Kereső toggle

A mese semmivel nem helyettesíthető

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A mese a gyermekek lelki tápláléka: nemcsak szórakoztat, hanem tanít, nevel is, valamint az érzelmi intelligencia kialakulásában is meghatározó szerepe van. A jó mesehallgatóból lesz aztán a jó olvasó. Dr. Kádár Annamária pszichológus, a közkedvelt Mesepszichológia című könyv szerzője – aki egyben a Babes-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kirendeltségének vezetője – a mese jelentőségéről, gyógyító erejéről és pszichológiájáról mesélt.

– Mitől működik a mese? Minden gyerek szereti, és még felnőttként is emlékszünk arra, hogy mi volt a kedvencünk…

– A mese képi világa és valóságábrázolása teljes mértékben megfelel a gyermeki gondolkodásmódnak: ez egy gyermeki szemmel nézett világ. A gyermek folyamatos kíváncsiságát, miértjeit nem lehet kielégíteni természettudományos ismeretekkel. Ahhoz, hogy otthonosan érezhesse magát a számára rejtélyekkel teli világban, a mesék nyújtanak segítséget. Ráadásul pont azon a nyelven, amelyen maga is gondolkodik: jó vagy rossz szereplők vannak, akik az otthonosság és a biztonság érzését nyújtják számára. A meséből szőtt optimista világkép és a gyermek vágyai egymásra rímelnek, a vágyteljesülést nem akadályozzák sem természeti törvények, sem időbeli vagy térbeli korlátok.

A mese azonban az én megközelítésemben nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amit önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról, félelmeinkről, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Ezt nemcsak este vagy az erre szánt pillanatokban, hanem folyamatosan meséljük, sokszor szavak nélkül is – a jelenlétünkkel, viselkedésünkkel, önmagunkhoz, az emberekhez való hozzáállásunkkal.

– A személyiségfejlődésben hogyan játszik szerepet?

– A mese az ősbizalom élményét erősíti meg, azt, hogy jó az élet, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapérzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, a tragédiákat, és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni. Ahhoz, hogy tudjunk és merjünk álmodni, jó hinni a mesékben. A szeretett tárgyak és személyek védelmet nyújtanak, így a gyermek személyiségfejlődése szempontjából nagyon fontos az állandó személyek jelenléte és a tárgyi környezet állandósága is. Ugyanezt a folyamatosságot és biztonságot nyújtja a mesében az ismétlés, a kezdő- és záróformulák stabilitása, a sztereotip kifejezések. Az ismétlődő motívumok a ráismerés örömét nyújtják, ha pedig bekövetkezik az, amit vár, akkor a várakozás feszültsége is oldódik. Ugyanakkor az ismétlések segítik a belső képek elmélyítését is. A meseélmény során a gyermek tudja, hogy mindaz, ami a mesetörténetben zajlik, irreális, mégsem kételkedik benne.

– A mesei kettős tudat segíti a valóságból a fantáziába való átmenetet és onnan a valóságba való visszatérést?

– Ezt szolgálják a kezdő és befejező formulák („Hol volt, hol nem volt”; „Aki nem hiszi, járjon utána”), az időbeli és térbeli távolítás („Hetedhét országon is túl”; „az Óperenciás tengeren is túl”; „ott, ahol a kurta farkú malac túr”; „ott, ahol a madár sem jár”), valamint a tipikus mesei fordulatok. A mese azt az üzenetet hordozza, hogy az életben a legkisebb, a leggyengébb is boldogulhat, amivel a gyermek kompenzálhatja kicsiségét, életkori helyzetéből adódó kiszolgáltatottságát, s ez reménykeltő számára – mint ahogy a megmenekülés motívuma is.

– Rengeteg tanulmány és kutatás számol be a mesehallgatás jótékony hatásairól. Hány éves kortól meséljünk?

– A mesélést – ugyanúgy, mint a zenei nevelést – Kodály véleménye szerint már a születés előtt kilenc hónappal kellene elkezdeni. Gyermekünkkel ugyanis már a fogantatás pillanatától kezdve kommunikálhatunk. Az irodalmi élmény megalapozása a bölcsődallal kezdődik, amelyben a ringatás öröme összekapcsolódik az énekkel. Az anya hangja, a becézgetés, a kedveskedés biztonságot nyújt.

– Hogyan kell jól mesélni?

– Négy-öt éves kor körül a gyermek már várja a rendkívülit, a csodát a mesében. Amikor a felnőtt mesélni kezd, hanghordozásával, gesztusaival, mimikájával jelezze, hogy a történet, amelyet elmond, nem a megszokott környezetben játszódik. Minél ritmusosabban, dallamosabban mesélünk, annál erősebb lesz a belső képalkotás folyamata. Ezt a képességet kisiskoláskorig lehet jól megalapozni. Ha ez nem történik meg, nehézségbe fog ütközni a gyermek a szövegértés tekintetében.

Sok szülőben a „szereplés” gondolata szorongást kelt, de ne aggódjunk: a jó meséléshez nem kell színészi tehetség. Ha magunk is egy kicsit gyermekké válunk mesemondás közben, és átadjuk magunkat az élménynek, akkor színesen-ízesen tudjuk előadni, anélkül, hogy ez mesterkélt lenne. A mesét érthetően, a rendes beszédtempónál lassabban mondjuk, és semmiképpen se csonkítsuk meg. A belső rend megteremtésében nem a leegyszerűsített, „lebutított” mesék segítenek, amelyek hamis hollywoodi harmóniát sugallnak, hanem azok, amelyek a fejlődés és növekedés állomásait mutatják be. Fontos, hogy a gyermek mesélés közben láthassa az arcunkat, a szemünket, és érezze, hogy vele együtt, élvezettel vagyunk jelen a meseélmény megélésében.

– Milyen körülmények között kell, hogy elhangozzék a mese?

– Jó, ha a mesemondás, mesehallgatás mindennapos tevékenység, és a nap lezárásának rítusává válik. Persze az sem nagy baj, ha nem lefekvés előtt mesélünk, de lényeges, hogy a mesés „összebújásnak” legyen egy viszonylag állandó helye. Ezenkívül bármikor mesélhetünk, amikor hosszasan kell várakoznunk – például egy orvosi vizsgálatra – vagy utazás közben.  Fontos a testi kontaktus is, a gyermeket ölbe vehetjük, szorosan mellé ülhetünk, megteremtve a nyugalmas, meghitt légkört.

– Mi történik mesehallgatás közben?

– A mese az életigenlés himnusza, ami arra biztat bennünket, hogy ne adjuk fel, bátran szálljunk szembe az akadályokkal, a megpróbáltatásokat pedig fejlődési feladatoknak tekintsük. Az életbátorság, a magabiztosság az a képességünk, amellyel túl tudunk merészkedni saját határainkon. A gyermek mesehőssel való azonosulása észrevétlenül történik, mert teljes mértékben beleéli magát a hős szerepébe, képzeletben együtt harcol és együtt győzedelmeskedik vele, miközben a rossz elnyeri méltó büntetését. A szereplővel való azonosulás során olyan megoldásokat találhat saját problémáira, amelyek kimondatlanul vannak jelen a mesében, és a gyermeknek a fantáziáján múlik, hogy azt mennyire vonatkoztatja magára. A mese meghagyja a gyermek szabadságát, és segítséget nyújt az életben való eligazodáshoz, megismeréshez, az önazonosság kialakításához. Mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét, és a cselekményén keresztül lehetőséget kap a szorongások feldolgozására is. Ez a képessége felnőttként is segíteni fogja a problémák feloldásában.

– Könyveiben említi, hogy az érzelmi intelligencia is fejleszthető mesék által…

– Igen, ezek révén megtanulható, hogy minden érzés a személyiség része, és az is, hogy ezek megfékezhetők, kezelhetők, irányíthatók.

– Milyen a jó mese? Egyáltalán létezik rossz mese?

– A jó mese teljes, eredeti formában jut el a gyermekhez, nincs rövidítve, nincs kilúgozva belőle a konfliktus. Sok szülő fél olyan meséket mesélni, amelyekben erőszakos motívumok is szerepelnek, vagy egy-egy mese félelmetesebb részeit átköltik a gyermekek védelme érdekében. A gyermek szimbolikus úton dolgozza fel a mesét, belső képek formájában azokból az érzésekből alkot illusztrációt, amelyeket mi közvetítünk számára. Tilos átkölteni a mesét! A gyermeki hit alapja, hogy a világban rend van, és ha az egyensúly meg is bomlik, a harmónia helyreáll. Gazdagítja, mozgásba hozza a gyermek képzeletét, belső képalkotásra ösztönöz. Ezen kívül megfelel a gyermek életkori sajátosságainak és érdeklődésének. A mesékben gyógyító erő lakozik. A rossz mese ebben a tekintetben kioktató, bagatellizáló módon viszonyul a bennünket foglalkoztató kérdésekhez.

– Egyre inkább a tévé és internet veszi át a mesehallgatás meghitt óráit…

– A rajzfilmes „mesék” többet ártanak, mint használnak, mivel nem segítik a belső képalkotást. Soha nem lesz igazi olvasó az, aki nem tanult meg az olvasott szöveghez belső képet készíteni. Ha a gyermeket a televízió elé ültetjük, egyrészt megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy a mozgás segítségével dolgozza fel élményeit, másrészt a külső képek azonnal leállítják a belső képkészítés, képáramlás folyamatát, amit a gyermek mesehallgatás közben él át. Ilyenkor a fantázia nem működik, és a gyermek kreativitása sem fejlődik. A tévénézés legfőbb veszélye az, hogy a gyermek nem tud különbséget tenni a külső és a belső kép között, nem tudja függetleníteni magát attól, amit látott. A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nagyon megterhelő az idegrendszere számára. Ezeket a vibráló külső képeket jó esetben az álmai során dolgozhatja fel – amennyiben ez nem sikerül, megjelenik a szorongás. A tévénézés másik problémája, hogy az a meghitt, intim kapcsolat is hiányzik belőle, ami a gyermek és a mesélő között létrejön. Éppen ezért jó, ha közösen ülünk a képernyő elé, hogy meglegyen a lehetőség a látottak megbeszélésére és feldolgozására.

A mesélés lesz az alapja a későbbi bizalmas szülő-gyermek beszélgetéseknek is. Az egyik legfájdalmasabb érzés, amit egy gyermek megélhet, hogy nincs idő rá; ha lerázzák, vagy csak kötelességből figyelnek rá. Semmi értelme mesét olvasni, ha ez is csupán egy a sok kipipálandó feladat közül. Az egyperces, instant mese olyan, mintha egy pohár nemes bort egy hajtásra felhörpintenénk, vagy egy klasszikus zeneszámot felgyorsítva hallgatnánk.

– Akkor nyilván a felnőtt szerepe lenne meghatározni, hogy a gyermek életkori sajátosságainak megfelelően mennyi ideig és mit nézhet…

– Két-három éves kortól a szülővel közösen már meg lehet nézni egy tíz-tizenöt perces mesefilmet, de fontos, hogy folyamatosan figyeljünk arra, hogy a gyermek miként reagál a látottakra. Óvodáskorban maximum 20 perc televíziót nézhetne naponta, azt is szülői felügyelettel. Iskoláskor előtt nagyon veszélyes ezek használata, mivel a gyermek megrekedhet az infantilis befogadási szinten, és megszokja, hogy feldolgozás nélkül habzsolja a sok külső képet. Gyakran a tévénézési szokások és a képernyőn látott erőszakos magatartásminták számlájára írják a gyermekkori agresszív magatartás kialakulását. Bizonyos, hogy van kapcsolat a kettő között, ugyanakkor a televízió önmagában nem tehető felelőssé ezért.

 

Névjegy – Dr. Kádár Annamária

Marosvásárhelyen született. 1999-ben a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karán szerezte meg pszichológusi oklevelét. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán, a Kognitív Fejlődés Programon végezte doktori tanulmányait, amivel párhuzamosan a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte meg munka- és szervezetpszichológusi szakképesítését. Jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem marosvásárhelyi kirendeltségén tanít.

Olvasson tovább: