Kereső toggle

Ich möchte játszani

A többnyelvűségről pro és kontra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Föld népességének több mint fele kétnyelvű, vagy ilyen környezetben él. Magyarországon is erős gyökerei vannak a többnyelvűségnek, ám a huszadik század első felében a kisebbségek asszimilációja, valamint a magyar nyelvű közigazgatás és közoktatás a korábban természetes többnyelvűség gyengülésével, elvesztésével is járt.

Magyarország már a középkorban többnemzetiségű ország volt: német polgársággal, magyar, elmagyarosodott német és szláv nemességgel, heterogén parasztsággal. Sokan emlékszünk rá, hogy a háború előtt felnőtt családtagjainknak milyen természetes volt a többnyelvűség: egyszerűen másik nyelvre váltottak, ha nem akarták, hogy a gyerekek értsék őket. A második világháború után a többnyelvűség erőteljesen beszűkült, az 1950 és a rendszerváltás közötti szakirodalomban hangsúlyosabban lelhetők fel ellenérzésekkel teli vélemények a kétnyelvű nevelésről is. A rendszerváltás után újrafogalmazódott ez a téma, így például Bartha Csilla nyelvész kilencvenes években megjelent egyetemi tankönyve (A kétnyelvűség alapkérdései) már újra az egynyelvűség téveszméjéről beszél. „Azzal általában mindenki egyetért, hogy a mindennapi érintkezései során rendszeresen egynél több nyelvet használó személy valahogy más, mint az, aki csak egyet használ – szögezi le Bartha Csilla könyvében. – Más, és mégis ugyanolyan, hiszen emberi kapcsolatai és társadalmi viszonylatai nem lényegileg különböznek az egynyelvűekétől. A két nyelven mutatott kommunikációs készségek kiválthatnak csodálatot, elismerést, lenézést, megvetést és irigységet is, hiszen a kétnyelvűnek nem kellett fárasztó idegennyelvórákon részt vennie” – folytatja a nyelvész. 

Miközben a többnyelvűség indokai és fajtái sokfélék lehetnek, egyre többet hallani olyan családokról, akik küldetésüknek tekintik, hogy az egyik szülő idegen nyelven kommunikáljon a gyerek(ek)kel. Időnként éles hangú vita lángol fel a kétnyelvű nevelést választókkal kapcsolatban, és sokszor érzékelhető, hogy az ilyesmi vitákban kevésbé a szakmaiság, mint inkább az érzelmek dominálnak. A kritikusok modorosságnak tartják, a magyar kultúra elvesztését féltik, a pártolók pedig ezeket az aggodalmakat indokolatlannak érzik, és aláhúzzák: a többnyelvűségen keresztül megélt élményeiket nem cserélnék el semmiért.

Vajon miért vált ki ez a téma ennyire erős érzelmeket? „A mi nyelvünk sokáig el volt nyomva, és talán emiatt érezzük, hogy a nyelv az, amelyben a nemzeti hovatartozásunkat  megőrizhettük. A törvényhozás is hosszú ideig németül volt, a templomokban a mise latinul zajlott, magyar oktatás sem túl régóta van, és azóta ezekre igen büszkék az emberek, tehát valahol a szabadságunkhoz kötjük” – mondja Sindely Andrea logopédus. A köztudatban érezhetően keveredik a kétnyelvűség és a korai másodiknyelv-elsajátítás fogalma a nyelvtanulással, ez abban is megnyilvánul, hogy az ellenzők rendszerint Vekerdy Tamásra szoktak hivatkozni, aki több megszólalásában jelezte, hogy nem pártolja, ha pusztán a szülők ambíciói miatt a gyerek nyelvgyakorlatokkal való „gyötrését” túl pici korban kezdik. „Már itt ki szokott derülni, hogy nem ugyanarról beszélünk. A gyerekekben ugyanis még megvan az a képesség, amellyel az anyanyelvüket szippantják magukba, így nem ugyanarra a fajta szótárazós, fárasztó nyelvtanulásra kell gondolni, ami egy felnőttre jellemző, egyszerűen együtt élünk, játszunk a második nyelven is – tisztázza Bán Annamária nyelvtanár, a ketnyelvugyerek.hu weboldal létrehozója. – A célom amúgy soha nem valamiféle nyelvi szint elérése volt, hanem a gyerekeim gazdagítása a nyelv által. Magyarországon még nagyon erősen élnek az ötvenes évek tévhitei is, miszerint a kétnyelvűség mindenféle fejlődésbeli zavarokat okoz.”

Elvileg, ha a szülők több nyelvet használnak, akkor minden plusz nyelv késleltetheti a beszédfejlődést, „mindenesetre én az ilyen családokat csak biztatni szoktam, hogy ezzel ne törődjenek, nem baj, ez akkor is nagyon hasznos, minden nyelv plusz érték – fejti ki Rikkné Jaszovszky Katalin gyógypedagógus-logopédus. – Számomra még az is belefér, hogy egy kétnyelvű embernek felnőttkorában lesz egy kis idegen akcentusa, mert én úgy gondolom, hogy az többet ér, hogy később mind a két nyelven magas szinten fog tudni. Egy idekapcsolódó kérdés akkor kezdett a tanácsadói munkám során gyakran előjönni, amikor bejöttek Magyarországra az idegen nyelvű tv-csatornák: szerintem jót tesz-e a kicsiknek, ha babakoruktól háttérzajként hallgatja éjjel-nappal angolul a tévét, s ettől remélhetőleg észrevétlenül bekúszik a nyelv az agyukba? Háttérzajnak azonban magyarul sem tenném ki a kicsiket, ehelyett mindig az együttlétet, és leginkább a beszélgetést javaslom, mert ebben van a beszédfejlődés lényege. Óriási különbség ugyanis, hogy teljesen bevonódik a szülő, vagy csak annyit tesz meg, hogy bekapcsol egy gombot, biztosít egy nörszöt, vagy felnőttek beszélgetését hallgathatja a kicsi, mert ekkor még mindig nem vele beszélünk, hanem fölötte, és ez nem tölti be a beszédfejlődésében ugyanazt a funkciót, mintha a gyerekkel beszélgetnének”.

A babakorban kialakuló fonetikai rendszert a második nyelvnél több szakember félti a nem anyanyelvű beszélőtől esetleg hibásan megtanult, és később így rögzülő hangzóktól, illetve egyéb nyelvtani hibáktól, míg mások, például Barbara Zurer Pearson, a Massachusetts-i Egyetem nyelvész kutatója azt hangsúlyozzák, hogy mindez eltörpül amellett, hogy két nyelven fog tudni magas szinten kommunikálni később valaki, még ha az egyiken kicsit itt-ott hibásan is. Zurer Pearson Kétnyelvű gyermeket nevelni című könyvében számos olyan esetet elmesél, ahol a szülőknek nem anyanyelve a második nyelv, és még olyan esetekből is pozitív következtetéseket von le, ahol a szülők szinte együtt tanulták gyerekeikkel a nyelvet. „Ha bármi nyelvi területen jelentkező tanulási nehézség van a gyereknél, akkor a kétnyelvűség nem biztos, hogy segíti ennek a felismerését. Ugyanakkor a gyerek problémái legtöbbször a szülők problémáiból és sok más tényezőből erednek, nem feltétlenül magából a kétnyelvűségből” – tisztázza Sindely Andrea logopédus.

A kétnyelvűséget pártolók is hangsúlyozni szokták, hogy legalább egy nyelven mindenképp fontos, hogy anyanyelvi szinten tudjon az ember, hiszen az anyanyelv olyan szintű finom megértését, mint hogy érezzük az árnyalatnyi különbségeket két kifejezés között, kár kihagyni. Ezenkívül az identitás kialakulásánál is szükség lehet rá, hogy az ember meg tudja határozni, hogy hová tartozik igazán. Az viszont, hogy adott időszakban egy kétnyelvű gyerek még nem ott tart az anyanyelvében, mint az egynyelvűek, nem feltétlenül a végleges kudarc jele, sőt az sem, ha emiatt átmenetileg logopédiai fejlesztésre szorul, hiszen ettől még a fejlesztés után simán felzárkózhat társaihoz.

„A nevelési tanácsadóba pont a magyar nyelvből megerősítésre szoruló kétnyelvűek jutnak el. A magyar nem egyszerű nyelv, ráadásul első és második osztályban már elkezdik olyan elvontan megtanítani a magyar nyelv struktúráját, hogy azt a csak magyar anyanyelvű, jó nyelvi készséggel megáldott gyerekeknek is kihívás megtanulni” – mondja Sándor Andrea pszichopedagógus, a 17. kerületi nevelési tanácsadó vezetője. A szakemberek azt javasolják, hogy érdemes előrelátónak lenni az iskolaválasztásban, hogy mennyire fogadják el, és segítik a többnyelvű gyerekeket. A magyar közoktatásban ugyanis nincs egérút, magyar nyelv és irodalomból muszáj a középiskolához központi felvételit írni (és bármilyen felsőfokú intézménybe megy valaki, kötelező ebből a tantárgyból érettségit is tenni). Abban, hogy az iskolában hogyan teljesít a gyermek, közrejátszhat, hogy a kétnyelvűségtől függetlenül milyen nyelvi készségeket, intelligenciaszintet hoz magával.  „Azt nem tudjuk ugyanis, hogy ha ugyanő egynyelvű lenne, akkor vajon milyen ütemben fejlődött volna” – teszi hozzá Rikkné Jaszovszky Katalin.

Talán az is jelentősen nehezíti a kétnyelvűség megítélését, hogy túl sok mindent akarunk iskolai kontextusban értékelni, egyetemi felvételi pontszámot kapni rá. Valószínűsíthető, hogy a személyiségnek egy olyan közegben jobbat tesz a nyelvekkel való barátkozás, ahol el tudnak az iskolai eredmények, a pontszámok hajszolásától kicsit tekinteni. „Babakorától németül beszéltem a most gimnazista fiammal, ma már bármit megbeszél, elintéz németül, és gyakran utazik egyedül is a német rokonokhoz, ám a gimiben nincsenek egyelőre németből túl jó jegyei. Ettől persze nem gondolom, hogy rosszul csináltam volna valamit a nyelv tanításával, egyszerűen csak az iskolai német házi feladatait sajnos sokszor lusta volt megírni, még ha beszélni nagyjából a tanárhoz közeli szinten tud is. Végül is ki mondta, hogy a nyelvtudás csak akkor érték, ha eljut az ember valami adott, mérhető szintre?” – meséli a német anyanyelvű Karin. Sz. László pedig a következőkkel indokolja döntését: „A nyelvtudás sokkal mélyebb dolognak tűnik annál, mint hogy plusz egy nyelven beszél az ember, és ki van pipálva, most már ezt is be tudjuk mutatni egy állásra jelentkezéskor. A nyelvről nem nagyon választható le az a kultúra, az a gondolkodásmód, ami a nyelv mögött van. Ugyanilyen jól tudok románul és angolul is, mert mindhárom helyen eltöltöttem egy-egy szakaszt a gyerekkoromból, mégis ivritül beszélek a gyerekeimhez, mert angolul úgyis meg fognak tanulni az iskolában, zsidók viszont mindenhol vannak a világon, és olyan is a kultúrájuk, hogy segítik egymást, így ezzel komoly kapcsolati tőkéhez is juttatom őket.”

Corey Heller, a multilingualliving.com alapítója így vall erről: „Ha nem beszélnék németül, annak ellenére, hogy az USA-ban élünk, és az anyanyelvem az angol, az azt jelentené, hogy a lényem egy fontos részét tagadom meg, és hogy egyetlen dimenzióba száműzöm magam.”

Olvasson tovább: