Kereső toggle

Aki szerelmes önmagába

Terjedőben a nárcizmus

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ki ne ismerne olyan beképzelt, hiú, öntelt embert, aki saját magáról azt hiszi, hogy különleges jogai vannak, és mások nem tudnak nélküle tevékenykedni? Megtévesztésképpen egy ideig még megnyerően is tud viselkedni azért, hogy elismerést, csodálatot kapjon. Kapcsolatai felszínesek, hiányzik belőle az empátia: társakra azért van csak szüksége, hogy felnézzenek rá. Állandóan bizonyítja fölényét, látszatra nagyon magabiztos, ám kudarc esetén visszahúzódik – persze ezt is a saját nagysága jeleként mutatva. Enyhe kritikára is túlérzékenyen, hisztériásan reagál. Hajlamos gyorsan ítélkezni, másokat kinevetni, kigúnyolni. Ő a nárcisztikus személyiségzavarban élő: nehéz kijönni vele, mert úgy véli, jobb, különb, mint mások, akikkel gyakran kötözködő, megalázó módon bánik. A témát Bánki György neves pszichiáterrel jártuk körbe annak kapcsán, hogy a közelmúltban jelent meg első önálló könyve – természetesen ironikus címmel: A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról.

Mit kell értenünk nárcizmus alatt pontosan?

– A nárcizmus szónak sok jelentése és jelentésárnyalata van, a pszichológiától kezdve a hétköznapi érintkezésünkig. Nem ritka, hogy a beszélgetőpartnerek egészen mást értenek alatta. Tágabban az önszeretetünket, az önbecsülésünket jelenti, ami – bármilyen hihetetlen – néha lehet jó is. De a pszichiátria fenntart egy sávot a kóros önbecsülés problematikájának, amit gyakran ugyanezzel az egy szóval fejezünk ki. Míg a hétköznapokban a „narcisztikus” a hiú, öntömjénező, dicsekvő, versengő, figyelemfelkeltő, arrogáns, rosszul kooperáló, a másikkal nem törődő személy szinonimája. Ezek a tulajdonságok jellemezhetik ugyan a kóros narcisztikus személyiséget is, de a kettő mégsem pont ugyanaz. Nem ritka, hogy egy nem személyiségzavaros ember gonoszabb és ártalmasabb dolgokat cselekszik, mint például a nagyszerűségét az alkotáson vagy a másokért való tenni akaráson keresztül fenntartó kóros narcisztikus. Tehát az, amit a megfigyelhető vonások vagy tettek alapján feltételezünk, félrevezethet, mert az érzékelt jelenségek és a személyiség belső működései nem feltétlenül fedik egymást.

Mi a különbség az egészséges és a beteges nárcizmus között? Hol a határ?

– Az egészséges nárcizmus segít, hogy szeressem magamat, és a saját magam számára értékes legyek, de úgy, hogy mások érzéseit is figyelembe tudjam venni. Arra, hogy hol a határ a jó és a rossz nárcizmus között, kétféle válasz van, és a kettő valahogy együtt igaz. Az egyik, hogy a különbségek fokozatiak, az átmenet folytonos. Másrészt a patológiás narcisztikus személyiség másképp működik, mert másképp épül fel, mint az egészséges. Ugyanakkor sok a köztes lehetőség.

A patológiás narcisztikusnak muszáj egy olyan állapotot fenntartania, amelyben ő önmaga tökéletes, csodálni való mása. Ez lehet nyilvánvaló a külvilág számára, de lehet rejtett is. Legbelül egy magányos, az elutasítástól rettegő gyerek bujkál, akit a narcisztikusnak magának sem szabad átélnie.

Mégis kiből lesz a narcisztikus?

– Narcisztikus abból lesz, akit a szülei nem szeretnek gyöngéd szeretettel, de amúgy rendesen gondoskodnak róla. Inkább a maguk kényelmére, hasznára, dicsőségére, gondoskodására hangolják a gyereket, és nem fogadják el feltétel nélkül. Ez két dolgot eredményez. A gyerek kénytelen lesz önmaga számára is egyre ideálisabbá válni, hogy megkapja az életbevágó elfogadást, másrészt elnyomja az érzéseit, amik arról tanúskodnának, hogy borzasztó helyzetben van. A gyerek nem tud hova menni, és nem láthatja át, mi történik vele, lévén ez az egyetlen gyermekkora.

Mik a nárcizmus egyértelmű jelei? Honnan lehet tudni, hogy egy narcisztikus személyiséggel van dolgunk?

– A kóros nárcizmusnak ritkán vannak egyértelmű jelei. Legalábbis egy viszony elején ezt nehéz megítélni. A narcisztikusnak nem érdeke, hogy a környezete tudjon a gyengeségeiről, a mélyebb problémájáról, és azt szeretné, hogy felnézzenek rá, és kiemelt helyzetben legyen. De ha ehhez szerénynek kell mutatkoznia az adott közegben, akkor ő lesz a „legszerényebb”. Persze van, aki domináns, határozott, erőteljesen és vonzóan lép fel, elnyomó, stb. Elkezdi használni a felé irányuló figyelmet és vonzódást, majd a másik legkisebb vélt hibájánál büntetően és hálátlanul viselkedik. A lényeg az, hogy ha megsérülhet a nagyzásos belső képe, azonnal veszélyben érzi magát, mert elveszítheti a kitüntetett helyzetét vagy a nagyon szép imidzsét a másik, a többiek szemében. Ez számára azért ijesztő, mert a teljes elértéktelenedés élménye fenyegeti, és a régi, borzalmas, többnyire letagadott magány. Ha lehet, áthárítja a szenvedést a környezetére, és úgy szerzi vissza a lelkiállapota fölött a kontrollt, hogy a másik lesz az értéktelen. Ez a folytonos hintáztatás lehet jelzés a partner számára, hogy nem a megszokott mértékű érzékenységgel áll szemben.

Genetikai tényezők vagy inkább a nevelés hatására alakul-e ki inkább a kóros nárcizmus?

– A kóros nárcizmus a fenti mechanizmus révén jön létre, a család „narcisztikus együttműködési rendszerében”. Ahol rejtetten mindig a szülő érdekeinek kell megfelelni, és az ember gyereke csak véletlenül vagy elképesztően szívós munkával lehet „jó”. Gyakran még akkor sem. Akárcsak bármely autoriter rendszerben, ami a polgár védelmét ígéri, de igazából a lojális elit gyarapodását segíti elő – amíg nem találnak rajtuk is kivetnivalót. Mivel nem tudni, mi működik, az ilyen családban felnövekvő gyereknek univerzálisan csodálatos emberré kell válnia. Olyanná, akivé persze igazából nem tud, csak képzeletben. A genetika pusztán azt határozza meg, mennyire vagyunk dühösek vagy szelídek, aktívak vagy passzívak, visszahúzódóak vagy túlkompenzálóak stb. – ugyanazon nehézségen belül.

A nárcizmus mennyire tekinthető korszellemnek?

– Én inkább vitában állok azokkal, akik szerint a nárcizmus átjárja a korszellemet, vagy terjedőben van. Szerintem a gyerekeket egyszerűen más kihívások érik, rengeteg inger, kevés szülői jelenlét. Arra reagálnak, ami körülveszi őket. Akármi is az, amit észlelünk náluk, és akárhogy is hívjuk azt, a részükről ez egy alkalmazkodás.

Miért veszélyes az ilyen embertípus?

– Mivel a kóros narcisztikus többnyire nincs tisztában vele, hogy ő maga másképp működik, mint mások, sok mindent feltételez a környezetéről, ami igazából őt jellemzi: megszégyenítést, elnyomást, kihasználást, dominanciát, irigységet, féltékenységet, érzelmi instabilitást stb. Egy sajátos módon látja a világot, jónak és rossznak az embereket. Jónak a vágyott, különleges személyeket, rossznak a feltételezett ellenlábasokat és azokat, akikben nem lát semmi értékeset. Ezek mind az ő fantáziájának termékei. Aki kapcsolatba kerül vele, nagyjából ebbe a három kategóriába fog belekerülni, tehát sosem lehet önmaga. Ha viszont nem érzékelnek minket önmagunkként, az óriási szenvedés forrása. Míg a kezdeti lelkesedés lehet röptető a partner számára, a hamarosan bekövetkező leértékelés annál fájdalmasabb lesz. A másik szenvedési forrás, ha a narcisztikus a közösség élére kerül.

A társadalom azt tapasztalhatja, hogy jókra és rosszakra válnak szét, egymástól kínlódnak, egymás ellen kezdenek fenekedni, egymásra gyanakszanak. Persze, ez ennél jóval bonyolultabb, ha csoportokról van szó.

Gyógyítható-e? Javítható-e a kapcsolat a narcisztikus emberrel? És ha igen, miként?

– Az emberi személyiség, kevés kivétellel, képes a változásra. A kóros nárcizmus igazán kemény dió, de finomítható, érlelhető. A környezet is megtanulhat segíteni önmagán, hogy reálisabb módon közelítsen a narcisztikushoz. Olykor persze nincs más megoldás, mint a traumatikus kapcsolat teljes lezárása – szélsőséges esetben akár egy szülővel is. Utóbbi esetben persze legtöbbször inkább a megfelelő távolság megteremtése és a hatások felismerése, valamint a szülői rendszerről való leválás a cél. Amilyen könnyű ezt megfogalmazni, annyira nehéz és hosszadalmas kivitelezni. Gyakran évekig tart.

Mik a gyakorlati tapasztalatai ezen a téren: voltak-e különleges esetei, vagy olyan sztorik, amik valamiért emlékezetesek?

– A nárcizmus az emberi létezésünk egyik fontos vetülete. Minden terápiában téma az önbecsülés. A kóros narcisztikusak egy része komoly változásra képes, de van, akivel képtelenség az ehhez szükséges bizalom-teli kapcsolatot kiépíteni. A könyvben sok esetet is említek, persze az eredeti szereplőket felismerhetetlenné téve. De éppen úgy megidézek filmeket, regényeket és történeteket is.

Egyébként milyen apropóból született a könyve erről a témáról?

– A kiadó felkérésére ötöltem ki, hogy erről legyen szó. A nárcizmus azért nagyon jó terep, mert rengeteg dolgot lehet elmesélni az emberről és a kultúrájáról a jó vagy a kóros önszeretet örve alatt. Szóval a könyv kicsit többet is céloz, mint hogy csak a nárcizmusunkról szóljon, de közben úgy csinálhatok, hogy hát én éppen csak ezt boncolgatom. Nyilván sokunkat sok szálon érint a nárcizmus. Önmagunkon belül is, a kapcsolatainkban is, és sajnos gyakran a közélet kínjai által. Fontos, hogy legyen információnk, hogy így védettebbek legyünk a helyzeteinkben és a viszonyainkban.

Miről szól, kiknek ajánlaná?

– Arról szól, hogy hogyan ne legyünk gyilkosok, és hogyan ne legyünk áldozatok. Se a kapcsolatban, se a családban, se a társadalomban. Szóval ez egy ilyen becsvágyó könyv. Mindenkinek ajánlom. Egyetlen figyelmeztetéssel: az eddigi visszajelzések alapján az olvasása elég felkavaró. Vigasztalásul azt tudom mondani, hogy majdnem öt év alatt született. Márpedig öt évig ebben a témában elmerülni szintén nem volt könnyű vagy fájdalommentes.

 

Névjegy – Bánki György

Pszichoterápiával foglalkozó pszichiáter, publicista. Korábban a Törökfürdő című kulturális folyóirat szerkesztője, a Csillagszálló című kulturális utcalap rendszeres szerzője, a MagyarPszichiátriai Társaság honlapjának szerkesztője is volt.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem óraadó tanára. Egyik alapítója és működtetője a Civil Csoport Hétvége nevű, a társadalmi folyamatokat csoportmódszerek segítségével megtapasztalni hivatott rendezvénynek. Epizódszerepet játszik Sándor Pál idén bemutatásra kerülő Vándorszínészek című filmjében.

Olvasson tovább: