Kereső toggle

„Nem szégyen reménykedni 45 fölött sem”

Egy keresztény házaspár és egy csodálatos gyermekáldás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Andrea és Attila el sem tudták volna képzelni az életüket gyermek nélkül. Bár csak 39 évesen találtak egymásra, kezdetben úgy tűnt, a gyermekvállalásnak semmi akadálya. Aztán 6 év elszánt küzdelem következett. Mindent megtettek, hívőként a lombik-kezeléseket is vállalva. A sorozatos kudarcok után hitük mellett végül egy kevésbé ismert módszer segített. Andrea 47 évesen adott életet kislányuknak, Eszternek.

47 évesen szülni, pláne első babát és természetes úton megfoganni – erre azért még mindig felkapjuk a fejünket.

Andrea: Én is felkapnám a fejem, biztos. (Andrea nevet.) Sőt, ha ennél fiatalabban, csak 43-44 évesen szült valaki, már annak utánanéztem, mi történt? Mit tett azért, hogy neki sikerült? Számomra is egy rendkívüli élmény volt átélni.

Biztos vagyok benne, hogy az élmény mögött egy nagyon nagy adag csoda van, meg rengeteg küzdelem is.

Andrea: Így van. 39 éves voltam, amikor összetalálkoztunk Attilával. Mindent megtettünk rögtön az elején, mert tudtuk, hogy családot szeretnénk. Még házasságkötés előtt megvizsgáltattuk magunkat, de minden rendben volt. Miután eltelt fél év gyermek nélkül, a nőgyógyász azt mondta, kizárólag a korom az oka. Ilyenkor a hormonok már nem úgy működnek, és ennyi. Próbálkozzunk! Aztán egyszer csak teherbe estem. Nem nagyon biztatott. Igazából mindig eszembe juttatta, hány éves vagyok, amit nyilván én is tudtam. Ahogy azt is, mivel jár ennyi idősen gyermeket vállalni. Még csak 40 éves voltam, amikor az első gyermek megfogant, és sajnos nagyon hamar elvesztettük. Mentem egyik orvostól a másik orvosig… jött még egy terhesség, az még rövidebb ideig tartott, szintén ugyanez a felállás volt, aztán végül is jött a lombikozás. Anyagilag is mindent megtettünk, amit csak lehet, tényleg a kimerülésig.

Ezek szerint teljes evangéliumi keresztényként nem tartottátok aggályosnak a lombikkezelést?

Andrea: Úgy tekintettem a lombikkezelésre, mint egy orvosi beavatkozásra. Ahol nekünk problémánk van, ott elhárítják az akadályokat, illetve segítenek, hogy gyermekünk születhessen. Három embrió termékenyült meg, mindhármat beültették. Az orvos megemlítette a petesejtdonor lehetőségét, de azt már nem szerettük volna.

Attila, te hogyan élted meg ezeket az éveket?

Attila: Én már nagyon fiatalon, huszonéves koromban is szerettem volna gyereket, nem is szerettem volna úgy elköltözni a Földről, hogy ne legyen. Ahogy kiderült, hogy megfogant a baba, hát akkor madarat lehetett velem fogatni, nagyon boldog voltam. Imádkoztunk érte, hogy megtapadjon, és mindenért. Amikor ugye nem sikerült, hát nem azt mondom, hogy elvesztettem a hitemet, de nagyon letörtem.

Ezt másképp szerintem nem is lehet feldolgozni.

A 6 év alatt mitől volt még bennetek bármi bizakodás vagy akarás egyáltalán?

Andrea: Amikor valaki elveszít valakit, sajnos akkor érzi meg igazán az értékét. Miután az első babát elveszítettük, én annyira meggyászoltam, annyira mély fájdalom, üresség volt a helyén, hogy akkor erősödött meg bennem igazán, ki is az, akire nekem szükségem van: egy kisbaba, egy kis emberke. A következőnél ez még fokozódott, a harmadiknál már annyira magam alatt voltam, hogy azt mondtam, hogy nekem mindenképpen, mindenáron…

Aztán, amikor már a negyvenötödik évet betöltöttem, jött egy határ számomra, egy lélektani határ, amit kitűztem magamnak. Azt éreztem, hogy innen már nem illik reménykedni. Nem illik. Úgy voltam vele, hogy azért már mindennek van határa, ennek is. Onnantól kezdve letettem róla. 

Tehát volt egy pont, ahol tényleg feladtátok.

Attila: Igen, igen, teljesen. Először Andi akarta, hogy fogadjunk örökbe gyereket, én mondtam, hogy várjunk még. Én még hiszem, hogy lesz nekünk saját gyerekünk. De amikor elment a harmadik baba is, megint mélyen magam alatt voltam, és gondoltam, hogy muszáj lesz – mert kimegyünk az időből – egy kisbabát örökbe fogadnunk. Akkor eldöntöttük, hogy na jó, ha nem lesz nekünk soha saját, akkor másét fogjuk befogadni. Többet nem is gondoltam rá, eszembe se jutott, hogy sajátunk lesz.

Andrea: Felvettük a kapcsolatot egy örökbefogadó alapítvánnyal. Nem csak újszülöttet fogadtunk volna örökbe. Nem lett volna gond, ha akár oviskorú, mert óvónőként nagyon jól tudtam, hogy mennyire meg lehet szeretni egy óvodáskorú gyermeket is, egy idegennek a gyerekét. De lebeszéltek erről is, azt mondták, inkább gondolkodjunk a nevelőszülőségen.

Aztán még az örökbefogadás előtt rátaláltatok Ágira (dr. Tóth Ágnes), és a NaPro technológiára. Miben volt ez más, mint a korábbi kezelések?

Andrea: 45 éves lettem, mire megtörtént a harmadik vetélésem. És akkor jött egy e-mail, hogy van egy doktornő, aki foglalkozik olyan párokkal, akiknek nem lehet gyermekük. Felvettük a kapcsolatot Ágival, aki a többéves orvosi leletemet mind nagyon alaposan átnézte. Olyat is látott bennük, amit a többi orvos nem. Nagyon sok olyan vizsgálatra küldött el, amire itt Magyarországon a nőgyógyászok nem küldenek el. Például allergia és immunológiai vizsgálatra is, és bizony, ezeken a területeken voltak problémák. Egészen más szemszögből, magát a teljes embert nézte, nemcsak nőgyógyászatilag, hanem az egész fizikumot, a lelkiállapotot és mindkettőnket. Eltelt körülbelül fél év a keze alatt, amikor azt mondta, hogy na, most nagyon szép minden, olyan állapotban vagyok, hogy mostantól kezdve egy éven belül összejöhet a baba.

Tényleg egy éven belül megtörtént a csoda?

Andrea: Eltelt utána pár hónap, és igazából veszteségnek éltem meg mindegyiket. A gyógyszerek szép lassan elkezdtek fogyni, nem vettem újakat. Utólag elmondtam Áginak, hogy úgy voltam vele: ahogy elfogynak a gyógyszerek, ott lesz vége a történetnek. Nem csinálom tovább. És akkor egyszer csak jött Eszter, meglepetésszerűen.

Mit éreztetek, amikor aztán kiderült a terhesség?

Andrea: Nem volt egy eksztázis. Volt egy megnyugvás, hogy igen, sikerült. De hát, mondom, ez a negyedik már, hogy sikerült. Volt bennünk kétely, nem kicsi. De volt egy belső nyugalom is, hogy bármelyikhez képest most jobb esélyekkel indulunk.

A várandósság és a szülés alatt rendben ment minden?

Andrea: Picit korábban érkezett, mert a méhlepény nem működött már az utolsó hetekben tökéletesen, úgyhogy egy hónappal előbb ki kellett őt venni. Egy olyan orvos kezébe kerültem, aki végre nem a korommal foglalkozott, hanem azt kérdezte: és fiatalasszony, mikor jön a következő? Mondtam, doktor úr, tudja hány éves vagyok? Mire ő: persze, azért kérdeztem. Tudtam, hogy maximálisan segíteni fog, hogy minden rendben legyen. Férjemmel azért mi is mindketten odaálltunk hitben, hogy elfogadjuk: minden rendben lesz. Imádkoztunk mindenért. A legnagyobb csoda volt, amikor meghallottam a hangját. Odanyújtották a kis arcát, hogy megpuszilhassam, de rögtön inkubátorba kellett tenni. Úgyhogy egy puszi volt, és abban a pillanatban elhallgatott, ahogy megpusziltam, és csak nézett nagy kerek szemekkel!

Attila, te rögtön abban a pillanatban meg tudtad élni, hogy apa lettél végre?

Attila: Nem, még elég sokáig nem. A mai napig úgy vagyok vele, hogy tudom, hogy a sajátom, de az van bennem, hogy az Úré ez a gyermek, Ő úgy szeret minket, hogy odaadta nevelni. Itt van nálunk kölcsönbe, hogy vigyázzunk rá. Igazából ez az övé, csak most megkaptuk mi. Fura. Minden megváltozott. Minden most igazából körülötte forog, utána vagyunk csak mi.

Visszamentetek még az előző orvosokhoz a hírrel?

Andrea: Ami szép az egészben, hogy a nyolcadik havi vizsgálatomra pont az első orvoshoz kerültem, aki a koromra hivatkozott. Ágival ők kollégák, szerintem tudta, hogy én ki vagyok. Nagyon lelkiismeretesen bánt velem,

de nem tudom, hogy mit gondolt erről az egészről. Az egyetlen férfi munkatársam viszont, a kertészünk – mikor megszületett Eszter –, küldött egy üzenetet a kórházba: most már tudom, hogy van Isten.

Szeretnétek még gyereket?

Andrea: Én nagyon-nagyon örülnék neki, de így is nagyon elégedett vagyok. Nem állnék ellene nyilván. Egyébként Attila annyira rajong a gyerekekért! Az első naptól kezdve, ahogy őt megismertem, minden gyerek után megfordult. Mondom, mit néz? Hát a babákat nézi, mert annyira szeretne egy kislányt, és konkrétan kislányt. Amikor egyedülálló voltam, akkor leginkább egy társra vágytam igazából. Én mellette kezdtem még jobban vágyni egy nagy családra.

Van valami jótanácsotok hasonló, akár 40 feletti házaspárok számára, akik még próbálkoznak?

Andrea: Hát 40 éves, az még fiatal kor! Nekünk nem volt kérdés, hogy gyerekünk lesz 40 évesen, komolyan!

Jó, akkor maradjunk abban, hogy a 40 évesek annyira fiatalok, hogy nem is kérdés. Mondjuk 45 fölöttieknek mit üzennétek?

Andrea: Hát, illik reménykedni nem úgy, mint én annak idején. Nyugodtan lehet reménykedni még akkor is. Amit én tapasztaltam, a kor nem volt akadály, mert a termékenység, az megvolt. Amiből pedig nekem helyre kellett állni, az egy huszonévesnél is probléma lehet.

Attila: Tényleg nem szégyen reménykedni 40 fölött, 45 fölött sem. Ki kell várni, mert nem biztos, hogy akkor kell megkapnunk a gyermekáldást, amikor mi akarjuk.

Olvasson tovább: