Kereső toggle

Ön jelen van, amikor alszik?

Avagy miért alszanak a japánok a metrón és a munkahelyükön?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a japán emberek nagymértékben hozzájárultak a technológiai fejlesztések sokaságához, szorgalmasan dolgoznak, gyerekeiket nem győzik taníttatni, és általában az életükre a nagy fegyelem jellemző. De milyen áron?

A japánok saját elmondásuk szerint nem alszanak. Ez így önmagában abszurd kijelentés, de mint szociológiai és kulturális mutató, roppant érdekes. Természetesen ők is alszanak, mint mindenki más, viszont az ország lakosai talán mindegyik más nemzetnél jobban megtapasztalják, milyen a 21. század életritmusa. És talán mindenkinél előbb meg is fizették ennek az árát.

A múlt évezred vége felé, amikor a gazdasági lufi még javában növekedett, a japánok mentalitását nagyban a teljesítmény hajszolása uralta le. A határidőnaplókban alig maradt hely a jól kiérdemelt pihenés számára, a nap minden egyes percét ki akarták használni arra, hogy az üzlet menjen előre. Ez kialakított egy össznépi felsőbbrendűségi tudatot, általános büszkeséget a nemzet teljesítménye miatt.

Viszont a gyakorlatban ez nem volt sokáig fenntartható. Egyre elfogadottabb lett az a jelenség, amit a lakosok csak „inemuriként” emlegetnek: jelen lenni alvás közben. Vagyis aki Japánba látogat, ne lepődjön meg, ha a metrón egymás vállán szunyókálnak az utasok. Ha pedig az irodában hajtja le a fejét a szorgos alkalmazott, annak tudják be, hogy „megtámadta az alvás démona”, ezért senki sem zavarja meg, hiszen ez azt jelenti, hogy feláldozta az éjszakája egy részét a munka miatt. Még egy előléptetést is kilátásba helyezhetnek a felettesek! Sőt, mivel az alázat is nagy érték az országban, nem dicsekedhetnek szorgalmukkal, ezért egyesek lehet csak úgy tesznek, hogy „inemuriznak”, hátha nagyobb lesz az elismerésük.

Az sem probléma, ha valaki nem bír ébren maradni a kötelező értekezleteken, ugyanis ezek sokszor hosszúak, és csak annyiból állnak, hogy a vezető ismerteti a jelentések tartalmát. Ahogy egy illetékes fogalmazott, „bennünk, japánokban, megvan az olimpiai szellem: a részvétel az, ami számít”.

Mégis honnan ered ez a kettős mérce az alvás megítélésében? Mi annak az értelme, hogy valaki nem pihen akkor, amikor kéne, de ha ezt egy közösségben teszi, elismerés övezi? Nos, a korán kelés azóta számít értéknek, amióta a konfucianizmus és a buddhizmus gyökeret vert a szigeten mint az önmegtartóztatás, a jogos szükségletek betöltése korlátozásának egyik eszköze. Szerintük az, aki képes nemet mondani az alvásra, morálisan és mentálisan erős, emellett „pozitív energiát sugároz”. Ettől kezdve csakis az erényesnek vélt emberekre mondták azt, hogy „későn fekszik és korán kel”.

A fiatal szamurájokról is feljegyezték, hogy sokszor fennmaradtak éjjel tanulni. Ezt annak ellenére támogatták a mesterek, hogy olajra volt szükség a világításhoz, és számos alkalommal elbóbiskoltak az órán. Annyira magától értetődő dolog volt ez számukra, hogy csak akkor emelték ki ezeket a történeteket, ha abból egy humoros anekdota születhetett. Például, ha valaki rossz dallal csatlakozott a többiekhez, amikor felébredt vagy ha a társai megtréfálták.

Egy másik érdekes körülmény az otthoni neveltetésben rejlik. Míg a nyugati országokban arra buzdítják a szülőket, hogy gyereküknek már a kezdetektől alakítsanak ki egy külön szobát, de minimum külön ágyban aludjanak, a keleti kultúrákban ennek épp az ellenkezője igaz: orvosok ajánlatára a szülők együtt alszanak a gyerekükkel, legalább iskoláskorig. Ezért sok japán jobban alszik társaságban, hamarabb megnyugszik és nagyobb biztonságban érzi magát, ha nem kényszerül egyedül aludni. Ez volt megfigyelhető a 2011-es cunami után is azok között, akiket ki kellett menekíteni a helyszínekről és közös helységekben szállásoltak el.

Salamon négyszáz évvel Konfuciusz és Buddha előtt azon az állásponton volt, hogy „Hiába nektek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ad eleget [az Úr].” (Zsoltárok 127:2.) Ezt az állítást a nemzetközi egészségügyi felmérések is alátámasztják. Csak az Amerikai Egyesült Államokban 63,2 milliárd dolláros kiesést okoznak a kialvatlanságból fakadó károk, mert az alkalmazottak 29 százaléka véletlenül elalszik, de minimum nagyon álmos, figyelmetlen munka közben. Még a közúti balesetek számát is megnöveli az alvás hiánya: évi 1 550 halálos, illetve 40 000 nem halálos baleset következik be miatta.

A fiatal felnőttek majdnem fele aludt el minimum egyszer a volán mögött egy hónapon belül, de általánosságban véve is a vezetni tudó felnőttek egyharmada járt már hasonlóan.

A mediterrán éghajlat lakosai érdekes megközelítésből orvosolják a helyzetet: az évszázados szieszta spanyol szokásával. Kezdetekben a fizikai szükségek alakították ezt ki, hiszen az erőteljes napsugarak lehetetlenné tették a munkát, nagyjából déltől (hora sexta: hatodik óra, vagyis dél) délután kettőig, de ez térségenként változik. Az üzletek, hivatalok ilyenkor bezárnak, hogy mindenki hazatérhessen a közös családi ebédre és egy húszperces pihenőre. E miatt az emberek késő estig dolgoznak, hogy behozzák a lemaradást. Érdekes módon a kínaiak is egy órát alszanak munkaidő alatt az íróasztalukra hajtott fejjel. Ez mindenkinek alkotmányos joga az országban, és tény, hogy Kínában alszanak átlagosan a legtöbbet az emberek: kevéssel több, mint kilenc órát naponta.

Az amerikai nagyvállalatok egy megkérdőjelezhető lehetőséget alkalmaznak. Megpróbálták a keleti meditációt összevegyíteni az emberek alvásigényét kielégítő lehetőségekkel, ezért olyan nagyvállalatok, mint a Google, a Huffington Post, a Nike, a NASA stb. olyan speciális szobákat alakítottak ki, ahol bárki ingyen aludhat vagy jógaórákat vehet, de még a kisállatait is magával hozhatja a „feltöltődésre”.

Olvasson tovább: