkal, melyben egy nagyszer?
könyv bemutatásával a modern Izrael története tárul fel,
egy nép hősies küzdelme, hogy otthont találjon hazájában.
Ezúttal a harmadik részt közöljük.

 



Iraki Scud rakéták becsapódása Izraelben az Öböl-háború
idején. Szó nélkül kellett tűrni

A hetvenes évek közepén valóban sikerül a terroristáknak
az egész világot szorongással eltölteni, mivel ekkor úgy
tűnik, ott és akkor csapnak le, amikor akarnak. 1974. május
15-én huszonegy izraeli iskolásgyereket és négy felnőttet
ölnek meg a galileai Maalotban, hetvennégy személyt pedig –
túlnyomórészt szintén gyermekeket – megsebesítenek.
Hajnalban érkezve Libanonból előbb három családtagot
mészárolnak le egy lakásban, majd a helyi bentlakásos
iskolát kerítik hatalmukba. Ott egy folyosó végére terelik
az egész iskola diákjait és tanárait, és elmondják
követelésüket: húsz, börtönben tartott társuk szabadon
bocsátását kívánják elérni. A hadsereg egységei a
helyszínre érkeznek és megrohamozzák az épületet, mire a
terroristák tüzet nyitnak a gyermekekre, a hálótermekbe pedig
kézigránátokat dobnak. Hat perc alatt az iskola már tele van
halottakkal és sebesültekkel. A gyermekek jórészt Cfát
városbeli kirándulók, akik tanáraikkal együtt utaztak ide.
1975-ben szomorúan nevezetes esemény a Tel Aviv-i Savoy
szálloda terroristák általi megszállása, amely szintén
túszejtéssel folytatódik, és a szálloda részleges
felrobbantásával, majd a támadók, illetve a
terroristaelhárítási csoport közötti véres tűzharccal
fejeződik be.

Entebbe

1976 nyarán zajlik le a híres "Entebbe-akció", amely
során izraeli kommandósok bravúrosan álcázott csoportjai
Herkules repülőgépekkel leszállva hatalmukba kerítik az
ugandai főváros, Entebbe repülőterét, és kiszabadítják az
ott fogva tartott 104 izraeli állampolgárságú légiutasból
lett túszt, akik a velük önként fogságban maradó Air
France-légiszemélyzettel együtt teljes létbizonytalanságban
töltötték napjaikat azután, hogy az Izraelből Párizsba
tartó repülőgépet az Athénból történő felszállás után
arab és német terroristák Líbia érintésével Ugandába
térítették. A követelés – mint oly sokszor – fogva
tartott társaik szabadon bocsátása. Az izraeli kommandósok
sikeresen rohamozzák meg az épületet és tűzharcban kivégzik
a terroristákat. Egy utas később belehal sérüléseibe, egy
idős izraeli hölgyet pedig bosszúból ölnek meg másnap a
kórházban (az ugandai elnök, Idi Amin parancsára), aki
rosszulléte miatt előzetesen már orvosi kezelésre szorult. Az
akció tökéletes sikerét csak az a fájdalmas tény
homályosítja el, hogy az egész forgatókönyv
legötletgazdagabb, legodaadóbb szerzője és végrehajtója, a
misz-szió motorja, szíve-lelke, a fiatal és tehetséges
Jonatan (Joni) Netanjahu, a jelenlegi miniszterelnök testvére
áldozatul esik a harcokban. Az 1978. év sajnos az egyik
legborzalmasabb terrorakció emlékét véste az izraeliek
emlékezetébe, amelynek a "tengerparti mészárlás" nevet
adták a terrorizmus fekete krónikájában. Tizenegy terrorista
hatalmába kerített egy autóbuszt, nem messze a Tel Aviv-i
parttól, ahová gumicsónakokban érkeztek. A parton előzőleg
már meggyilkoltak egy éppen ott sétáló amerikai
fényképésznőt, majd pedig egy taxisofőrt, így jutottak egy
Mercedes taxi birtokába. A csoport ezután két részre oszlott
és az Egged buszt megkaparintó csapat géppuskatüzet
zúdított és kézigránátokat dobott a mellettük elhaladó
járművekre. A buszban kirándulásra indult szülők és
gyerekek ültek. A rendőrség és mentőautók blokáddal
akadályozták meg, hogy a busz behatolhasson Tel Avivba,
mivelhogy akkor az áldozatok száma megsokszorozódott volna. A
terroristák az itt kirobbant tűzharc ideje alatt kirohantak a
buszból, majd robbanóanyaggal lángba borították a járművet
– utasaival együtt. A busz utasai vagy a lövöldözésben,
vagy a lángba borult buszban lelték halálukat. A terroristák
a lövöldözésben életüket vesztették, de aznap Tel Avivban
mégis kijárási tilalmat rendeltek el esetlegesen még
bujkáló társaik miatt. Az akciót a Fatah és a Dzsihád
tagjai követték el. Arafat a csoport vezetőnőjét egy iskolai
ünnepségen mártírként és példaként állította a
palesztin lányok elé. Izrael eközben előkészíti a
békekötést Egyiptommal, amelyet amerikai segédlettel sikerül
tető alá hozni az amerikai Camp David elnöki nyaralóhelyen.
Carter elnök mellett Begin miniszterelnök és Szadat egyiptomi
elnök írja alá az első ilyen tartalmú dokumentumot. Szadatot
1981-ben egy katonai díszszemlén "muzulmán
szélsőségesek" meggyilkolják – azaz a terrorizmus
válaszol erre az egyezményre is, s ahogyan mindenki értésére
adja, nemlegesen. A szervezett akciókat egyéni gyilkosságokkal
"fűszerezik" a terroristák: például Hebronban megölnek
egy jesivahallgatót – ismeretlen fegyveres rálő és
halálosan megsebesíti –, Párizsban a zsinagóga melletti
autóban elrejtett bomba négy ember halálát okozza és húszat
sebesít meg. Izrael Nagy-Britanniába akkreditált nagykövete
ellen szintén "magányos farkas" követ el fegyveres
merényletet – az Abu Nidal csoport nevében –, amely során
a nagykövet súlyosan megsebesül. 1981-ben egyre sűr?bbek az
észak-galileai települések elleni tüzérségi támadások,
amelyeket a Libanonba immár teljesen befészkelődött
terroristák intéznek. Begin miniszterelnök és tanácsadói,
köztük Ariel Saron honvédelmi miniszter fegyveres válaszra
szánják el magukat. Az 1967-ben elfoglalt új izraeli
területeken ekkortájt kezdődnek a szervezett zavargások
(kődobálások, autók felforgatása, sztrájkok) mint a
későbbi intifáda (felkelés) első próbálkozásai.

Libanon

1982-ben kitör a libanoni háború, amelynek célja a
terrorista központok felszámolása Libanonban. Mivel Libanon
látszatra szuverén ország, mindössze az csorbítja
önállóságát, hogy vezetését fegyverrel tartják sakkban az
odatelepült terroristák és az őket támogató Szíria, ezért
nem nehéz az izraeli támadást agressziónak minősíttetni a
nemzetközi politikai porondon. A nemzetközi közvélemény
valóban negatívan reagál a háború hírére. A Szovjetunió
elítéli Izraelt és a legtöbb ország szintén követeli a
harcok azonnali beszüntetését. Szíria viszont bekapcsolódik
a konfliktusba és rakétákkal lövi az izraeli légierő
egységeit – válaszképpen az izraeliek csapásokat mérnek a
szíriai rakétakilövő állásokra. Végül az izraeli
hadseregnek sikerül kelet felé szorítania a szíriaiakat. A
könyv néhány jelentősebb hadisikert, illetve komolyabb
eseményt külön is kiemel, például a Beaufort erőd
bevételét (ez a stratégiai fontosságú hely egyfelől a
libanoni keresztény régióra, másfelől Galileára néz, s
már évek óta terroristabázisként szolgál az ismételt
katyusázások céljára), ahol a terroristáknak sikerül a
keresztesek idejéből fennmaradt barlangrendszer jóvoltából
elrejtőzni. A híres "Golani" egység fiatal katonái
viszont éjjel a hátukba kerülnek és így hajnalban két
irányból nyitnak tüzet a bujkáló terroristákra, amely
akció során rövidesen elfoglalják az erődöt, viszont hat
katonát ők is veszítenek, köztük Harnik őrnagyot, a
támadóegység parancsnokát. Ez a művelet teszi ugyanakkor
lehetővé az izraeli hadsereg zavartalan előrehaladását
észak felé. Június 9-én ádáz légicsatára kerül sor,
amelyben az izraeli légierő tucatszámra semmisíti meg a
szíriai harci gépeket és hatalmas csapást mér a
légelhárításra. Másnap viszont az előléptetés előtt
álló Jekutiel Adam helyettes vezérkari főnök és
segédtisztje áldozatul esik egy terroristacsoport
támadásának. A harcoló felek amerikai közvetítéssel
hamarosan tűzszünetet írnak alá, de ez nem tart sokáig. A
június végén kiújuló harcok a Bejrút Damaszkusz útvonalon
folynak tovább, mindkét oldalon az átlagosnál nagyobb
emberveszteségekkel. Szeptemberben a világ közvéleménye
felháborodással reagál a libanoni Szabra és Shatilla
menekülttáborokban elkövetett tömegmészárlásokra,
amelyeket libanoni falangista milicisták hajtanak végre,
úgymond "válaszul" az általuk támogatott libanoni elnök,
Bashir Dzsemajel meggyilkolására. A falangisták hidegvérrel
mészárolnak le több száz palesztin menekültet, köztük sok
asszonyt és gyermeket. A nemzetközi sajtó és a világ
politikai vezetői Izraelt teszik felelőssé a történtekért,
mivel Izrael és a falangisták nagyrészt szövetségesként
működtek együtt a háborúban. A hír Izraelben is óriási
felzúdulást vált ki, egy héttel az esemény után Tel Avivban
400 ezer ember tüntet és követeli a csapatok visszavonását
Libanonból. Mintha az egész háború elvesztette volna az
ország erkölcsi támogatását, egyre inkább háborús
kalandnak minősíti az izraeli baloldal, és az ott harcoló
katonák hozzátartozóinak képviselői is kampányt folytatnak
a háború mihamarabbi befejezése érdekében. Ariel Saron
honvédelmi miniszter a menekülttáborokban történteket
felgöngyölítő vizsgálat után kénytelen lemondani, de nem
sokkal később követi őt Begin miniszterelnök is. Utóda az
ugyancsak Likud párti Jicák Samir, az addigi külügyminiszter.
Az izraeli hadseregnek időközben még sikerül Bejrútból
kifüstölni több száz terroristát, akik viszont szabadon
távozhatnak Libanonból. A békekötés 1983 május 6-án vet
véget ennek az eddigieknél vitatottabb és több belső
konfliktust okozó háborúnak. Ugyanakkor Izrael a
megállapodás értelmében létrehozhat egy 45 km-es biztonsági
zónát északi határának túloldalán, amely mögött
ENSZ-erőknek kell állomásozniuk. A terrorizmus az eddigi
erőfeszítések ellenére sem óhajt meghátrálni Libanonban:
még ebben az évben Bejrútban 150 amerikai tengerészgyalogos
és 75 francia katona esik áldozatul annak a robbantásos
merényletnek, amelyet egy szíriai kapcsolatokkal rendelkező
szervezet öngyilkos aktivistái hajtanak végre. Ettől az
eseménytől kezdve a terrorizmus történetében egyre gyakoribb
"harci módszerré" válik az öngyilkos merénylők
toborzása és kiküldése, amely napjainkban szinte
megoldhatatlan biztonsági problémákat okoz Izrael
nagyvárosainak forgalmas helyein. A libanonihoz hasonló
akciókkal a terroristák és a mögöttük levő agytrösztök
célja a külföldi ENSZ-alakulatok ottlétének aláásása,
illetve főleg a nyugati nagyhatalmak közel-keleti
jelenlétének visszaszorítása, különös tekintettel az
Egyesült Államokra.

Intifáda

Ez magyarázza az amerikai tengerészgyalogság ellen
elkövetett újabb terrorakciót is, amelyet az Iszlám Dzsihád
hajt végre és amelynek hatvan áldozata van – az eset két
héttel követi az előbb említett bejrúti robbantást. Az
emlékkönyv kitér az ez idő tájt sűrűsödni kezdő
bosszúakciókra is, amelyeket izraeli, illegálisan szervezkedő
fegyveres telepescsoportok hajtanak végre arab polgármesterek,
a hebroni Iszlám Egyetem hallgatói és mások ellen. Ezeknek a
csoportoknak a tevékenységét 1984-ben leplezik le az izraeli
hatóságok, és tagjaikat bíróság elé állítják, majd
huszonhét embert közülük nyolc évtől életfogytig terjedő
börtönbüntetésre ítélnek. Ezekben az években egyre több
terrorcselekmény történik autóstoppos vagy őrállomáson kis
számban szolgálatot teljesítő izraeli katonák ellen is, a
hadseregnek egyre többet kell foglalkoznia az utakon levő
katonák biztonságának kérdéseivel. 1985-ben több terrorista
akció zajlik Európában tartózkodó-utazó izraeliek vagy
zsidó származású amerikaiak ellen. Ilyen megdöbbentő
bűntény az Achille Lauro nev? olasz üdülőhajó
megszállása és utasainak túszul ejtése október 7-én, amely
alkalommal egy idős zsidó-amerikai utast, Leon Klinghoffert a
tolókocsijával együtt belöknek a Földközi-tengerbe. Előtte
két héttel ölnek meg három izraeli állampolgárt egy izraeli
jachton a ciprusi Larnaca kikötőjében. December 27-én
történik az a szomorú hírnevet szerzett lövöldözés a
római repülőtér kávézójában majd néhány órával
később a bécsi repülőtér tranzitjában, amely során
összesen tizenhét El Al-gépre váró utas hal meg, emellett
kilencven ember szenved sérüléseket, néhányan egész
életükre mozgásképtelenné válnak. Libanonban, a biztonsági
zónában folyamatosan tart az ott állomásozó izraeli katonák
zaklatása, egyes esetekben elrabolják őket (ez legtöbbször
kínzásos kivégzést jelent), más alkalmakkor felrobbantják
járműveiket, őrállásaikat. A hadsereg ilyenkor bombázni
kezdi a terroristaállásokat, majd egynéhány napig tartó
összecsapás után – nemzetközi nyomásra – beszünteti az
ellentámadást és minden kezdődik elölről. A hatnapos
háború huszadik évfordulóját minden eddigit felülmúló
tüntetés- és zavargássorozattal "ünnepli" a megszállt
területek lakossága. 1987-ben robban ki az intifáda, a
felkelés, miután egy menekülttábor négy lakója életét
veszti egy autóúton történt balesetben, s amely eseményt a
menekülttáborban egy izraeli teherautó szándékos
gázolásának kiáltanak ki. A zavargások hamarosan
átterjednek a gázai övezetből a Jordán partvidékére.
Palesztinok tízezrei vonulnak az utcákra, kövekkel és
benzinpalackokkal dobálják az izraeli katonákat, akik
gumilövedékekkel, könnygázzal, esetenként
éleslövedékekkel is válaszolnak. Sérülések, néhol
emberéletet is követelő összecsapások, állandó
nyugtalanság, az izraeli katonák kemény fellépése, a menet
élén asszonyok és gyermekek – a nyugati hírtelevíziók
nézői így találkoznak a történtekkel. Ettől kezdve
folytonosan növekszik az Izraelre nehezedő nemzetközi nyomás,
hogy rendezze a palesztin menekültkérdést és vonuljon vissza
a hatnapos háborúban megszállt területekről. 1988
márciusában a "békés" Egyiptomból beszivárgó három
Fatah-terrorista hatalmába keríti a dimonai atomerőm?
jórészt női munkásokat szállító buszát és fogva tartott
társaik szabadon bocsátását követeli a túszok
elengedéséért. Az antiterrorista egység rohama alatt a három
terrorista a helyszínen életét veszti, de ugyanúgy áldozatul
esik a tűzharcnak az erőm? három dolgozója. Röviddel
ezután ismeretlen tettesek tuniszi otthonában végeznek Abu
Dzsiháddal, Arafat katonai helyettesével. 1989-ben tizenhat
áldozatot követel az a terrorakció, amelyben egy Tel Avivból
Jeruzsálembe tartó távolsági buszra felszáll egy Tel Avivban
dolgozó Iszlám Dzsihád-tag. Természetesen senki nem tudja
róla, kicsoda és mire készül. Amikor a busz éppen egy
szakadék szélén halad, ez az utas hirtelen a sofőrhöz ugrik,
kiragadja kezéből a kormányt és a járművet a mélybe
kormányozza. Mindez pillanatok alatt történik, tizenhatan
halnak meg és huszonheten szenvednek sérüléseket.

Az Öböl-háború

A Camp Davidben megkötött békeszerződés után
előfordulnak kisebb-nagyobb számban izraeli turistabuszok
Egyiptomban. 1990 februárjában egy Kairó felé tartó, 31
személyt szállító buszra iszlám fundamentalisták
géppisztolytüzet zúdítanak. Kilencen meghalnak, tizenheten
megsebesülnek. További erőszakos cselekmények is
előfordulnak, teljesen kiszámíthatatlanul, más turistákat is
fenyegetve, akár a Sínai-félszigeten, akár Egyiptom többi
nevezetes helyein az ezt követő években, napjainkra már
szinte lehetetlenné téve némely látványosság
megtekintését. 1990 szeptemberében a jeruzsálemi
Templomhegyen zavargások törnek ki: kövekkel dobálják meg a
zsidó szenthelyen a Falnál imádkozó embereket, a
rendőrséget, egy rendőrőrsöt felgyújtanak, többen
megsebesülnek a rendőrök közül is. Az izraeli hatóságok
tüzet nyitnak a támadókra, és az incidensnek huszonegy arab
áldozata van. Ismét óriási nemzetközi felháborodás fogadja
a hírt és a róla látott képeket, az ENSZ Biztonsági
Tanácsa elítéli Izraelt, az Európai Közösség országai
pedig elvben csatlakoznak a határozathoz. 1991 első heteiben
kitör az Öböl-háború, amelynek Izrael akaratlanul is
szenvedő alanyává válik: rövid, huszadik századi
történelme folyamán most először kell passzívan
elszenvednie ellene intézett támadást – amerikai kérésre.
A tét ugyanis az Irak elleni nemzetközi szövetség egyben
tartása, amelybe beletartozik az ismert olajállamok mellett
Szíria is. A lakosság már fél éve felszerelkezett ugyan
gázálarcokkal, de a Scud-rakétatámadásokkal szemben nem
tudnak hatékonyan védekezni, a Patriot nev? elhárító
rakéta még nincs tökélyre fejlesztve. Harminckilenc
alkalommal csapott így le Szaddám Huszein Izraelre minden
visszacsapás nélkül – négy halálos áldozat, háromszáz
könnyebb sebesült és több tízmillió dolláros kár volt a
mérlege ennek a valóban furcsa és egyoldalú fegyveres
konfliktusnak. (folytatjuk)