Kereső toggle

A szabaddá tétel teológiája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mi a közös a két szlogenben: Az élet habos oldala – Összefogás a gyermekeinkért? A borsodiak számára nem olyan nehéz a találós kérdés megfejtése: Bőcs. Azaz egy 3 ezer lelkes falu, amely a Borsodi Sörgyár székhelye, és ahol nemrégiben a Pást nevű településrész többségében nehéz sorsú roma lakói úgy döntöttek, megmutatják, hogy rájuk nem igaz az a sokat sulykolt előítélet, miszerint ők nem törődnek a felnövekvő generációval...

Annyira komolyan gondolták, hogy egy helyi lelkész segítségével meghívták Molnárné Hegymegi Krisztina közösségszervezőt, hogy adjon lendületet, keretet, igazi „munkamódszert” a tervükhöz. Krisztina tavaly hat hetet töltött szakmai ösztöndíjjal az USA-ban, hogy élőben tanulmányozhassa a közösségszervezés minden csínját-bínját. Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma és a WSOS/Great Lakes Consortium által támogatott program később sem engedte el a kezét, olyannyira nem, hogy a magyar származású amerikai projektmenedzser, Bálint Erzsébet ideutazott, hogy a helyszínen láthassa a kezdeményezés első eredményeit. Alig egy héttel a bőcsi látogatása után volt alkalmunk beszélgetni kettejükkel a „szabaddá tétel teológiájáról”.

Miért éppen Bőcs, és miért éppen közösségszervezés?

– Krisztina: Eredetileg magyar–történelem szakos pedagógus voltam, de a leépítések miatt sajnálatos módon csak 1-2 évet tudtam tanítani. És ez talán félig válasz is arra, hogy miért éppen Bőcs. Borsodi vagyok magam is, régóta látom a térség egzisztenciális nehézségeit. Mikor a kilencvenes években állás nélkül maradtam, a férjemmel, illetve pár hozzánk hasonló barátunkkal együtt hasznosítani szerettük volna a körülöttünk tapasztalt szükségek betöltésére mindazt, amit tanultunk. 2001-ben létrehoztuk a Humán Integra Alapítványt, és a kezdetektől az önhibájukon kívül a társadalom perifériájára szorult embercsoportokat segítettük. Közreműködtünk civil szervezetek létrehozásában, és képzéseket szerveztünk, hogy minél többen megtanulják működtetni azokat. A kétezres évek elején a Nemzeti Civil Alapprogram nagyon jó forrásokat biztosított, ám egy idő után rájöttünk, hogy a legtöbb szervezet pályázati szinten élt csak, amikor elfogyott a pénz, sokuk alvószervezetté vált. A kialakult helyzet „groteszk bája”, hogy maga a kormányzat is azt remélte: a civil szervezetek akkor is munkahelyeket fognak teremteni és fenntartani, amikor az állam kivonul a finanszírozásból. Szerencsénkre 2011-ben kapcsolatba kerültünk a Civil Kollégium Alapítvánnyal, akik közösségszervezéssel kapcsolatos képzéseket szerveztek. Fantasztikus műhelymunka folyik náluk. Ők hirdették meg az amerikai szakmai ösztöndíjra való pályázatot is. A kint szerzett tapasztalatok nekem is felnyitották a szememet, és rájöttem, hogy először nem magukra a projektekre kell koncentrálni, hanem arra, hogy egy működő bázisközösség jöjjön létre, ami majd képessé válik a projektek megvalósítására.

Mi lehetett ezeknél az „alvó” civil szervezeteknél a hiba? Mit lett volna érdemes másképp csinálni?

– Erzsébet: A közösségszervezés egy velejéig demokratikus és minden ízében praktikus munkamódszer. Nem felülről jövő ki-okítás, hogy hogyan és mit kellene egy közösségnek csinálnia a saját érdekében, hanem egy olyan munka, amiben a közösség, a közösség tagjai válnak aktív résztvevőkké, döntéshozókká és végrehajtókká. A közösségszervezőknek nem az a dolguk, hogy kitalálják, mire van szüksége egy közösségnek, és megmondják, mit kellene csinálniuk a megoldásért. Abban segítenek, hogy a közösség maga azonosítsa be a problémáit, és fogalmazza meg azokat az aktuális ügyeket, amelyekben a közös érdekeikért hajlandók is cselekedni.

Ezek szerint Bőcsön ez a közös érdek az ifjak generációja volt.

– Krisztina: Azt tapasztaltuk, hogy a bőcsi szülők gyermekei többnyire passzívan, céltalanul lézengve töltik el a nyári szünetet. Így a megfogalmazott cél az lett, hogy produktív, hasznos programot hozzanak létre a gyerekeiknek önerőből, hiszen Bőcsön a szülőknek nincsen anyagi forrásuk kifizetni a nyári táborokat, üdültetési lehetőségeket. Így találták ki azt, hogy ők maguk szerveznek meg egy helyi tábort a kicsiknek. Persze most Erzsébeték jóvoltából volt rá egy kisebb összeg is – főként az étkezésre –, de arra törekedtünk, hogy saját maguk felkutassák a megvalósítási alternatíváikat, forrásaikat. A másik fontos cél az volt, hogy megtörjék azokat az előítéleteket, amelyek a passzivitásukról, a munkára és összefogásra való alkalmatlanságukról szólnak.

– Erzsébet: Ez a módszer alulról építkezik, és arra az alapvető igazságra épít, hogy az emberek általában azért hajlandók önként dolgozni, amit maguk találnak ki, amiben maguk dönthetnek, amiben maguk érdekeltek. Innen csak egy lépés az, hogy saját maguk fogalmazzák meg a szabályaikat, maguk kutassák fel a megoldáshoz szükséges forrásokat. Számomra például nagyon érdekes volt, ahogy a bőcsiek kitalálták a befutó adományok elosztásának szabályát. Végiggondolták az egyenlőség elvét, a rászorultsági elvet, és így tovább. Mindezt maguktól, egyszerű, úgymond iskolázatlan emberek. Jó volt látni, hogy több turnust terveztek azért, hogy minél több gyermek vehessen részt. Végül három turnusban 90 gyermek táborozhatott hat napon át. Volt szülő, aki szabadságot vett ki, hogy részt vehessen a tábor munkájában. Valaki az étrendért felelt, volt, aki sportot oktatott, vagy gyöngyfűzést tanított a gyerekeknek. De szerepelt a programban a falu nevezetességeinek meglátogatása, bemutatása is. Az már csak hab volt a tortán, hogy bár a szülők mozgósítása volt a fő cél, mégis megjelentek a tinédzserek is, és belőlük is kialakult egy aktív mag. A tábort végeredményben 27 szülő és 16 fiatal önkéntes valósította meg. Nevettünk is az érdeklődők elképedésén, amikor hangsúlyoztuk, hogy mi most nem a gyerekeket segítjük, hanem a szülőket, illetve a leendő ifjúsági szervezetet!

– Krisztina: Rendkívül fontos, hogy az emberek megtapasztalják, mégis képesek felelősséget vállalni az ügyeikért, képesek kompetensek lenni a saját életükben! Erre jó példa ez a projekt. Az ötlettől a megvalósításig minden a szülők vezetésével és közreműködésével valósult meg. Megkeresték a családokat, felmérték az igényeket, megtervezték a programokat, kigazdálkodták az étkezést. A szülők felügyelték és látták el a gyerekeket, délutánonként a sportprogramot már az apukák és az ifis önkéntesek szervezték. A takarítás és a szükséges eszközök, ételek beszerzése is a szülők feladata volt. Végül pedig együtt álmodták meg és festették meg egy új játszótér ötletét virágokkal és padokkal arra a helyre, ahol most még csak egy füves rét van. A terv az, hogy ők is építenék meg. Szó szerint a saját kezük nyomával készítettek egy molinót, ami az összefogás és a tábor logója is lett egyben.

– Erzsébet: A bőcsiek legközelebb már a mi pénzbeli támogatásunk nélkül is meg tudnának szervezni egy ilyen nyári tábort. Annyi kapcsolati erőforrás tárult fel a munka közben, hogy fognak tudni hova nyúlni, akár az étkeztetésről, akár a szálláshelyről, akár a programszervezésről lesz szó. És ami nem elhanyagolható, még jobban megismerték egymást!

Ha jól értem, amit Önök tesznek, az egyfajta „felébresztése” az emberek produktivitásának, érdekérvényesítő készségének, „civil méltóságának”.

– Krisztina: Így van. A közösségekkel és közösségek építéséért, fejlesztéséért folytatott munka hátterében számos szakmai tradíció áll. Számomra különösen fontossá vált a latin-amerikai eredetű „szabaddá tétel teológiájának” nevezett nézet és munkamódszer. Ennek lényege, hogy a hatékonysághoz szükséges meghallgatni az érintetteket, az ő szemükkel kell látni a körülményeket. A szabaddá tétel azt jelenti, hogy saját kezükbe veszik az ügyeik intézését, résztvevői a saját fejlesztésük megtervezésének és végrehajtásának. Az érintettek ugyanis rendelkeznek egy helyi tudásbázissal, ismerettel, tapasztalattal és kultúrával, saját prioritásaik vannak. Az őket segítő szakember ebben az olvasatban partner kell, hogy legyen az együtt tanulásban, ami a közös akcióban valósul meg.

– Erzsébet: Egy kollégám pár hete volt tanulmányúton Angliában. Arról számolt be, hogy a kormányzat ötezer közösségszervező kiképzését vette tervbe, akik közül ötszázan az állam által finanszírozott főállásban fognak tevékenykedni. Rájöttek, hogy az apadó központi források mellett a rengeteg helyi szükségre úgy lehet a leghatékonyabban választ találni, ha a civil szférát, a lokális közösségeket, az állampolgárokat aktivizálják önszerveződésre, saját problémáik megoldására. Amerikában már régóta tudják, hogy így lehet a legjobban „megtanítani” az embereket a részvételi demokráciára, a valódi állampolgári identitásra.

Krisztina, Önnek Bőcs a vizsgaprojektje, Erzsébet pedig hangsúlyozta, hogy ez egyelőre egy kísérleti program. Gondolják, hogy ebben a stádiumban már el lehetne engedni a bőcsiek kezét? Mik a további terveik?

– Krisztina: Most adtunk be egy pályázatot a Norvég Alaphoz, hogy folytathassuk a közös tevékenységet. Ennek része, hogy létrejöjjön egy közös identitás, kialakuljanak közös munkamódszereik, döntéshozatali mechanizmusaik, idővel kiemelkedjenek azok a rátermett vezető egyéniségek, akik már a közreműködésem nélkül is képesek koordinálni a közösség munkáját. Elkészült egy

Facebook-oldal: Összefogás a gyermekeinkért – Bőcs címmel, amit a projektben részt vevő ifjúsági önkéntesek hoztak létre, és egy 15 éves diáklány készítette a fotókat hozzá. Ebben a fázisban pedig nagy jelentősége van a publicitásnak, hogy mások is felfigyeljenek az eredményekre, a módszerre, és ez a szemlélet széles körben el tudjon terjedni. Az ismertség persze ahhoz is hozzájárulhat, hogy támogatók, és főleg újabb önkéntesek csatlakozzanak az ott élők közül a csoporthoz, ami később bejegyzett civil szervezetté is válhat. A rövid távú cél a helyi közösség összefogása és a következő legfontosabb ügy akcióvá formálása.

Olvasson tovább: