Kereső toggle

Géza története

Az abortuszvita margójára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt időben a Hetek is több cikkben foglalkozott az abortusz kérdésével. Ezekhez szeretnék csatlakozni egy személyes történettel.

Sokan úgy gondolják, míg anyja méhében él, és még nem született meg a gyermek, addig másvalaki mint magántulajdonával rendelkezhet az ő életével, kénye-kedve szerint, akár meg is ölheti. Ennek a tettnek a végrehajtását aztán indokolják nehéz anyagi, családi körülményekkel, hivatkoznak nemi erőszakra, kilátástalan társadalmi helyzetre stb. – kvázi jobb az anyának, a gyereknek is, ha meg sem születik, mert milyen jövő várna rá? Vannak persze kivételes esetek, amikor valóban indokolt az eljárás, de ez ritka, én pedig az általános, a felelősséget nem vállaló gondolkodásmóddal szeretném szembeállítani a mi történetünket.

Jómódú középosztálybeli család voltunk, édesapám katonatiszt, édesanyám pedagógus, de mindenünket elvesztettük a 2. világháború végére. A szüleink kétkezi munkások lettek. Sem anyagilag, sem politikailag nem volt könnyű a helyzetünk. Irgalomból laktunk egyetlen, nagy szobában mindannyian. A réten szedtük a kamillát, megszárítottuk, ez volt télen a tea, ettünk sok zsíros és lekváros kenyeret, örököltük egymástól és másoktól a ruhát-cipőt, használt tankönyveink voltak, a konyhában fakéreggel tüzeltünk, lavórban mosakodtunk, az ivóvizet a pár száz méterre lévő ártézi kútról hordtuk naponta… Mégis azt mondhatom, jó gyerekkorunk volt, mert szerettek bennünket, és soha sem éreztették velünk a felnőttekre nehezedő teher súlyát.

Akkor történt, 1953-ban a Rákosi-időkben, hogy az édesapámat egyik napról a másikra politikai okokból bebörtönözték, és egy évig azt sem tudtuk, hogy él-e. Akkor már négyen voltunk testvérek, én a legidősebb, 10 éves, a legkisebb, Zsuzsi pedig kettő. Az édesanyánkat volt, hogy behívták kihallgatásra, és azt sem tudta, visszajön-e hozzánk.

1956-ban a forradalom idején édesapám is kiszabadult, és hazajöhetett a családjához. Persze, hogy a szüleim nagyon megörültek egymásnak, akkor fogant az ötödik testvérünk. Pár hónap múlva azonban a rendőrség kereste édesapámat, hogy az ítéletből hátralévő 7 évet letöltse, de sikerült külföldre menekülnie. Anyu barátnői igyekeztek őt az abortuszra rábeszélni: „Minek neked Lili egy újabb gyerek, már úgyis van négy, és azt sem tudod, mikor látod újra a férjedet.” De az édesanyánk ragaszkodott hozzá, így született meg Géza. (Apu az amnesztia ellenére nem merte vállalni a hazajövetelt – elsősorban az átélt traumák miatt –, de minden anyagi lehetőségével támogatott minket.)

Bátorításul azoknak, akik ilyen életbevágó döntés előtt állnak szeretném mondani, hogy „válasszák inkább az életet”. Mert az a gyerek, akikre többen „keresztet vetettek”, az kitaníttatta magát a szegedi József Attila Tudományegyetemen úgy, hogy éjjelente tűzőrséget vállalt a szegedi színházban, matekot korrepetált, maga fizette a kollégiumot, a tankönyveit, a vizsgadíjakat, és matek-fizika tanári diplomát szerzett. Ma egy több mint 150 éves vidéki gimnázium tanára, osztályfőnök, évekig szervezett diáktúrákat, evezős táborokat a szünidőben a gyerekeknek. Megnősült, három gyermeket neveltek fel, mindegyikük felsőfokú végzettséget szerzett, az apósával családi házat építettek, már két unokájuk is van. Ha társadalmi szempontból nézzük, akkor „értékes” adófizető állampolgár a családjával együtt, aki a népesség szaporodásához is hozzájárult.

Én pedig büszke vagyok az édesanyámra, aki ilyen körülmények között vállalta az ötödik gyermeküket, mi pedig kaptunk egy olyan testvért, akit nem adnánk oda semmi kincsért. És azt gondolom, hasonlóan Gézához, fantasztikus történetet mondhatna el mindaz a sok fiú és lány, akik előtt mások bezárták az élet kapuját.
 

Olvasson tovább: