Kereső toggle

Cifra nyomorúság

Siker, pénz, csillogás – és mind hiába

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nagy Gatsby nagy háza káprázatos mesevilág. Aki számít, mind ott van a gigantikus partikon, a csodakastély lakója mégis magányos. Bár mindene megvan, éppen az hiányzik, akiért mindezt felépítette, s akinek a lába elé az egészet egy laza mozdulattal leterítené. A történet erős, a látványvilág pazar, az értelmezés azonban ellentmondásos.

Francis Scott Fitzgerald A nagy Gatsby című könyvét az egyik legfontosabb amerikai regénynek tartják. Úgy tűnik, joggal, mert sokadszorra filmesítik meg, talán a roppant ellentét érdekessége miatt, amely a címszereplő elképesztő gazdagsága és a gyermekies lelkében tátongó hiányállapot között feszül. No meg az élveteg hedonizmus (bulikultúra, partivilág, nevezzük akárhogy) gátakat elsöprő tobzódása is vászonra kívánkozik, mint egyszerre vonzó és taszító példa.

Ami valamiért nagy háborúk, szigorú diktatúrák után tör elő mindig gejzírként a társadalmak lelkületéből. És ami után rendre valami rosszabb – válság vagy egy újabb háború – jön megint. Láttuk ezt a légkört a híres Kabaré című musicalben, a nácik előtti hedonista Berlinben. Az eszelős bepótlások ideje volt a fülledt húszas évek Amerikája is, amikor pörgött az autóipar, és égbe szöktek a felhőkarcolók, miközben kábított a jazz és a dixieland, hódított a miniruha és a bubifrizura, s hozzá a cigarettázó és merészen kacér nőideál. Mindez ráadásul a fatális tévedésnek bizonyult alkoholtilalom kellős közepén, mely csak növelte a bűnös élvezetek utáni sóvárgást – no meg a maffiát is szépen hizlalta…

A filmnek ez az atmoszféra a külső váza. Szédítő, talán túlságosan is látványos a mai zenékkel dúsított sok eszelős tivornya, bár a partikirály Gatsby egy ideig a háttérben marad, mintha puszta kedvtelésből züllesztené le hétvégenként maszek Disneylandjében a New York-i elit figuráit. Míg ő egész másra vágyik. Fazonja emlékeztet a klasszikus Aranypolgár médiacézár főhősére, hisz mindkét filmben egy magányos mágnás csücsül a pénzhegye tetején. Bár itt nem a gyermekkori játékszer a sóvárgó vágy jelképe.

Hanem egy másik ember felesége. Daisy, a fiatalkori (ám életre szóló) szerelmes nem bírt a még siker és gazdagság nélküli Gatsbyre várni. Helyette egy sportos, barbár, amúgy kőgazdag macsóhoz ment, aki rendszeresen csalja – ugyanakkor valóságos kalickába zárja. Van-e joga és eszköze innen kiszabadítani őt annak, aki a Long Island-i öböl túlpartjáról, a rövidke közös múlt alapján (megszépítő távolság) ideálképnek látja? Aki érte kamaszos zavarral és mégis túláradó szenvedéllyel egyfolytában képes rajongani? Visszafordítható, kijavítható-e valahogyan a múlt és annak döntései?

 E kérdéseket fejtegeti a film második, fajsúlyosabb fele, meglepően magas színvonalon. Némely, hiteles érzelmeken játszó vagy indulatoktól feszült kiváló jelenet egyenesen a három főszereplő jutalomjátéka, csodálkoznánk, ha közülük legalább egy Oscar nem kerülne kiosztásra jövőre. Különösen a történet narrátora, Nick, a szerző, Fitzgerald alteregóját játszó írogató tőzsdeügynök (Tobey Maguire, alias Pókember) és a valóságban is barátja, a címszereplő Leonardo Di Caprio gesztusai kidolgozottak. Ők immár kinőttek az „ifjú divatszínész” skatulyából, játékuk itt a régi drámai színészet minőségét éri el. Nincs logikai hiba a történeten belül sem (ez gyakran nincs így), a figyelmet végig fenntartó, gyors vágásokkal színezett párbeszédek illeszkednek a külső helyszínek komputeranimációval turbózott látványához. Ez a technika most igazán nem öncélú, például ahogy a Gatsby-ház csodavilága és a szomszédos ipari negyed olajos, sáros utcái váltakoznak a történetben – szépen jelképezik a kicsit Don Quijote-szerű főhős álomvilága és a való élet ütközéseit.

 Baz Luhrmann rendező elsősorban a jelenről akart beszélni, és ez sikerül is neki. Nem véletlenül említi filmje az 1929-es nagy válságot, ami az egész mámoros évtizednek véget vet csapásszerűen. Hallottuk azonban, hogy a húszas évek filmbeli tobzódása jó pár mai fiatal számára egy jópofa, kellemesen ingerlő fíling, vélhetően a 3D-s látványorgia, a nagyon mai zenék és az erotikába hajló jelenetek miatt. Ez bizony jókora félreértés, hisz mindez tragédiákba fordul, a legkisebb happy end nélkül. Teljes joggal. Sértődés ne essék, de ez a mozi pont az a film, ami csak kellő élettapasztalat birtokában érthető igazán.

Olvasson tovább: